Miképp lehetséges, hogy komoly nemzetközi elismerésre tegyen szert egy miniszter, aki semmilyen kézzelfogható eredményt nem tud felmutatni a rá bízott területről - sőt az elemzések és értékelések inkább a befektetett erőforrások elpazarlásáról, a helyzet romlásáról szólnak? Az igazi kérdés persze nem Balog Zoltán miniszter német érdemkeresztje, hanem hogy miért nem nyilvánvaló ország-világ előtt a kormány romapolitikájának teljes kudarca, valamint a kudarc mögött az a kirekesztő, az emberi jogokat és az elesettek iránti szolidaritást ignoráló értékrend, amely a vonatkozó közpolitikát meghatározza. Mi a titka annak a kommunikációs csodának, ami képes volt még az emberi jogok terén oly tapasztalt Gauck államfőt is megvezetni, hogy épp a kisebbségek és az emberi jogok terén kifejtett erőfeszítéseiért tüntesse ki Balog minisztert? ("Úgy tűnik, Gauck elnök elvesztette az emberjogi kérdésekben egyébként kiváló iránytűjét" - kommentálták a német zöldek a döntést, egyúttal a kitüntetés visszavételére szólítva fel az elnököt, épp Balog romapolitikája miatt.) Az elmúlt három év tényei magukért beszélnek a tizenötezer forinttal csökkentett közmunkásbértől a szociális ellátások megalázó feltételekhez kötésén át a köz- és felsőoktatás rendszerének szegényellenes, diszkriminatív átalakításáig. Igaz, a kormányzatnak egyszer sem voltak egyértelmű, számon kérhető "erős állításai" a romák, szegények problémáinak kezeléséről.
A Stratégia hétköznapjai
Szeptember elsején mintegy negyven alsó tagozatos gyerek kezdi a tanulmányait az ország (és talán a fejlett világ) egyetlen nyíltan, sőt deklaráltan szegregáló iskolájában, a nyíregyházi Huszár-telepen - amiben nem csekély szerep jutott Balog Zoltán erőforrás-miniszternek (erről lásd például: A "rideg integráció" után, Magyar Narancs, 2012. december 20.). De fontos nap lesz ez a közmunkára szoruló több százezer család életében is: ekkor lép hatályba ugyanis a közfoglalkoztatásról szóló törvény módosítása, amely következményeiben ugyanúgy a közfoglalkoztatás feltételévé teszi a legvédettebb magánszféra - a lakás, illetve lakóház - ellenőrizhetőségét, mint ahogy a szociális törvény tette ezt egyes juttatások esetében. Az alapvető jogok biztosa meg is támadta az Alkotmánybíróság (AB) előtt ezeket a rendelkezéseket. Szabó Máté beadványából kiderül, hogy az egyik legalapvetőbb emberi jogot, a magánszférához való jogot indokolatlan mértékben korlátozó jogszabályon többszöri indítványa ellenére sem volt hajlandó változtatni a területért felelős Balog Zoltán. A három éve szaporodó szankciók és szigorítások arra mutatnak, hogy a szélsőjobboldali Orosz Mihály "érpataki modelljének" valamiféle felpuhított változatát építgeti a kormány a legrászorultabbak megregulázására (lásd: Vissza a térre!, Magyar Narancs, 2011. augusztus 11.). Jelzésértékű, hogy nemrég a "cigány-magyar együttélés kérdéseiről" rendezett konferencián (a szervező katolikus újságíró-szövetség definiálta ekképp a rendezvény témáját) a területért felelős államtitkárság egyik főosztályvezetője minden skrupulus nélkül kiült a pódiumra a hírhedt érpataki Rambó mellé. (Egy másik pódiumbeszélgetésen a területért felelős Kovács Zoltán államtitkár véleményét kérdezték az "érpataki modellről". Az államtitkárnak nem volt véleménye a dologról, mondván, nem ismeri azt.)
A hasonló véletlenszerű helyzetekben, illetve a helyi ügyekben a rendszerszintű döntéseknél is markánsabban rajzolódik ki a kormánypárti politika szélsőjobbal való viszonyának ambivalenciája. Az augusztus elején kirobbant ózdi vízelzárási botrányt például az európai sajtó jelentős része etnikai dimenzióban értelmezte, holott a kormánypárti városvezetés logikája és kommunikációja szerint az intézkedés "színvak" volt, az csak véletlenszerű következmény, hogy a vízmegvonás többségében a helyi romákat sújtotta. Ez az érvelés nyilvánvalóan hazug: az ózdi városvezetés éppúgy állandó kommunikációs háborúban áll a Jobbik helyi erőivel, mint a térség számos más kormánypárti vezetője. Fürjes Pál polgármester ellen a Miskolcról "zdra menekített roma világsátorprojekt miatt nemrég tüntetést szervezett, majd aláírásgyűjtést kezdett a helyi Jobbik. (Miskolcon ebben az ügyben napok alatt 25 ezer aláírást gyűjtöttek.) Nem sokkal később fogadta el az ózdi közgyűlés azt a határozatot, aminek alapján a rekkenő augusztusi hőségben elzárták a kutak jó részét az ózdi romatelepeken. Apró, de emblematikus mozzanata a történetnek, hogy az ózdi közgyűlés kútelzárós határozata szövegszerűen is hivatkozik a "sikeres" "tiszavasvári modellre". Tiszavasvári az egyetlen tízezer lakosnál nagyobb lélekszámú város az országban, amelyet jobbikos polgármester irányít: a helyi vízkorlátozó határozat beterjesztője is ő, név szerint Fülöp Erik. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy Északkelet-Magyarországon a romákkal szembeni fellépés a politikai siker záloga - legyen szó vízkorlátozásról vagy a közmunkások megregulázásáról. A romákat "ajnározni" - például szociális bérlakásprogrammal vagy deszegregációs intézkedésekkel - pedig politikai öngyilkosságnak számít.
Írott malaszt
Négy alapvető dokumentum áll rendelkezésre, amelyek alapján meg lehet ítélni a kormányzat romaügyi teljesítményét. Az első maga a Stratégia, a 2011 novemberében elfogadott Nemzeti társadalmi felzárkózási stratégia. Ez a dokumentum a megjelenése idején zajos nemzetközi sikert aratott, és feltehetőleg nem csekély szerepet játszott Balog Zoltán mostani kitüntetésében. Hasonló jelentőségű a Stratégia végrehajtásáról szóló intézkedési terv: ezt az 1430/2011. számú kormányhatározat tartalmazza. Ennek melléklete megnevezi azokat az operatív programokat, amelyek keretében uniós forrásokból kívánja finanszírozni a kormányzat az egyes intézkedéseket. Ennek a dokumentumnak - szemben a Stratégiával - nem készült angol nyelvű változata. Így a Stratégia külföldi méltatói valószínűleg nem tudnak például a kormányhatározat I/10. pontjáról, amely a romák felzárkózásának részeként a fiatalkorúak számára előzetes letartóztatás biztosítását lehetővé tevő javítóintézeti férőhelyek létrehozását irányozza elő a TIOP 3. prioritásból. A 2,2 milliárd forintos projekt a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) adatai szerint jól áll, így vélhetőleg határidőre meg is valósul "az egyenlő esélyű hozzáférés megteremtése fiúk részére az előzetes letartóztatást és a javítóintézeti nevelést egyaránt biztosító intézmény kialakításával". Ilyen tempós előrehaladásról a határozatban rögzített több tucat intézkedés szinte egyikénél sem beszélhetünk, legyen szó a szociális bérlakásrendszer bővítésének tervezéséről, az egészségügyi hozzáférést növelő vagy éppen az oktatási esélyegyenlőséget támogató programokról.
A harmadik, a kormány romapolitikája szempontjából releváns dokumentum a kormány és az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) közti keretmegállapodás. Ez az anyag - eltérően az előző kettőtől - konkrét dátumhoz kötött konkrét célértékeket tartalmaz. Igaz, ezeket a számokat - talán az ORÖ elnökét, a kizárólag kormányzati sajtóeseményeken megnyilatkozó Farkas Flóriánt leszámítva - vélhetőleg már a megszületésük pillanatában sem vette komolyan senki. A "százezer munka nélküli roma foglalkoztatásba történő bevonását" talán még teljesítettnek lehet majd mondani a közmunkaprogramokra hivatkozva, de a többi vállalásnál sokszor még a tervezés sem kezdődött el. Márpedig így nehéz lesz 2015-ig megcsinálni például azt a szakképzési reformot, amelynek révén húszezer roma fiatal szerezhet piacképes szakmát, nem beszélve arról a tízezer roma fiatalról, akiknek a megállapodás szerint érettségit adó képzésben kellene tanulniuk, vagy arról az ötezerről, akiknek el kellene jutnia a felsőoktatásba. Tegyük hozzá, ez a vállalás is taktikusan fel van puhítva azzal, hogy a szerződő felek a szöveg szerint mindössze támogatják ezen célok megvalósulását. Hogy ezzel a szemantikai ügyeskedéssel sikerül-e hárítani a nyilvánvaló politikai felelősséget, az szűk egy év múlva kiderül. Viszont mindezeken túlmenően az ORÖ a megállapodás révén olyan szerepet vállalt a romapolitikában, amihez sem humánerőforrása, sem tapasztalata, sem kapacitása nincs.
A negyedik fontos dokumentum az a civil "árnyékjelentés" (Civil társadalmi jelentés a Nemzeti társadalmi felzárkózási stratégia megvalósításáról Magyarországon, 2012-ben), amelyet a romák társadalmi befogadásában szerepet játszó tekintélyes társadalmi szervezetek készítettek a Stratégia céljainak teljesüléséről. Árnyékjelentésről persze leginkább akkor beszélhetnénk, ha lenne "Jelentés", valamiféle nyilvános és hivatalos értékelés a kormány romapolitikájának megvalósításáról, a kitűzött célok teljesüléséről - ilyen viszont nincs. A Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság a hírek szerint készített valamiféle jelentést, de ez - akárcsak a tárcák kapcsolódó beszámolója - nem publikus.
Már nem fontos
Úgy tűnik, a kormányalakításkor még kardinális kérdésként kezelt "felzárkózásügy" mára olyannyira sokadrangúvá vált, hogy az Orbán-kabinet még formálisan sem tartja be az értékelésre vonatkozó, saját maga által meghatározott teendőket. A már emlegetett 1430/2011. számú kormányhatározat előírja ugyanis, hogy az egyes tárcák minden év március 15-éig jelentést készítenek a felelősségi körükbe tartozó feladatok végrehajtásáról, hogy ezeket - végső soron a Stratégia végrehajtását - megtárgyalja a kormány. Erre az elmúlt másfél évben nem került sor. Szerettük volna legalább ezekből, az egyes minisztériumok beszámolóiból, illetve a tárcaközi anyagból megismerni a kormány értékelését. Közérdekűadat-igénylésünket viszont azzal utasította el az erőforrás-minisztérium illetékese, hogy amíg a kormány nem tárgyalja meg a tárcák beszámolóit, addig döntés-előkészítő anyagként nem nyilvánosak.
A terület kormányon belüli leértékelődését pregnánsan jelzi, hogy Balog Zoltán miniszteri kinevezése után az államtitkárság vezetését egy sokat próbált kormányzati PR-osra bízták: Kovács Zoltán romaügyi államtitkárrá történő kinevezése előtt nem sokkal még a kormányzati kommunikációért felelt. Balog ismeretei ugyan felettébb hiányosak voltak, de legalább valamiféle elhivatottsággal vágott neki a feladatnak (lásd: "A veszélyérzetünk hasonló", Magyar Narancs, 2010. október 14.). Annak viszont nincs nyoma, hogy Kovács államtitkár a kinevezését megelőzően akárcsak affinitást mutatott volna a felzárkóztatandók problémái iránt - mi több, deklarálta is, hogy nem romaügyi politikus, hanem kommunikációs szakember (lásd: "Ideje volna valami jót is tenni", Magyar Narancs, 2013. június 13.).
A nemtudásnak persze vannak kínos következményei is: a civil jelentésről rendezett vitán felszólalt Kovács államtitkár láthatóan feszengve mondta fel azokat a többnyire tartalmatlan, néhol pedig kifejezetten előítéletes közhelyeket, amelyekkel már az elődje is operált érdemi állítások helyett. Hogy szemléletváltás volt, a segélyezett maga is tegyen, hogy a közmunka újra megtanítja az embereket a normákra, hogy így felkelnek, elindítják a gyerekeket az iskolába, hogy az erőszakos integráció nem megoldás, hogy ami kudarc, arról az elmúlt két évtized hibás döntéseit meghozó kormányok tehetnek, és így tovább. Új elem talán csak Viviane Reding szidalmazása volt, aki miatt meg kellett változtatni a médiatörvényt, így a kormány nem tud kellő hatékonysággal fellépni a gyűlöletbeszéd ellen. Egyébként pedig túl kell lépni a jogvédő dogmatikán. A vita egy pontján - miután Kovács oda nyilatkozott, hogy Magyarországon nincs etnikai alapú diszkrimináció - valaki megkérte az államtitkárt, határozná meg a szegregáció fogalmát, ha ilyen egyértelműen kudarcnak minősíti mindazt, ami a romák integrációja érdekében az elmúlt húsz évben történt. A felzárkózásért felelős államtitkárnak nem volt és gyaníthatóan ma sincs definíciója a szegregációra. Azt viszont biztosan tudja, hogy az ORÖ szerint a közmunkába bevont romák tíz százaléka még sosem dolgozott, és hogy sokan büszkék arra, hogy közfoglalkoztatottak, és a közmunka kiutat jelent. Mégis, hányan kerültek visz-sza az elsődleges munkaerőpiacra a közfoglalkoztatás után? - feszegette az egyik szakértő. Kovács államtitkár pontos számot fejből nem tudott, de abban biztos volt, hogy sokan. Így persze nemhogy érdemi vita nem alakult ki, de még a kormány álláspontját sem sikerült tisztázni - pedig az árnyékjelentés a maga szenvtelen tárgyilagosságával vagy száz oldalon keresztül taglalja az egyes beavatkozási területeken tapasztalható fejleményeket. Az összbenyomás meglehetősen lehangoló.
A civil jelentés alig kapott visszhangot a sajtóban. Pedig az abban foglalt állításokkal vagy érdemben vitatkozni kellene - elsősorban nyilván a kormányzati felelősöknek -, vagy sürgős újratervezésre lenne szükség, mert a tendenciák nem sok jót ígérnek.
A jövő árnyéka
A jelentés talán legkevésbé kritikus megállapítása szerint a Stratégia lehetőséget teremthetett volna a párhuzamosan futó beavatkozások és szakpolitikai döntések összehangolására. Ez azonban nem történt meg, így ezek nem erősítik a társadalmi befogadás folyamatát. Az egyes programokba nem vonják be a helyi roma képviseletet és a helyi civil társadalmat, ez pedig eleve kérdésessé teszi a programok sikerességét. Nem sikerült érdemben javítani az alacsony képzettségűek foglalkoztathatóságát, mert a tervezett képzésekhez szükséges kapacitásokkal a monopolhelyzetbe hozott állami intézmény, a Türr István Képző és Kutató Intézet nem rendelkezik. Így a képzések csúsznak, vagy el sem indultak. (Ezt állapította meg többek között az ombudsman vizsgálata is.) Nem foglalkozik a Stratégia a diszkriminációval, pedig például a roma nők alacsony foglalkoztatottságának - a legális munkaerőpiacon - ez az egyik fő oka. De a roma népesség munkaerő-piaci esélyeit általában is növekvő mértékben korlátozza az erősödő diszkrimináció. A bizonytalan finanszírozás és az egyértelmű kormányzati elköteleződés hiánya aláássa az olyan zászlóshajóprogramok helyzetét is, mint az iskolai integrációt szolgáló IPR vagy a kistérségi gyerekesélyprogramok. A közoktatásban zajló negatív folyamatok - például a szegregáció felzárkóztatásként legitimálása, sőt esetleges támogatása - pedig a jövőre nézve jelentenek fenyegető perspektívákat. Így már inkább érthető, hogy a külföldön oly sikeres Stratégia miért nem tartalmaz egyetlen konkrét számot sem: a valóságban zajló negatív jelenségeket nem nagyon lehet az ügyesen megkomponált, ám szinte csak puszta kívánságokat soroló szövegen számon kérni. Balog miniszter az ő kommunikációs államtitkárával folyamatos sikerre van ítélve.
