Iskoladráma a közoktatási esélyegyenlőségről

Hiányzó padtárs

  • B. A.
  • 2013.01.19 12:12

Belpol

Hogyan működik az az intézményi mechanizmus, amely hermetikusan elzárja az alacsonyabb státuszú roma gyerekeket a minőségi oktatástól? És az elitiskolák tanulói vajon akarják ezt? Vagy fogalmuk sincs arról, miért jár az ő iskolájukba csupa velük egyívású gyerek?

"Kollégák, szavazzunk erről az Attiláról! - mondja az iskola igazgatója a tantestületnek a hosszú vita egy pontján. - Mindenki pontosan tudja, miről kell dönteni. Én nem mondom, hogy egyetlen gyerek felvételén múlik az iskola sorsa, de mégis. Nekem is vérzik érte a szívem, aranyos, tehetséges, tényleg itt lenne a helye, de azért itt egyetlen eset áll szemben egy egész iskola érdekével. Ha fölvesszük ezt a fiút, mit mondunk a következőnek? És ti is tudjátok, ennek mi a vége. A mi legjobb gyerekeinket tárt karokkal várják a Bolyaiban, és ha elkezdik elviszegetni a gyerekeket, pillanatok alatt bezárnak minket is." És a kollégák, belefáradva az érvekbe - "állítólag integráló intézmény vagyunk" versus "mit akartok, forradalmat?" -, szavaznak: Attilát nem veszik föl. Attila cigány és hátrányos helyzetű, "2H-s", de persze nem azért. A végeredményt értetlenül nézi a tantestület, mint a szégyent, amit más miatt kell elviselni, és a többség nem érti, hogyan történhetett ez meg.

Padlón

Padlón

Fotó: Csoszó Gabriella

Pedig csak játék az egész. Színház, ami mégis olyan komolyan van véve, hogy van olyan résztvevő, aki elsírja magát. Részvételi vagy fórumszínház az alkotók meghatározása szerint, ahol a néző a véleményével időnként alakítója is az események menetének. Attila sorsáról az a hetven gyerek dönt tantestületként, akik bizonyos pontokon a játék nézőiből a dráma aktoraivá válnak. Alig egy órával a játék kezdete után a döntési helyzetek sorozatába belerángatott diákok hiánytalan azonosulással élik át azokat a szerepeket, azokat a dilemmákat, amelyekbe rendszeresen kerülnek a tanáraik, egy kisvárosi elitiskola tantestülete - például minden beiratkozáskor. Például, hogy a sok egyéni jó szándék dacára miképp pecsételődik meg nehéz körülmények közül érkező kortársaik sorsa a finom, jól működő mechanizmusok révén, amelyek épp oly hatékonyan állják útját a szegény, leginkább pedig a roma gyerekeknek, mintha jogszabály mondaná ki, hogy ők ide nem jöhetnek. Belülről élheti át mindenki a rendszer, a közoktatásban újra erősödő intézményi szegregáció hétköznapjait: itt például azt, miképp válik a képesség szerinti szelekció vagy adott esetben az erre való hivatkozás a szegregáció eszközévé.

Áldozata is van ennek a saját érdekeit védő intézményi működésnek: a főhős sorsa egy tipikus iskolai karrierút, ami hol kisebb, hol nagyobb csalódásokon és frusztrációkon keresztül vezet el a teljes kudarchoz, a korai iskolaelhagyáshoz. De addig végig kell nézni, hogy őrli fel a rendszer a tehetséges, szorgalmas és ambiciózus, ráadásul szeretetre méltó roma fiút.

Tömény dráma és tömény politika, hiszen egy szakpolitikai problémát az emberi döntések dimenziójában mutat meg. A Káva Kulturális Műhely és az AnBlokk Egyesület a maga politikai színházát azokba a közösségekbe vitte el - kisvárosi elitiskolák diákjai közé -, amelyek részesei ennek a problémának, sőt haszonélvezői is, de erről nem tudnak vagy nem akarnak tudni, és a valóságos problémákkal való szembenézés helyett egyre inkább az előítéletes gondolkodás paneljei mögé bújnak. A találkozás mindenesetre katartikus volt. Hogy megtisztulást hozott-e, az januárra derül ki - ekkorra összegzik ugyanis az előadás létrehozásában részt vevő szociológusok az előadások előtt és után felvett kérdőívek eredményeit.

A szociológusokból és antropológusokból álló AnBlokk Együttes és a produkció egyik kitalálója, Oblath Márton előzetes kutatásai alapján kiválasztott helyszínek egyikén éljük át a szegregáció hétköznapi drámáját a résztvevőkkel együtt: Kassa közelebb van, mint Budapest, növekvő arányú a szegény és roma népesség, a többség számára egyre szűkülnek a lehetőségek, a fizikai munkához értőknek inkább csak közmunka marad. A közoktatási kínálat is átlagosnak mondható, a hierarchia csúcsán egy önkormányzati és egy egyházi gimnáziummal. Ironikus módon a városi elitiskola közvetlen szomszédja a másik pólust jelentő szakközép- és szakiskola - az Attila sorsáról döntő diákok azt az életutat jelölték ki a darab főszereplőjének, amit a szomszéd épületben tanuló gyerekeknek jelöl ki a magyar közoktatás.

Akármi lesz is a játékot kísérő kutatás eredménye az előítéletesség változásairól, a dráma végére a diákok többsége láthatóan megérti, hogy ez az izoláció, a más etnikai hovatartozású, más társadalmi helyzetű gyerekekkel való találkozás elmaradása őket is szegényebbé teszi. A pedagógusok egy része pedig felismeri talán, hogy róla venne le terheket, ha jogszabály szüntetné meg a féllegális, félig szabad iskolaválasztás mostani gyakorlatát, és kényszerítené ki a hátrányos helyzetűek befogadását.

Ennek a terapikus hasznú, az előítéleteket oldó, valóságos kérdéseket exponáló produkciónak a jövője körül majdnem minden bizonytalan. Egyvalami viszont biztos: az alkotók elszántsága, hogy mindenképp folytatják.

Neked ajánljuk