A háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszék (ICTY) azonban már kezdetektől fogva saját levében fő. Kosovo után eleve világos, hogy az összes háborús bűnöst lehetetlenség elítélni: először tizenegy bíró kapott megbízást, két felsőfokú és egy fellebbviteli tanácsot alakítottak ki, tehát gyakorlatilag sem elképzelhető, hogy még idejekorán megbírkózzanak a feladattal. Az idejekorán ez esetben leginkább egy emberöltőt jelent: már több háborús bűnökkel megvádolt személy is elhunyt időközben, így úszva meg a felelősségre vonást. A késlekedés alapvető oka nem csupán az, hogy rengeteg tanút hallgatnak ki, hanem hogy először is szakértők hada világította meg a bírák előtt a délszláv válság milliónyi okát és jellemzőjét. Az eddigi perek egyik legfőbb eszmei kérdése egyebek mellett az volt, hogy a kis-jugoszláv államnak és hadseregének mi köze lehetett 1992. május 19-e után a boszniai háborúhoz, miután reguláris alakulatai hivatalosan kivonultak e köztársaságból. A kosovói háború után ez kevésbé lesz fontos, miután Milosevic és négy szerb kollégája is a listára került. Szerbia megújulása szempontjából azonban nem mindegy, hogy a minap demokratikus pártot alapító, 1998 őszén leváltott jugoszláv vezérkari főnök, Momcilo Perisic sorsa mi lesz, mivel egyebek mellett nevéhez fűződik Mostar lövetése is. Szintén a jövő zenéje, mi lesz Vojislav Seseljjel, Stanisictyel, a volt titokfőnökkel, a legnagyobb szerb magyarral, Mihalj Kertesszel és másokkal.
Balekok
A többiek ugyanis tagadnak, ahogy a csövön kifér. Leegyszerűsítve: a vádak tagadását azzal kezdik, hogy ott sem voltak, majd azzal folytatják, hogy ha ott voltak is, nem csináltak semmit, ha csináltak is valamit, az nem számít bűnnek, vagy ha annak számít is, mások bűnei sokkal nagyobbak, őket tessék basztatni. Azok, akik már parancskiadásért és nem -végrehajtásért kerültek Hágába vagy egyelőre csak a listára, illetve azért, mert alattvalóikat nem akadályozták meg háborús bűnök elkövetésében, továbbá nem büntették meg utána őket (ezeket hívják Hágában parancsnoki felelősségnek), azzal jönnek, hogy nem tudtak semmiről, ha tudtak, nem voltak illetékesek, ha illetékesek voltak, ők átadták a bűnösöket az illetékes hatóságoknak - amúgy Hága meg le van szarva, isten előtt ők tiszták, népük előtt különösképp, és különben is, Nürnberg óta volt már vagy ötszáz háború, kezdjék azokkal.
A nagy hal
Az 1960-ban született Tihomir Blaskic életútja igen egyszerű: a Jugoszláv Néphadseregben nyomult hivatásos tisztként, 1991-től pedig a (bosznia-hercegovinai) horvát hadseregben, a Horvát Védelmi Tanácsban (HVO), melynek végül vezérkari főnöke lett. Blaskicot parancsnoki felelőssége miatt vádolják: a vádirat szerint az általa irányított alakulatok 1993. április 14-én a közép-boszniai, muzulmánok lakta Ahmiciben 103 (más források szerint 114) civilt végeztek ki. Noha többeket is vádolnak már ez ügyben, Blaskic ügyét külön tárgyalják. Ellene nem kellett hajtóvadászatot indítani, mivel önként jelentkezett Hágában.
A kálvária azonban éppen evvel kezdődött. Miután kiadták ellene a körözést, Tudjman horvát elnök két napra rá előléptette Blaskicot - a horvát hadseregben. A per egyik kulcsmomentuma éppen az, hogy sikerül-e bizonyítani a hierarchikus parancsnoki rendszer meglétét a boszniai horvát hadsereg és a Tudjman irányította horvát haderők között. Papíron biztosan nem, gyakorlatilag azonban volt ilyen (a jugoszlávok még ennyire sem voltak óvatosak, például a jugoszláv hadsereg fizetési listáján szerepeltek a boszniai szerb tisztek is). Csakhogy így papíron nem voltak parancsok sem - erre Tudjmanék nagyon vigyáztak. A Blaskic-per tétje azonban pont az, sikerül-e a horvát vezetőséget a boszniai háborúban zömében a bosnyák lakosság ellen elkövetett háborús bűnök miatt vád alá helyezni.
Horvátország és az ICTY között mindig is feszült volt a viszony, hisz a horvátok a szerb agresszió (Borovo Selo, Eszék, Vukovar etc.) miatt eleve áldozatoknak tekintik magukat, akiket eme tény minden felelősség alól mentesít. Blaskicot Tudjmanék beszélték rá, hogy csak menjen nyugodtan Hágába, majd ők szépen mellette tanúskodnak - a horvát alkotmány szerint akkor még amúgy sem adhatták volna ki őt (ez idő tájt még egy követ fújtak a szerbekkel, akik alkotmányukra hivatkozva, a mai napig nem hajlandók senkit sem kiadni az ICTY-nek, noha minden ENSZ-tagállam köteles erre). Négy héttel később azonban megváltoztatták a horvát alkotmány idevonatkozó passzusát. Tudjmanék azonban legfeljebb azokat hajlandók kiadni, akik semmiképpen sem tudnák őket is berángatni az ügyekbe. Blaskic esetében azonban arról is szó volt/van, hogy vele szeretnék elvitetni a balhét.
Erre azonban a később leszerelt horvát tábornok is rájött. Ez év július végén minden kétséget kizáróan leesett neki a tantusz, amikor a bíróság kihallgatta Milivoj Petkovic tábornokot, aki az ahmici mészárlás idején Blaskic közvetlen felettese volt a HVO-ban. Már maga a tanúskodás is különös módon ment végbe: Petkovic Zágrábban ült, és videokapcsolat révén mondta el, hogy ő semmit sem tudott az egészről, mindenről Blaskic tehet. Nem kétséges, hogy Petkovic nem- csak magát, hanem feljebbvalóit, így Tudjmant is védte azáltal, hogy Blaskicra kent mindent. Annyi bátorsága azonban nem volt, hogy elutazzon Hágába, és ott Blaskic szemébe mondja mindazt, ami vélhetően nem igaz.
Blaskic ugyanis azt állítja, hogy egyfelől amikor tudomást szerzett róla, mi történik a Lasva-völgyben, vizsgálatot indíttatott, de a vizsgálódást más hatóságok végezték el. (Felmentésben ugyanis Blaskic akkor reménykedhet, ha be tudja bizonyítani: nemcsak hogy nem ő adott parancsot a tömegmészárlásra, de értesülvén az eseményekről, eljárást kezdeményezett az elkövetők ellen.) Másrészt a térségben nemcsak az általa irányított HVO-egységek dolgoztak, hanem különleges csapatok is, melyek a Herceg-Bosznia Horvát Közösség védelmi részlegéhez tartoztak (ebből nőtt ki a később kikiáltott Herceg-Bosznia Horvát Köztársaság honvédelmi minisztériuma). Petkovic tábornok azonban éppen ezt tagadta, így szakítva meg a parancsnoki láncolatot és felelősséget. Szegény bíráknak - akik a szó szoros értelmében is szegényeknek tartják az ICTY-t, mert keveslik a törvényszéknek szánt pénzt - azonban nem csupán e láthatatlan összefonódások okoznak folyamatosan gondot. Eleve fel sem voltak készülve a Blaskic-perre, főképpen nem számítottak arra, hogy a tábornok majd önként adja fel magát: miután Blaskic Hágába utazott, kerek tizenöt hónapig ücsöröghetett a szigorú házi őrizetben, mire elkészült a vádirat. (A késlekedés tipikussá válása miatt hét horvát "ahmicis" vádlott levelet írt Albrightnak, az amerikai külügyminiszternek, hogy ők ugyan készek az ICTY-vel való együttműködésre, de nem most, mert biztosak benne, hogy évekig várhatnának, amíg megkezdődne a perük, ők meg nem érnek rá arra, hogy legszebb éveiket előzetesben töltsék, ráadásul tökártatlanul.) Az ügyész emellett több vádpontot ejteni kényszerült bizonyítékok híján, a bíróságot meg az kavarta meg totálisan, hogy egyes tanúk újabb, a korábbival teljesen ellentétes vallomást tettek. Blaskic (fogadatlan) prókátorai ennek kapcsán vonták le ama következtetést, hogy Blaskic feláldozásába és a horvát vezetőség védelmébe már a bosnyák titkosszolgálat is beszállt egy bosnyák-horvát alku keretében, amelynek a legfelsőbb vezetőség megóvása és a problematikus emberek eltüntetése a célja.
Utolsókból elsők
A daytoni békekötés egyik kvázi-titkos, amúgy íratlan záradéka az volt, hogy Milosevic szerb elnök mint a balkáni béke (akkori) faktora mentesül a nemzetközi bíróság felelősségre vonása alól. De nemcsak ő nyugodhatott meg, hanem Franjo Tudjman is. Ekkor még úgy tűnt, mindenki megelégszik az esetlegesen horogra akadó apró halakkal, no meg a boszniai és horvátországi vezetők skalpjával: Karadzictyal, Mladictyal és Martictyal, akik még ma is vígan élik nyugdíjaséveiket. Van azonban, aki még ma is aktív jugoszláv tiszt, mint a "vukovari trojka" egyik tagja.
Háborús bűnök elkövetése miatt nemzetközi körözést adtak ki Zeljko Raznjatovic Arkan ellen, akit egyébként az Interpol már évek óta köröz. Egyes, nem túl megbízható források szerint Arkan erre úgy lépett, hogy ügyvédeivel azt üzente Hágába: menne ő szívesen, ha menedékjogot (!) kap. Arkan azonban alighanem csak viccelődik, mert különben Milosevic azonnal likvidálta volna (egyesek szerint az 1997 elején a belgrádi Mamma Mia pizzériában kivégzett belügyminiszter-helyettes, Radovan Stojicic Badza halálához is lehetett valami köze, mivel az utóbbi túl sokat tudott - Badza a baranyai tisztogatások során egyébként Arkan nem hivatalos felettese volt).
Milosevic egyre idegesebb, ám az lehet Tudjman is. Miután a szerb elnök ellen vádat emeltek, Tudjman állítólag igencsak beparázott, és egyedül a horvát kormányfő üdvözölte Louise Arbour lépését, azzal a kiegészítő kérdéssel, hogy ugyan miért nem vádolják Milosevicet a horvátországi és boszniai háború miatt is. Szerbiában azonban még nagyobb a kavarodás: még egyes ellenzéki vezetők, mint például Vuk Draskovic is a nemzetközi bíróság cinizmusáról és a kettős mércéről értekezett, ahogyan a szerb ellenzéki sajtó is inkább azzal szórakozik, hogy miután most a szerbek a NATO kollektív áldozataivá váltak, az ICTY abbahagyhatná a szerbellenes akcióit, és Milosevicet minimum Clintonnal, Blairral és Schröderrel együtt ültesse a vádlottak padjára. Ilyen hangulatban nehezen valószínűsíthető, hogy a főbűnösök közül valaki is előbb-utóbb Hágában horgonyozzon le. Első ugyanis a térség stabilitása - ezt láthattuk 1995-ben Daytonban, illetve ez év május végén, amikor még a NATO-ban is többek ama véleményüknek adtak hangot, hogy a Milosevic elleni vádemelés igen rosszkor jött, mert csak bonyolítja a helyzetet.
Még Djukanovic is
Az azonban még inkább biztos, hogy amíg a háborús bűnösöknek csak akkor rezeg a kezük, amikor korán reggel első whiskyjüket töltik ki, addig sem stabilitás, sem megújulás nem várható a Balkánon, hiszen a vesztüket érző balkáni mészárosok bármikor képesek lesznek újabb bűntettek elkövetésére, "minden mindegy" alapon. A térségben most egyedül Djukanovic montenegrói elnök kezdett el más húrokat pengetni: július végén egy niksici nagygyűlésen kijelentette, hogy mindazokat kiadják Hágának, akik a névsorban szerepelnek. A probléma lényege azonban nem csak ez, hiszen ha a főügyész következetesnek mutatkozik, maga Djukanovic is a listára kerülhet, hiszen már akkor montenegrói kormányfő volt, amikor a montenegrói hadtest Dubrovnikra (is) csípőből tüzelt.
Ám minő csoda, jelen pillanatban Milo a béke faktora. Arra azonban befizetnék, mi fog történni akkor, amikor Slobodan Milosevic Hágában a parancsnoki láncolatot elemezve eljut odáig, miről tudott vagy tudhatott Djukanovic. Biztosak lehetünk benne, hogy azt mondja: semmit sem tudott.
Szerbhorváth György
