A múlt héten váratlanul megvált egymástól a pénzügyminiszter és alig egy éve kinevezett közigazgatási államtitkára, László Csaba. (És nem az államtitkár rúgta ki a minisztert.) A harminchét esztendős vezető hivatalnok nem magyarázta agyon a válás okait: olyasmiket mondott mindössze, hogy 13 éve - vagyis az egyetem elvégzése óta - volt tagja a tárca apparátusának, és négy évet vezető beosztásban szolgált, és ez alatt az idő alatt vagy tucatnyi miniszter matatott a feje fölött, és el is fáradt már.
A múlt héten ugyanilyen hirtelen szabadult meg Chikán Attila gazdasági miniszter az általa protezsált és pár hónapja létrehozott Gazdaságelemző Intézettől meg annak vezetőjétől, Mátyás Lászlótól. Itt az ok jóval nyilvánvalóbb, hiszen Mátyás a Magyar Hírlapban jó két és fél héttel ezelőtt leimpotensezte a kormányt, amiért az nem teszi meg a szükséges lépéseket a gazdasági egyensúly megőrzése érdekében. A férfiasságára kényes kormány elbocsátotta Mátyást, akinek emlékét nem őrzi tábla, intézetének helyét pedig sóval hintették be.
A két ügy között persze nincs összefüggés, mint ahogy az is véletlen, hogy a kormány az általános magyar politikai egyensúly februári megteremtése óta már szinte minden olyan gazdasági szakemberétől megszabadult - vagy most igyekszik ezt megtenni -, aki esetleg bírálhatná tevékenységét. A Fidesz felső vezetése amúgy is hajlamos mindenütt ellenséget látni. A párt múlt havi kongresszusán az egykor a belső körökhöz tartozó, mostanában viszont verőembernek használt Trombitás Zoltán például elpötytyintette, hogy a Gazdasági Minisztérium "kommunista fészekágy". És bár nyelvészek azóta is keresik a szóösszetétel jelentését, az azért sejthető, hogy Trombitás nem kedveskedni akart.
A kongresszuson tehát nyilvánvalóvá vált, hogy vita van a kormányon belül, és ez a nézetkülönbség akár Chikán leváltásához is vezethet. A Trombitás-féle bejelentés ugyanis illeszkedik az új politikai elit leváltási koreográfiájába: a párt egyszerű szavú tagja exponálja a problematikumot, a kormányzat felfigyel, és elbocsát, és kivizsgál, vagy csak egyszerűen létrehoz egy parlamenti bizottságot - lásd Tarafás Imre esetét. Az, hogy a vita tulajdonképpen a magyar gazdaság jelenlegi állapota körül bontakozott ki, akkor derült ki, amikor a Gazdasági Minisztérium élcsapata - a Mátyás-féle intézet - előállt a farbával. Mátyás 50 milliárdos költségvetési spórolásról beszélt - ami Chikán szerint nem is lett volna baj, a miniszter véleménye ugyanis az, hogy csupán "csomagra" nincsen szükség (értsd: Bokroséhoz hasonló intézkedésekre), spórolásra esetleg igen. Chikán mindemellett közölte: Mátyásnak nem kellett volna gyalulnia a kormányt. Amennyire politikus egy kirúgott közalkalmazott esetében megteheti, Chikán Attila elismerte tehát, hogy Mátyásnak igaza volt - csak az igazát rosszkor és rosszul mondta ki.
Az adótábla visszavág
Fidesz-törvény, hogy miniszterelnököt sajtóban támadni nem szabad. Ezt mindenki tudja. Azt már kevesebben, hogy a hivatalos politikát házon belül sem illik bírálni. Ez ugyan nem vezet el azonnali kirúgáshoz, de a közös megegyezéses távozás könnyen kijöhet belőle. Arra persze csak tippelni lehet, hogy a Pénzügyminisztérium közigazgatási államtitkára vajon a szükséges költségvetési megszorítások, a túl optimistára tervezett 2000-2002-es büdzsé, a jó néhány ponton végiggondolatlan adórendszer vagy az egészségügyi reform koncepciója ügyében veszekedett-e a miniszterrel, a kormányfővel vagy a frakcióval. Az viszont biztos, hogy ezekben az ügyekben a politika olyan vehemenciával erőszakolta rá akaratát a szakmára, hogy már az apparátusban is sokan szítták a fogukat. Ám a szakmailag meggyőzőbb megoldásokról gyakran bír kiderülni az, hogy nehezen adhatók el a folyamatos újraválasztási kampányban. És fordítva.
Talán ez - már tudniillik a fényesre polírozott, ám irracionális gazdasági döntések preferálása - lehetett az oka annak, hogy a gyermekkedvezmény és az adójóváírás korlátozása kapott hangsúlyt az idei adórendszerben. A kormány emiatt most arról egyeztet a szakszervezetekkel, hogy az általános 13 százalékos emelés ellenére vajon hogyan fordulhatott elő, hogy csökkent a közalkalmazottak reálbére. A magyarázatot persze a szakértők már tavaly szeptemberben megadták: az adótábla rossz. Csakhogy jóval könnyebb volt a kormánynak a gyermekesek terheinek csökkentéséről és a "nagyon gazdagok" - az évi egymillió felett keresők - közteherviselési kötelezettségéről beszélni, mint arról, hogy mit is hoz valójában az új adótábla. Az ellenzéket meg megint megmalmozták, hiszen hosszas matematikai levezetések nélkül nehéz elmagyarázni a népnek, hogy miért a bruttó havi 83 ezer forintot keresők azok, akiket igazán megfingatott a Fidesz. Valahogy így mennek az adórendszerben a dolgok az idén is, a különbség csak annyi, hogy volt egy-két jónak tűnő elképzelés is, amelyeket azonban idővel a bevételi követelmény oltárán kellett feláldoznia a pénzügyi tárcának.
Ám mivel a kritika a mindenkori kormány gondolkodásában egyet jelent a nyílt politikai támadással, legyen szó adórendszerről vagy költségvetésről, a kabinet minden olyan javaslatot elvetett, amelyről bárki is azt gondolhatta, hogy a szerzői jog nem Orbán Viktor tulajdona. Miután minden független szakértő már tavaly december óta azt huhogta, hogy az idei költségvetés bevételeit túltervezték, a kormány kitalálta, hogy a rég hátunk mögött hagyott nemzetközi pénzügyi válság hatással lehet ránk, és gyorsan 40 milliárdos tartalékot képzett tavaly év végén. Azt már ekkor mindenki tudta, hogy a negyvenmilliárdot fel kell majd használni, sőt valószínűleg ennél jóval nagyobb spórolásra lesz szükség. Februárban aztán a kormánynak rá kellett döbbennie, hogy több helyen elszámolta magát. A leglátványosabban az infláció kalkulálásakor: az árnövekedés üteme ugyanis nem várt mértékben csökkent, ami a büdzsét milliárdoktól fosztja meg. Erre fel a 40 milliárdos tartalék zárolásáról döntött a kormány, és másfél héttel ezelőttig azt hangoztatta, hogy ez az egyetlen spórolás, amire szükség lehet. Eközben már a fél ország arra várt, hogy a kabinet mikor határozza el magát; a gazdaságkutatók pedig feszt ismételgették, hogy 50 milliárdos megtakarításra lenne szükség az államháztartási hiány kordában tartásához. A kabinet elhessegette az okvetetlenkedőket: az első két hónap után a negyedéves adatokra vártak, és minekutána ezek olyan negatív képet rajzoltak, amilyenre a legrosszabb (belső) ellenségek se számoltak, már a féléves adatokra.
Egyszer megfizetünk mindenért
Valószínű azonban, hogy a júniusi számok sem lesznek túl biztatóak. A pénzügyminiszter mindenesetre már bejelentette: a hatodik havi forgalmiadó-adatok megjelenése után döntenek az esetleges megszorításokról. Ez újabb halasztást jelent, és inkább politikait, mintsem szakmait. Arra ugyanis épeszű szakember aligha számíthat, hogy a hatodik hónapra úgy megugrik a jelenleg rendkívül alacsony fogyasztásiadó-bevétel, hogy egyáltalán szóba kerülhet más, mint a már Járai által is emlegetett 50 milliárdos kiadáscsökkentés. (Ráadásul a júniusi forgalmiadó-bevételi adatok sem mutatnak szinte semmit, nagyobb pénzre ugyanis csak júliusban számolhat az áfá-ból a büdzsé.) A kényszerű döntés elkerülésének szinte egyetlen esélye az, ha a kormány felpörgeti az inflációt, és így tesz szert nagyobb adóbevételre meg némi extrahaszonra a jegybankon át. Ám ez veszélyes játék, annyira, hogy talán még a Fidesz sem vállalkozik rá.
Marad tehát a megszorítás. Amelynek késleltetése szakmai szempontból vétek és hiba - és ha az okát keressük, nem gondolhatunk másra, mint hogy az időhúzást valamilyen politikailag menedzselhető mentség keresésére használja a Fidesz. És bár kézenfekvő lenne a tárcák kilenc hónapi munkájának értékelésénél levonni a tanulságokat, és kirúgni azt a pénzügyminisztert, aki még tavaly év végén is hitt abban, hogy az általa iszonyúan felnyomott bevételi számok akár túl is teljesíthetők, valószínűbbnek tűnik, hogy végül a Gazdasági Minisztérium=fészekágy teóriánál maradnak majd a fiúk.
Várkonyi Iván
