Kónya Lászlóné 79 éves, 33 évig dolgozott. Nyugdíja 55 250 forint, amelyből minden hónapban elmegy 21 700 forint rezsire, 6800 a kedvezményes önkormányzati ebédre és kávéra, 2100 telefonra és 6000 forint gyógyszerre. A következő nyugdíjig 18 650 forintból kell gazdálkodnia.
"Minden gépen dolgoztam"
"Én már nem veszek semmit, a ruháim ezerévesek. A nővérem meghalt, attól is kaptam. Hanem a lakást nagyon fel kellene újítani. Nem jut rá, hogy kifestetném vagy letapétáztatnám, az ablakaim úgy néznek ki, hogy éjszaka a szél fújja a fejemet. A szőnyegem is megy szét, bomlik, hát ez is vagy negyvenöt éves.
A lányom, ha jön, hoz tojást, kenyérhözvalót, szalámit, ezt-azt, amivel ki tud segíteni. Két szórakozásom van, a tévé meg a keresztrejtvény. Meg az idősek klubja, ahova járok.
Ha kifizetem a rezsit, marad húszezer, sokszor még annyi se, mert van, mikor kölcsön kell kérnem. Vagy éppen beviszem a zaciba azt az egy gyűrűmet vagy nyakláncomat, hogy tudjak élni. A férjemnek a karikagyűrűje benn maradt sajnos, meg egy fülbevalóm. Hát ez van.
Gyerekkoromban kezdtem mezőgazdasági munkával, Cegléden. Édesanyám egyedül nevelt ötőnket, dolgozni kellett. Tízéves koromban már mentem napszámba, ami a mezőgazdaságban létezik, minden munkát elvégeztem. Aratáskor markot szedni jártam, kapáltam, kötöztem, horoltam, gazoltam. Hordtuk befelé nagy ládával a hasunkon a krumplit, az almát, ma is érzem a nyomát.
Napfölkelttől naplementig dolgoztunk. Amikor hazamentünk, akkor végeztük a magunkét, volt öt hold földünk, fele szőlő, fele puszta főd kukoricának, rozsnak. A végére fáradtak voltunk, sokszor elaludtunk a vécén. Édesanyám fölkeltett bennünket, menjünk, hogy napfölköltre odaérjünk, mer' ha öt percet késtünk, már negyed napszámba levonták. Pallér állt mögöttünk, rácsapott a pál-cájával arra, aki lemaradt. Hat-nyolc pengőt kaptunk egy napra.
Hat elemit elvégeztem, aztán gazdasági iskolába mentem, tizenhat éves koromtól meg már szolgáltam egy zsidó házaspárnál. Aranyosak voltak, családjukként szerettek. Velük együtt éltem, a két ágyuk végénél volt egy sezlony, én ott aludtam. Volt, amikor az asszonyság főzött. Imádtam a sóletet, töltött libanyakkal. Kóserek voltak, hordtam a libát a sakterhoz levágatni, a szalonnát, combot vittem fölfüstölni, nagyon jó volt.
Mikor az oroszok bejöttek, kiköltöztünk a szőlőbe, de a sógornőmnek eszébe jutott, hogy egy bödön zsír otthon maradt. Akkor elindultunk ketten egy talicskával, végig az úton hét kilométeren. A város szélin, a hídon már nem tudtunk átmenni, a németek ott voltak a másik oldalon. Vissza kellett fordulnunk. Jöttek a lövedékek, ellöktem a talicskát, hasaltunk gyorsan. Ez legalább hatszor előfordult, mire kiértünk az országútra. Ott jöttek az oroszok kocsival, hosszú sorban. Édesanyáméknál már bent voltak a lakásban, ők borzasztó kétségbe voltak esve, hogy biztos elérnek bennünket. Reszkettünk mi is. De egy árva szót nem szóltak hozzánk, nem bántottak. Visszaértünk, ott még dúltak, azért én két hetet a csirkepadláson töltöttem.
Utána mentem a cipőüzembe dolgozni. Rengeteg táskát, ridikült, cipőt megvarrtam, aztán húszévesen férjhez mentem helyi emberhez. Aranyozó-képkeretkészítő volt a szakmája, ő aranyozta a ceglédi Nagytemplom oltárát. Be-segítettem a munkába, Pestre, a Hoffmannhoz akkora kereteket hordtunk, mint az ablak.
Három gyerekünk született, még kicsik voltak, amikor behívták a férjemet három évre. Nem tudtam munkát vállalni, el kellett látni a gyerekeket. "vodába adtam őket, amint lehetett, és beálltam a Május 1. Ruhagyárba. Minden gépen dolgoztam, mindhez értettem. Volt, hogy este nyolckor jöttek ki hozzám a lakásra, menjek be, most kaptak németből egy gépet, és még a műszerész sem tudja befűzni. Kosztümöket, ruhákat gyártottunk, a legmelegebb hónapokban télikabátokat, a hőségtől sokat szenvedtünk. Viszont ősz felé már ablakot kellett nyitni, én épp mellette dolgoztam, a vesém ott fázott meg. Meg zajos is volt, a fülem attól károsodott, nemrég kaptam hallókészüléket.
Közben kiderült, hogy a férjemnek árt az aceton, amivel dolgozik, ezért otthagyta a szakmáját, és jelentkezett tűzoltónak. Ott érte a baleset. Felborultak a tűzoltókocsival, a benzineshordók rájuk estek, egy ott a helyszínen meghalt, egy életveszélyesen sérült. Kilencszer műtötték a páromat, mert a belei szétmentek, sok törése volt, borzasztó időket éltünk meg. Mindennap hordtam neki a galamblevest, mert csak azt ehette meg. Reggelente kivittem a ruhámat a piacra eladni, hogy tudjak venni galambot.
Valamennyire rendbe jött, de sosem egészen. Aztán amikor meghalt, egyedül nem bírtam fenntartani a házat, felköltöztem Pestre, ide, a lakótelepre. De már negyvenöt évesen én is beteg lettem, keresztüllukadt a vesém, vénaelzáródás lett a szívemen. A sok fizikai munka. 'sszel, amikor krumplit válogattunk kint, a szabadban, akármennyire felöltöztünk, arra a ládára ráültünk, az ember csak felfázik nyolc órán keresztül. Mégse maradhattam otthon, takarítást vállaltam, és a Balatonon dolgoztam hat évig konyhán, mint szakács. Hatkor kezdtem, volt, hogy éjfélkor is még dolgoztam. A konyha tiszta üvegből volt, pont oda sütött a nap, az üstök meg mind előtte, volt, hogy negyvenöt fokos melegben főztünk. Végül csak muszáj volt feladni.
A nyugdíjba a gyereknevelést beszámolták, de sok munkahelyen nem jelentettek be. Ez meg csak akkor tudódott ki, amikor keresni kellett az éveket.
Nem az, hogy elégedetlen vagyok, csak hát nehézÉ Hogy mi volt a jó? Amikor benne voltam a kultúrcsoportban a vállalatnál. Szerettem szavalni, énekelni. Minden hétvégén mentünk szerepelni vidékre, megvendégeltek minket, jaj, azok nagyszerű esték voltak. De a legszebb emlékem az, amikor a lányom a honvédségnél dolgozott, és elvittek Bulgáriába, az Aranypartra. A lábam trombózisos volt, az orvos azt mondta, szó se lehet róla, de mi azt mondtuk, akkor is elmegyünk. Mindenki ment le a partra, előtte a lányom beborogatta a lábamat a szállodában, és a lelkemre kötötte: >>Fel ne tessék kelni!n A 79 éves Nagy Istvánnak 50 évi munka után 53 710 a nyugdíja. Lakbérre havi 17 700 forintot költ, a rezsi körülbelül ugyanennyi. 18 510 forintja marad.
"Se pénz, se vér nem tapad a kezemhez"
"Megpályáztam és megnyertem ezt a lakást. Sajátom sosem volt, vágytam volna rá - ki nem vágyik egy önálló kis házra -, de hát nem tudtam volna venni. Ez is önkormányzati. Azelőtt félemeleten laktam, közvetlen egy vasajtó mellett, az csapódott éjjel-nappal. Kocsma volt alattam, nem bírtam idegileg. Ezt meg akkor építették, tizenhétezer a lakbér, de mondtam, ha csak egyszer eszem, nekem akkor is jobb lesz itt. Egy liter tej, kaukázusi kefir, két sóskifli a napi adagom. Enni csak kell. Szerencsém van, mert az önkormányzattól méltányossági alapon kapok ebédet, hétvégére meg hidegcsomagot. Néha krízissegélyt is adnak, ha kórházba kell mennem. Valamikor azt mondták, protekció, aztán azt, hogy lobbizás vagy kiskapu, ma úgy hívják, szociális osztály. Meg kell találni a módját: pályázom, beadványokat írok. Hogy mire vágyom? Mindennap meg tudnék enni egy somlói galuskát. Az jó volna.
Míg nekem kezem-lábam mozog, nem félek az élettől. Hetvenkét éves koromig dolgoztam, most is dolgoznék, ha két kilónál többet lehetne emelni. Hívtak is a múltkor: Pista bácsi, nem jön be segíteni?
Hajdúdorogon születtem, nyolcan voltunk testvérek. Édesapám paraszt napszámos volt, föld nélkül. Korán meghalt, édesanyám hét gyereket nevelt fel. Nem éheztünk, mert mindnyájan dolgoztunk valamit. Az egyik libát őrzött, a másik a disznót etette, a harmadik tüzelőt szedett.
Kántortanítói oklevelet szereztem, de csak egy évig kántorizáltam, aztán bejött az államosítás. Magyar-történelem szakos tanár lettem, Egerben végeztem a főiskolát. Szabolcsba kerültem, húsz évet ott tanítottam, mikor hova helyeztek. Gáva, Rakamaz, Demecser, Újfehértó és így tovább. Sorkosztos tanító voltam, sorban mentem szépen a szülőkhöz, meg voltam híva ebédelni, az nem szégyen volt, el kellett fogadni.
Tanítottam tanyán is, nagyon szerettem a tanyasi gyerekeket, ott lehetett a legjobban lemérni az ember munkáját. Azt sosem felejtem el, amikor adtam egy barackot egy kis első osztályosnak. Csak állt és folytak a könnyei. Később jöttem rá, hogy miért. Mert ártatlanul kapott. Még a nevére is emlékszem, mert annyira rosszulesett. Siroki Jancsinak hívták.
Megházasodtam, óvónőt vettem el. Így szolgálati lakásban, két keresetből ki lehetett jönni. Éjjel-nappal tanítottam. Reggel a felső tagozatban magyar irodalmat, történelmet, délután az alsó tagozatosokat, este a dolgozók iskolájában tízig. Na, így lehetett megélni. Később úttörővezető is voltam, meg a csillebérci nagytábornak voltam a táborvezető-helyettese, azt pluszban fizették.
Én más történelmet, más földrajzot tanultam, mint amit tanítani kellett. A Horthy-rendszerben Nagy-Magyarországot tanultam, hetvenkét vármegyét, Kárpát-medencét. Aztán milliószám kellett tanfolyamokat végezni, agymosás volt, ha tetszett, ha nem. Aki nem állt be a sorba, mehetett. Negyvenkilencben volt egy gyűlés a Mindszenty-perrel kapcsolatban. Kétszáznegyven pedagógus volt ott összehíva, a vezérszónok kérdezte, hogy el kell-e ítélni Mindszentyt. Egyetlen egy nő volt, aki nem nyújtotta fel a kezét. Utána tudtam meg, hogy apáca volt, azért állt ki mellette. Már másnap nem tanított. Persze nem kellett úgy kiszolgálni a rendszert, hason csúszva, hajbókolva, ott is voltak lehetőségek. Én igazgató lettem, aztán harmincöt év tanítás után kiemeltek, pártvonalon. De nem bírtam a légkört. Beleírhatja, mert se pénz, se vér nem tapad a kezemhez. Végül négyezer-kétszáz forinttal mentem nyugdíjba.
Addigra elváltam, feljöttem Pestre. A pénz kevés volt ahhoz, hogy az ember rendesen táplálkozzon, elmenjen egy színházba. Muszáj volt a nyugdíj mellett is dolgozni. A válás megviselt, az idegeim tönkrementek, dobogóra én már nem álltam. Inkább elmentem az egészségügybe, tizenöt évre. A műtősfiútól kezdve a hullaszállítóig minden voltam, még orvos is - nyaktól lefele. Kötözőben asszisztáltam a professzoroknak, elfekvőben mosdattam a betegeket, rendelőben takarítottam. Még a halálnak is voltam munkatársa. ' ment előttünk, mi mentünk utána.
Tudtam betegül beszélni, borzasztó hálásak voltak. De amikor szenvedett valaki, és sem az orvos, sem senki nem tudott rajta segíteni, azt kegyetlen volt végignézni. Egyszer küldött a professzor, menjek be a beteghez, beszélgessek kicsit vele, vigasztaljam, mert nem jöttek hozzá. Bementem, de pár percet voltam csak ott, egyet horkant és ott meghalt. Mentem a professzorhoz, mondtam. Azt mondja: tudom, azért küldtem be magát. Nem jó egyedül meghalni.
Most kaptam a telefont, hogy holnap menjek utókezelésre. Nem is bánom, mert a karácsonyt nagyon szeretem ott tölteni. Nem vagyok én állami gondozott, van nekem három fiam, hat unokám. Jó gyerekek, na de háromszáz kilométerre vannak. Ezt hívják családon belüli magánynak. Azóta át tudom érezni azt a dolgot. Egyedül még meghalni sem jó."
n M. F.-né 65 éves, ledolgozott éveinek a száma 40. A 38 500 forintos nyugdíjból rendszeresen elmegy 18 000 rezsire, a kedvezményes önkormányzati ebédre 2000. A postás újbóli megjelenéséig 18 500 forinttal gazdálkodhat.
"Nem akarom magam sajnáltatni"
"Harmincnyolcezerből tengődök, de ez valami szörnyű. Arra ne gondoljon, hogy veszek magamnak valamit, mert nem veszek semmit a világon. Egy sampon is gond. Nem tudok elmenni a fogorvoshoz. Tévét kölcsönkaptam, a mosógépem rossz, más nem rossz, mert nincs. Se telefonom, se semmim. Sehova nem tudok elmenni, vegetálok. Még leginkább olvasok. Képes vagyok nem enni, de a könyvet megveszem.
Csallóközi családból származom, de már a szüleim is, én is Pesten születtünk. Kedvesnővéreknél jártam az első hat osztályt a nyolcadik kerületben. Vendéglősfamília volt a miénk, apámék öten voltak testvérek, mindegyiknek üzlete volt. A nagyapámé például a Fehér Hajó a Könyves Kálmán körúton, apámnak is volt két kocsmája. A nagybátyám volt a legtehetősebb közülük. ' aztán börtönbe is került negyvennyolcban, volt házkutatás is, máig nem tudom, miért, nem beszéltünk róla, én nem kérdeztem. Csak arra emlékszem, hogy a szüleim hajnalban vitték az ennivalót a Tóni bácsinak valahová.
Aztán államosítottak minket, teljesen tönkretették a családot. Apám ötvenhét éves volt, amikor mindent elvesztett. Elment a Ganz-gyárba lakatosnak, ahogyan mindenki. Én a bizonyítványommal jártam egyik gimnáziumból a másikba, nem vettek fel továbbtanulni >>férőhely hiányábanA téeszekkel kereskedtünk, elláttuk őket eszközökkel, traktorokkal, autókkal, jutalékos rendszerben. Nagyon jól kerestem, mert a Mezőgazdasági Minisztérium fennhatósága alá tartoztunk, év végi prémiumnak mindig megkaptam majdnem az egyéves fizetésemet.
Elvégeztem a munkaügyi tanfolyamot meg a vezetőképzőt, úgyhogy a végén már én csináltam mindent, az egész munkaügyet a háromszáz fős cégnél. Kezdett sok lenni. Negyvenhét éves voltam, már majdnem harminc éve dolgoztam irodában, mindig fél nyolctól fél ötig. Úgy voltam vele, hogy szeretném már látni a napfényt, mert én nem láttam, mindig benn voltam. A Bartók Béla úton volt az irodám, az utcára le lehetett látni. Néztem, ahogy az emberek jönnek-mennek, senki nem dolgozik, csak mindig én. Nem akarom magam sajnáltatni, nagyon szerettem a munkát, sikeres is voltam, de egy évben két hét volt csak a pihenés. Úgy döntöttem, elmegyek egy trafikba, ahol semmi más dolgom nem lesz, csak eladni a cigarettát. A lányom az Utasellátónál dolgozott, ők kerestek valakit, oda átmentem. Két műszakban voltam, végre volt délelőttöm, délutánom.
De mindössze két évet voltam ott, amikor jött a rendszerváltás, az Utasellátóból részvénytársaság lett, a fizetésem visszaesett. Közben az öcsémnek megszűnt a munkahelye, és vásározni kezdett ruhákkal egy vállalkozónál, annak a gépkocsiját vezette. Kitaláltuk, hogy nekem megvan a képesítésem, kiválthatom a kiskereskedői igazolványt, és majd megyünk mi ketten vásározni. Mondom, én mindenben benne vagyok, sosem féltem, hogy istenem, mi lesz.
Rettentő fárasztó volt, nem hittem volna. Háromkor kellett felkelni, hogy ötre odaérjünk. De csak két hónapig ment így, akkor az öcsém eltörte a bokáját, nem tudott vezetni, akkor leálltunk. Visszamentem államiba, a Harmónia vállalathoz. Nagyon jó helyre kerültem, egy pipaboltba, a Kígyó utcába. Nagyon szerettem, jól kerestem, mert nagy forgalmú üzlet volt, csupa külföldi vevővel. Hát jó is volt egy évig. Akkor jött a privatizálás, a fejem fölül eladták a boltot, szedték szét a befektetők. Akkor már ötvenéves voltam, védett korban lettem volna az elmúlt rendszerben. Elkerültem a Teréz körútra, egy teljesen lerobbant üzletet kellett rendbe hoznom, aztán az Andrássy útra, ott ugyanez, a Ferenc körúti aluljáró, sorra adták el mindet. Valamit tennem kellett. A lányom barátnőjének volt egy üzlete, amivel nem tudott mit kezdeni. Megint kiváltottam a vállalkozóimat, mellette elmentem maszeknak. De aztán áruért kellett járni, ott kellett lenni, úgyhogy nem tudtam megvárni a végkielégítést, felmondtam a Harmóniában.
Volt kétszáznegyvenezer forint készpénzem, az üzlet olyan lett, mint egy ékszerdoboz. Fehérneműt árultunk, a kapcsolataim révén adtak nekem hitelt, harmincnapos fizetéssel mindig kaptam árut. Az első pár évben jól ment, jöttek, áradoztak, meg is tudták fizetni akkor még, a kilencvenes évek elején. Aztán egyre nehezebb lett, bejött a kínai piac tőlünk nyolc megállóra, a tulaj meg elkezdte emelni a bérleti díjat. A végén már százötvenezer forintot fizettünk, azt bugyiból meg melltartóból képtelenség kigazdálkodni. És meg is kellett volna élni. Nem tudtam annyira nyereséges lenni, hogy adózzak, minimálbéren voltam bejelentve, tényleg nem volt több pénzem. A három év alatt feléltem mindenemet, egyik hónapról a másikra éltünk. Bezártam.
Harmincöt évig voltam rendes állami alkalmazott, és csak három évig vállalkozó. Mégis ez után állapították meg a nyugdíjat; kilencezer-kétszáz forintot. Borzasztó, hogy nem veszik figyelembe egy élet munkáját. Pedig lentről kezdtem, betanított munkás voltam, később jól kerestem, magas járulékokat fizettem. És nemcsak az, de több iskolát végeztem, mégse két elemim van! Én akkor fellebbeztem, visszaírtak, levezették ugyanazt, erre válaszoltam: nem abban kételkedem, hogy jól számoltak, az egész eljárást tartom méltatlannak. Elviselem, de tudom, hogy milyen igazságtalanság. És nem egyedül vagyok, nagyon sokan vagyunk így.
Én már nem is tudom, mi hiányzik a legjobban. Minden hiányzik, ami volt. Elmennék szórólapot osztani, de félek, hogy összetalálkozom valakivel. Nem vagyok szomorú, mert nekem minden öröm. Öröm az állatok, a kék ég. Nem bántam meg semmit. Tudtam, hogy más lesz, de meg kellett próbálni. Nem lehet kitaposott úton leélni az éveket. Akkor sirathatnám az apám vagyonát. Az egész elmúlt életet. Hát ez a sors. Nem lehet elkerülni.
