Gyászszertartáson búcsúztatta nemrégiben az utolsó visszaváltható Törley márkájú pezsgősüveget a Hulladék Munkaszövetség (Humusz). A piacvezető cég döntése miatt jövőre 26 millió pezsgősüveg landol a szemétben. Másfél évtized alatt az italcsomagolások jórészt eldobhatóak lettek, miközben az ártalmatlanítás költségeinek döntő részét nem a hulladéktermelők fizetik.
A Humusz adatai szerint a magyar piacról lassan teljesen kiszorulnak a visszaváltható csomagolások: 1991-ben még 80-20 százalék volt az arány a betétesek javára, ma az eldobható megoldások vannak 85 százalékos többségben. Léteznek ugyan viszonylag fegyelmezett hasznosítók - a sör 62 százaléka kerül visszatölthető palackba -, az ásványvizes flakonok viszont szinte kivétel nélkül mennek a szemétbe (töredékük Ázsiában hasznosul). Idén aztán kiderült: sem az év elején sokadszorra módosított termékdíjtörvény, sem a tíz év késéssel kihirdetett betétdíjas kormányrendelet
nem képes megállítani
az üvegvisszaváltás visszaszorulása miatt dinamikusan növekvő hulladékképződést. Egyre kevesebb ún. többutas csomagolást találunk a polcon, visszaváltó üzemeltetésére pedig csak a kétszáz négyzetméter feletti egységek kötelezhetők. A kereskedőnek ráadásul nyűg az egész, még a költségeit sem tudja kitermelni.
A jelenlegi jogi és gazdasági környezetben a visszaváltás a gyártóknak is teher: a Törley a Népszabadságban például az importüvegek dömpingjével indokolta lépését. A zömmel Olaszországból származó, de a céghez érkező nem saját gyártású üvegek alig bírtak pár töltést, és amikor a veszteség elért egy kritikus szintet, leálltak a gépsorok. Az importitalok piaci részesedése csak az egyik tényező, ami a rendszert kikezdte. Az üvegvisszaváltást a rendszerváltás előtt sem a környezettudatosság, hanem a helyi piacra termelő hiánygazdaság éltette, ahol a szabványosított csomagolás cirkuláltatását nem volt túl nehéz megoldani (betétdíjasok voltak a gyűjtőkarton csomagolások, a raklapok, a folyékony élelmiszerek tárolóedényei, az üvegpalackok gyűjtőrekeszei, a vegyszerek és oldószerek üvegpalackjai, a gyógyszeresüvegek, a tojásdobozok és a mezőgazdasági fa- és műanyag tárolórekeszek is). A piacgazdasággal a csomagolás funkciója teljesen átalakult: reklámhordozó, imidzsformáló és fogyasztásra ösztönző jellegénél fogva kevéssé alkalmas visszaforgatásra, pláne, hogy a forgalmazók egyediségre törekednek. A csomagolás ráadásul termék, amin nagyon jól lehet keresni, és ahol a munkabérhez képest egyre olcsóbb nyersanyagpiac is a termelési kapacitás bővítésére ösztökél. Így lett az izmosodó csomagolóipar a gazdasági rendszerváltás egyik nyertese. A szakmai szövetségnél 1992 és 1995 között 30 százalékos bővülést regisztráltak; a növekedés ma ugyan szerényebb, ám folyamatos. Erre az italgyártók is felfigyeltek, és akik palackozókat vettek, azok egyúttal megszabadultak a visszaváltható csomagolásoktól. Az újrahasználati rendszer ledarálása így az ipari termelők elemi érdeke lett, miközben a kereskedelemben hasonló átrendeződés zajlott: a bérköltségek növekedésével az anyagmozgatási kiadásokat akarták megfogni, és erre a visszaváltó rendszerek kiiktatását látták a legalkalmasabbnak. Ahol a lakossági fogyasztás volumene nem nőtt meredeken, viszont megvolt az újratöltő kapacitás, ott nem épült le teljesen a rendszer (söripar). Más piacokon (ásványvizek, cukros levek) a robbanás-szerűen növekvő igények kielégítésére rengeteg olyan új szereplő jelentkezett, aki eleve nem visszaváltható csomagolásban gondolkodott, és eszük ágában sem volt környezetvédelmi megfontolásból egymással összedolgozni. Többek között ezért keletkezik ma Magyarországon évi több mint 800 ezer tonna csomagolási hulladék, a zöld tárca adatai szerint csak műanyag PET palackból 1,2 milliárd (!) darab a termés - ez hatszor töltené meg a Hősök terét. És ennek ma mindössze egy-két százaléka hasznosul. A magyar konzervgyárak
először 1992-ben
árasztották el hatalmas mennyiségű hulladékkal a lakosságot és a hulladékkezelőket, ugyanis ebben az évben szűnt meg a betétdíj mértékének szabályozhatósága, és ekkortól sújtja az áfatörvény a visszaváltható göngyölegeket. A betétdíjas rendszert a piacgazdaság belső logikája halálra ítélte, és ezen csak egy állami ösztönző-szabályzó mechanizmus segíthetett. Az ipar természetesen hallani sem akart regulákról, míg a zöldek már ekkor a betétdíjas termékkör kijelölése, a betétdíj mértékének jogszabályban foglalt meghatározása, a visszaváltási kötelezettség kodifiká-lása mellett kardoskodtak. Arra hivatkoztak, hogy igazán csak a betétdíjas rendszer csökkenti, illetve előzi meg hatékonyan a hulladékképződést. Ekkor még a zöld tárca is ilyesfajta programban gondolkodott, aztán évekig csak a fejét vakarta, sőt a gazdasági tárca önként elkészített vonatkozó rendelettervezetével sem foglalkozott sokat. Közben a gyümölcslé-palackozás átállt a tetrapakra, az üdítők részben eldobhatók lettek. 1995-ben a minisztérium betétdíj helyett az úgynevezett termékdíjas szabályozás kidolgozásával reagált az ökológiai kihívásra, mondván, hogy a nagyobb környezeti terhelést jelentő eldobható csomagolású termékekre kirótt adóval próbálja biztosítani a többutas anyagok túlélését is, egyúttal pénzügyi fedezetet teremtve a hulladékok ártalmatlanítására. A többek között a csomagolóanyagok környezetvédelmi termékdíjáról szóló törvény 1996-ban lépett életbe, de hamar kiderült: ebben a formában képtelen visszafogni az eldobható csomagolások terjedését. Már a törvény hatályossága idején szűntek meg a félliteres visszaváltható üdítősflakonok, az ásványvíztöltők többsége pedig ekkor váltott eldobható műanyagra. A zöldek szerint a törvény kifejezetten felgyorsította a visszaváltható csomagolások eltűnését; viszonylag könnyen ki lehetett bújni a díj fizetése alól (alacsony arányú szelektív gyűjtéssel mentességet lehetett elérni), másrészt egyenlőségjelet tett az újratöltés és az újrahasznosítás közé (az előbbi sokkal hatékonyabb, de az újratöltő rendszerek pozitív megkülönböztetése a gyakorlatban ma sem tapasztalható), harmadrészt miközben beruházási támogatással segítette a szelektív gyűjtő- és hasznosítókapacitások kiépítését, a visszaváltható csomagolási megoldásokat alkalmazó vállalkozások, keres-kedők jó ideig nem kaptak semmiféle szubvenciót. A termékdíjas jogszabály azóta jóformán évenként módosul, a díjtételek és a mentességek körül mindig sistergős lobbicsaták folynak, amik rendre a tárca és az ipar képviselői közötti paktummal zárulnak - és amiket a környezetvédők rendre bírálnak. Tény, hogy sosem volt nehéz kibújni a fizetési kötelezettség alól, az állam pedig nem nagyon rugózott a behajtáson, így alig folyt be valami a változó nevű központi alapba. A pénz bizonyos részére ráadásul rátenyerelt a pénzügy, és a maradékot sem elsősorban hulladékos beruházásokra fordították. Mindeközben egyre kevesebb visszaváltható termék került a boltokba, és egyre több lett a szemét.
A csomagolási hulladékok bizonyos százaléknyi újrahasznosításáról rendelkező uniós direktíva helyzetbe hozhatta volna a betétdíjas rendszereket, így az üvegvisszaváltást is. Az EU újrahasznosítást ír elő, ami nem feltétlenül egyenlő a szelektív gyűjtéssel. Nem arra vagyunk kötelezve ugyanis, hogy kizárólag hulladékszigetet hozzunk létre, hanem arra, hogy a legyártott csomagolási hulladék hasznosuljon. Erre elvileg a mainál szélesebb termékkörben alkalmazott betétdíjas rendszer is alkalmas lehet, ahol jóval magasabb visszaszármaztatási arányt lehet elérni. Az ipar emiatt azonban recessziót, munkahelymegszűnést, adókiesést prognosztizál, a zöldek meg azzal érvelnek, hogy az újratöltés is ad munkát, csak a begyűjtés lenne olcsóbb, a szemét meg kevesebb, bár az ipar még ez utóbbit is rendre cáfolja. A zöldek által javasolt út felelne meg leginkább a magyarországi hulladékgazdálkodási törvényben lefektetett prioritási sorrendnek is; ám a magyar hulladékpolitika a gyakorlatban szelektív gyűjtéssel és újrahasznosítással próbál megfelelni a közösségi elvárásnak, ami messze jobb az égetésnél és a lerakásnál, de környezetvédelmi szempontból és a jog szerint is elmarad az újrahasználat mögött.
Főleg ahogy mai formájában működik. Az állam 2003-tól lehetővé tette, hogy a gyártók és a hulladékkibocsátók termékdíj helyett egy maguk alapította koordináló szervezetnek fizessenek ún. licencdíjat. Ennek fejében a cég összegzi, miből mennyit kell összeszednie a gyártónak, és lebonyolíttatja a begyűjtést. Eleinte két ilyen szervezet működött a csomagolási fronton, a nagyobbikat, az Ökopannon Kht.-t multik alapították, a másik koordináló szervet (Ökopack Kht.) kisebb szakmai cégek (gyűjtők, hasznosítók, köztisztasági társaságok) gründolták. Azóta még három alakult. Csakhogy a licencdíj a termékdíjnak kevesebb mint a fele lett. Ebből kellene a hulladék hasznosítását megoldani - vagyis csak a szemét felét, mert a kötelező haszno-sítási arányon felül nyilván egy grammal sem gyűjtenek többet. A csomagolóanyagok gyűjtése és hasznosítása a Humusz számításai szerint ennyiből nem finanszírozható, míg a koordinátorok szerint igen. A koordináló szervezetek amúgy egyelőre nem nagyon nyúlnak a lakosságnál keletkező csomagolási hulladékhoz, hanem a könnyebb utat járva a gyártóktól szedik vissza a termelés során keletkezett szemetet (mert az "tiszta", s így könnyebben hasznosítható). Kérdés, hogy a lakosság, amelyről sokan azt feltételezik, hogy a betétdíjas üveget sem vinné vissza, sorban áll-e a szelektív kukáknál. Úgy tűnik, nem: a lakossági üveghulladéknak jelenleg csupán 5 százaléka forog vissza, így hazai kapacitás hiányában ez is a környező országokban hasznosul.
Az üvegvisszaváltás comebackjében reménykedők a január elsejétől újra módosult termékdíjtörvényben is bíztak. A tömeg alapú termékdíjat darab alapú adó váltotta fel - így a környezetvédelmi minisztériumnak sikerült visszafognia a kis tömegű, de nagy darabszámú dobozos sörök fogyasztását. Másrészt a differenciálódó termékdíj egyik komponensének a megfizetését (az ún. U-díjat) úgy lehet kiváltani, ha a gyártó egy bizonyos százalékban újratölthető csomagolásban hozza forgalomba az adott levet. Csakhogy míg a söriparban ez az arány 65 százalék, a bornál már csak 30, a legnagyobb szennyezőnél, az ásványvízpiacnál pedig mindössze 1. Vagyis ha egy cég száz ásványvizes flaskából csak egyetlenegyet újrapalackban dob piacra, a továbbiakban nem kell díjat fizetnie a többi kilencvenkilenc után sem. "Meg kellett találni az optimumot a környezetvédelem és a gazdaság érdekei között. Reális ösztönzésre van szükség, nem lehet olyan magas arányokat meghatározni, amely tönkretenné a piaci szereplőket. Az arány különben 2010-ig 6 százalékkal emelkedik minden második évben, akkor tehát az ásványvizek 13 százalékát lehet újratölthetőben forgalmazni, ha valaki a termékdíj megfize-tése helyett ezt választja" - mondta lapunknak Borsányi-Bognár Levente, a Környezetvédelmi és Vízügyi Miniszté-rium közgazdasági főosztályának vezetőhelyettese. Az ösztönzés hatékonyságát jól mutatja, hogy
a törvény életbelépése óta
tűntek el a legutolsó visszaváltható vermutos-, pezsgős-, gyümölcsleves és ásványvizes üvegek. Ha ugyanis a vállalat úgy dönt, hogy inkább kifizeti a nem túl magas díjat, akkor egyetlen újratölthető palackot sem kell gyártania.
De lehet-e ennél ténylegesen messzebb menni a piac szabályozásában? A 2001-ben a tárcának saját betétdíjas jogi szöveget felkínáló Humusz szerint feltétlenül. A tizenkét éve beígért, de csak idén tavasszal kihirdetett betétdíjas kormányrendelettől a szervezet többek között azt várta, hogy az italcsomagolások piacán a jogalkotó előírja, mely termékek lesznek betétdíjasok, és hány százalékot kell újratölthető csomagolásban gyártani, illetve forgalomban tartani. Ebből végül semmi sem lett, a minisztérium ugyanis a termékdíjtörvénnyel a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. "A betétdíj nem csodaszer. Attól, hogy betétdíjassá teszünk egy terméket, még nem lesz újratölthető, ez csak egy a visszavételt elősegítő gazdasági ösztönző. Az áruk, szolgáltatások szabad áramlását biztosító európai irányelv miatt nem is lehetett volna ilyen arányszámokat előírni" - érvelt a minisztérium főosztályvezető-helyettese. Tömöri Balázs, a Humusz szakértője szerint viszont "a betét-díjas rendszerben bizonyíthatóan több csomagolás kerül vissza, így lényegesen kevesebb szemét keletkezik. Az EU-ban igenis lehet szabályozni az italcsomagolások piacát, csak meg-felelő környezetvédelmi-ökológiai érvet kell mellé tenni. A hulladékhegyek leapasztása, a jövő nemzedékek érdekei szerintünk épp ilyen indok lett volna."
Linder Bálint
Térvesztés
1988-90-től a szénsavas üdítőket egyre inkább műanyag palackban kezdték forgalmazni. 1989-91-től a gyümölcslevek, nektárok gyártói fokozatosan a kombinált (papír, műanyag) dobozra tértek át. 1992-től a befőttesüvegek nem válthatóak többé vissza. 1995-től a betétes "kólás" üvegeket kivonják a forgalomból. 1996-97-től az ásványvízgyártók is műanyag palackban dobják piacra termékeiket. 1998-2003 között a visszaváltható műanyag palackok döntő része eldobható lett. 2005-ben az utolsó visszaváltható ásványvizes, pezsgős- és vermutosüvegek betétdíja is megszűnik.
