De ez még nem az, csak egy kis kerületi kupa, lelkes amatőrökkel, amelyre bárki benevezhet. A hajléktalanokból álló Oltalom FC most például a Johnny Walkerrel csap össze. Az angyalföldi sportcsarnok lelátóján néhány, nem túl lelkes fiatal, lánykák, akik fiúiknak szurkolnak, duzzogó srácok, akik azért nem öltöztek át, mert "bazi nagy égés lesz".
A Oltalom igen vegyes összetételű társaság a tizenkét évestől a negyvenesig, 140 centistől 190-esig. A póló egyforma, de a nadrágok nem. Sportszár helyett zokni. Nem ilyennek képzelnénk egy nemzeti válogatottat, pedig azok. Játszottak a világbajnokságon is.
Hivatalos nevük: Magyar Hajléktalan Labdarúgó Válogatott, és mivel a három éve működő Oltalom Futball Club az egyetlen hajléktalanegyesület, a két dolog lényegében ugyanazt jelenti. A keret mintegy negyven játékosból áll, bárki jöhet. Heti két edzést tartanak, a margitszigeti ingyenes szabadtéri pályán játszanak, és különböző kupákra neveznek, hogy teremben is edzhessenek, mert így olcsóbb, mintha helyet bérelnének.
"Van egy mag, rájuk általában lehet számítani - mondja Rákos András, az egyesület alapító elnöke -, a többiek hol jönnek, hol nem. A csapattagok egy része az Oltalom Karitatív Egyesület intézményeiben lakik, vannak, akik csak bejöttek. Amikor országon belül játszunk, nem feltétel, hogy valaki hajléktalan legyen, de itt mindenki komoly problémákkal küzd, sok közöttük az utcagyerek. Sokan a Szigeten csapódtak hozzánk."
Attila, alias Rooy - aki ma csak szurkolóként van jelen, és a várt beégés helyett a 4-2-es győzelemnek örülhet - is így került a csapatba. A Margitsziget bokrai közt lakott. Pár hónappal később pedig már Dél-Afrikában találta magát a csapattal. Amikor az utazásról kérdezem, dalba kezd. "", ó, Afrika! - riszálja a csípőjét. - Király élet volt ott, hatalmas élmény. Valahogy a hozzáállásom is más lett a dolgokhoz. És a foci a mindenem, bármi történik velem az életben, bármi bajom van, én akkor is focizok."
Egy líbiai srác, Najeh Vardug az edző, de a vébén ő is pályára lépett. Menekültként került pár éve az egyesület szállójába, de most már lakáshoz jutott, dolgozik, családja van. Szeretné kitanulni az edzőséget, de amikor megpróbálták beíratni a képzésre, a fax "valahogy elkeveredett". Nem is reagáltak a jelentkezésére.
Skóciából indult a kezdeményezés, hogy legyen a hajléktalan futballistáknak világbajnokságuk, és rövid időn belül komoly eseménnyé váltak ezek a tornák. Tavaly Koppenhágában már 48 ország képviseltette magát. A magyarok először 2006-ban jutottak ki, Dél-Afrikába, Fokvárosba. Akkor a harminchatodik helyen végeztek, Dániában már a tizenkettediken. Najeh meggyőződése, hogy ha idén kijutnak Ausztráliába, elnyerik a bajnoki címet. "Három éve edz a csapat,
a heti két alkalmat komolyan veszik,
a bajnokságok erőt adnak - mindez meglátszik az eredményeken." Két vébé között itthon próbálkoznak. 2006-ban például a rendőrökkel, a médiaválogatottal, a parlament csapatával rendeztek közös tornát. A képviselők nem jöttek el elegen, így kölcsönkaptak néhány hajléktalant. Elég vicces volt, amikor a homlessz odaüvöltött a képviselő úrnak, hogy "passz ide, ne önzőzzél!"
"Kihívtunk sok más csapatot, a Fradit, a Vasast, de még csak válasz sem érkezett, hogy itt van egy kapuskesztyű vagy az aláírásunk, legalább ennek örüljetek... De még ennyi sem volt" - meséli elkeseredetten Rákos András. A magyar válogatottat is megkeresték, de válasz erre sem jött, majd amikor ebből kisebb médiabotrány kerekedett, az MLSZ küldött pár használt mezt, és elfoglaltságra hivatkozott. A mezen - amelyben aztán a világbajnokságokon játszottak a srácok - egy magyar sörgyártó cég reklámja díszlett, holott a klub egyetlen feltétele a szponzorkeresésnél az volt, hogy ne legyen köze az alkoholhoz, mert az ilyesmi nem a legszerencsésebb üzenet egy hajléktalancsapattól.
Mindezek után nem csoda, hogy Dél-Afrikában csak a harminchatodik helyre futotta. Az angolok csapatát a Manchester készítette fel, az olaszokat az AS Roma, az argentinok pedig a válogatottal edzettek két hétig.
Nagyon komolyan megszervezik ezeket a bajnokságokat - meséli András -, a város közepén felállítanak két focipályát, profi borítással, a palánk is rendesen meg van csinálva. Vonzza az embereket a látványosság. Dél-Afrikában, abban a fociőrült országban annyira tele volt a lelátó, hogy korlátozták a belépőket, mert amúgy ingyenesen lehet a mérkőzéseket látogatni. De tavaly Dániában, ahol nincs akkora kultusza a futballnak, szintén nagy eseménynek számított a hajléktalanfoci."
A kispályás mérkőzéseken 3+1 fő lehet a pályán, tavaly és tavalyelőtt is nehéz döntés volt azt a nyolc játékost kiválasztani, akik az országot képviselhették. A legfőbb kritérium az volt, hogy az illető hajléktalan legyen, bár Rooy szerint "a nagy, kigyúrt oroszok, akik megnyerték a fokvárosi bajnokságot, tutira nem voltak azok". Az egyesület vezetője végül azokat vitte magával, akik a csapatban a legtehetségesebbeknek bizonyultak, és akiknek nem volt gond a magaviseletével.
"A számunkra első, a dél-afrikai bajnokság nagyobb jelentőséggel bírt, mint a dániai, annak ellenére, hogy ott sokkal jobb helyezést értünk el. Olyan emberek, akik a városból se tették ki soha a lábukat, eljutottak egy másik kontinensre. A média is többet foglalkozott velünk akkor, mint tavaly. A 2006-os és a 2007-es csapat összetétele nagyjából megegyezett, bár az Afrikába kiutazó nyolc játékosból hétnek már az első bajnokság után jelentősen változott, javult az élete. Van, aki kibékült a szüleivel, és hazament hozzájuk, mert látták a tévében és megkeresték, az egyik fiú megházasodott, gyermeke lett, a hétből mindegyik dolgozik, megoldódott a lakhatása, szállókra, albérletekbe kerültek. "Hazajöttek, és volt hova tartozniuk. Megjárták Afrikát, ez tartást adott nekik, önbecsülést, hogy gólt is rúgtak meg játszottak a brazilokkal. Ott nem hajléktalanok voltak, hanem egy bajnokság résztvevői." András szerint egy ilyen esemény terápia, és bár soknak tűnik az ötmillió forint, amiből a csapat kijutott a rendezvényre, és amit akkor az egyesület saját forrásból teremtett elő, illetve egy tévéműsor segítségével gyűjtött, azóta ezek az emberek adófizető polgárokká váltak, lehet, hogy egy életre megoldódott a helyzetük.
"Nagyon tiszteltek minket ott. A közönség szerette a fiúkat, a magyar stílust, az eredményünk nem volt jó, de népszerűek voltunk - meséli Najeh. - Az egyik fiút ott akarták tartani, hogy feleségül vegye a házigazda lányát."
András azt tervezi, hogy egy szlovák-osztrák-magyar barátságos kupát rendeznek a határok mentén. "A világkupa megrendezéséről nem is álmodhatunk, hiszen egy focilabdát vagy egy cipőt is úgy kell összekönyörögni. Bizonytalan, hogy az idei melbourne-i világbajnokságra kijutunk-e egyáltalán."
András és Najeh lelkesedése az anyagi nehézségek ellenére is viszi tovább a csapatot. Ez nemcsak foci, hangsúlyozzák az egyesület vezetői, hiszen nem mindenki lehet a pályán. De a csapattársak támogatják, szeretik egymást, beszélgetnek, néha veszekednek, mint egy családban szokás. "Sokat segítünk rajtuk - hajtogatja Najeh Vardug. - Az egyiknek támogatjuk az albérletét, a másiknak munkát szerzünk. A célunk nem csak a labda. Ez sokkal több, mint egy futballcsapat. Amikor mozog a test, mozog a lélek."
