Fekete György pályájának első fele: hányattatásai a kommunizmusban

A Fekete-ország

  • Jerovetz György
  • 2013. január 19.

Belpol

A Kádár-korszak elvtelen középszerűségének élő emlékműve - annak idején a karrierért és a szolid megélhetésért vállalt konformizmus hobbitevékenységeként egészen odáig elmerészkedett, hogy hülyeségeket gondoljon a világról. Érdemei szerint úgy személyét, mint életművét a megérdemelt felejtés övezné - ha Orbán Viktor nem őt tette volna meg a magyar kultúrafinanszírozás urává.

Az Orbán-rezsim eme jellegzetes figurája, aki a minap akkor is zsidózott, amikor bocsánatot kért a zsidózásért, 1932-ben született Zalaegerszegen, egy református lelkész második gyermekeként. 1941-ben édesapja az ország keleti végén, Tornyospálcán vállalt szolgálatot. Erről Fekete egy lírai, forgatókönyvet idéző önéletrajzában az évszám feltüntetése nélkül így ír: "Menekülés - mekkora ostobaság - a háború elől, az otthon elvesztése, talajfogás a kicsinyke szabolcsi Tornyospálcán, magtár az udvaron, almaszüret és Vilma nevű kanca az istállóban, apám prédikál és nagy naivan politizál, a naplemente Rákosit aranyozza."

Harsog az ének

Fekete bátyja, Károly szintén lelkész lesz, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetem dékánja (jelenleg az ő gyermeke - ifj. Károly - ül az intézmény rektori székében). "Gyerekszobánk ágya naponta háromszor remegett bele a harangozásba, és az ablakzáradékra akasztott függöny is meg-megreszketett, amikor felharsant a kijövő ének: 'Tebenned bíztunk eleitől fogva!'"

A Bánki Donát Gépipari Technikumból felvételizett az Iparművészeti Főiskolára. Saját bevallása szerint az tetszett benne a tanároknak, hogy ebből az iskolából még nem ment oda senki. Száraz, műszaki rajzoláson edzett fejtanulmányát látva a bizottság a belsőépítészetet javasolta neki. Tanára az 1919 óta a tanszéket vezető Kaesz Gyula (1897-1967) lett, aki sajátos kettősségben tervezett: általában a bauhausos funkcionalista tárgyformálást alkalmazta, amit helyenként felváltott a Kozma Lajostól örökölt népi-barokkos hagyomány. Ez utóbbi persze az 50-es években már nem lehetett jellemző, ugyanakkor tanári gyakorlatában gyakran szóba került a funkcionalizmus kritikája és a "mértékletesen" alkalmazott ornamentika szükségessége.


Fotó: Németh Dániel

Fekete György generációjára termékenyítően hatott a skandináv építészet és tárgykultúra. Ezt Magyarországon 1956-ig ismerni is tilos volt: a hallgatók a főiskolán csak illegálisan tanulmányozhatták a nyugati szakfolyóiratokat. Aztán 1957-től a hatalom többé nem állta útját a modernista törekvéseknek, az építészetben pedig egyenesen támogatta őket - egyrészt a technológia miatt (gyorsan, sokat, olcsón), később pedig a "tudományos-technikai forradalom" jegyében. Az építészek szinte minden alternatív művészeti irányzatot felkaroltak, képzőművészeti beruházásként (melyre minden építkezés költségvetéséből két ezreléket garantált a törvény) gyakran absztrakt műveket szerettek volna kiviteleztetni, változó sikerrel. A 60-as évek elején az építészeti szcéna számított igazán "progresszívnek"; Kondor Béla "túlzottan sikeres" kiállítását az Építész Pincében rendezik, de a teljesen elhallgattatott Korniss Dezső is az '56-ban szétlőtt és ekkoriban újjáépülő Royal Szállónak készít oszlopmozaikot.

Láthatatlan fegyverek

Fekete 1956-os története bővelkedik a kalandokban. A rádiós tüntetésben való véletlen részvétele után elbeszélése szerint hűvösvölgyi otthonába menekült, majd október 28-án a Nemzetőrség hivatalos megalakulásakor ő lett az Iparművészeti Főiskola nemzetőrparancsnoka - erről nem találunk semmilyen feljegyzést. Sokat járőröztek "a hegyvidéken" - állította később, ami már csak azért is érdekes, mert a főiskola nemzetőrcsapata a Kinizsi utcai épületben, a Ferenc körútnál volt. Ez persze nem zárja ki, hogy lett volna még egy, az akkor két éve használt Zugligeti úti épületben. Egy forrásunk szerint október végén Fekete egy alkalommal megjelent a Péri József vezette egységnél, az akkor a Rózsadombon lévő főiskolai kollégiumban. Itt lelkesen biztatta a jelenlévőket, hogy ő majd szerez fegyvereket. Aztán eltűnt. Állítása szerint november 4-én a Városmajorban elásták a fegyvereket. Ma is tudja, hol vannak, de "természetesen már működésképtelenek". "Ne is legyen rájuk szükség" - fogalmaz egy interjúban. Harci cselekményben nem vett részt.

Raboskodásáról szóló történetei szintén regényesek. Állítólag a pufajkások leszedték a szegedi vonatról (az ilyen razziák valóban gyakoriak voltak), és egy Kiskunhalas melletti laktanyában tartották fogva "hónapokig". Az Állambiztonsági Történeti Levéltárban ennek nincs nyoma, ugyanígy nem található későbbi "lenyomozásáról" sem akta, amit beszámolója szerint csak egy jó szándékú és nagy hatalmú festőművész miatt úszott meg büntetlenül. Neveket se most, se máskor nem említ. A sajtóban híresztelt esetleges ügynöki beszervezésének nincs nyoma a kutatható iratok között.

A Népköztársaság ostora

De ahhoz - ellentétben a logikusnak tetsző sejtetésekkel - nem kellett ügynöknek lennie, hogy a főiskola befejezése után, 1957-ben Gádoros Lajos főépítész maga mellé vegye az Általános Épülettervező Vállalathoz. Az ÁÉTV ez idő tájt súlyos létszámhiánnyal küszködik; egyébként Fekete egy évfolyamtársa, Kígyóssy Ágnes is ekkor kerül a vállalathoz. (Maga Gádoros is Kaesz-növendék volt 1935-ben.)

Gádoros részt vett az utolsó "még nem" szocialista realista épület kialakításában, a Dózsa György út és a Városligeti fasor sarkán álló MÉMOSZ-székház tervezésében. Gádoros Feketével készítette az első "megintmodernista" épületet Magyarországon, az 1960-ban befejezett pécsi Olimpia éttermet, amelynek belsőépítészeti kialakítása a fotódokumentáció alapján színgazdag, tiszta formavilágú, gazdag ritmikájú teret hozott létre. Kezdetét veszi az igazi "cifrabojt-lét a Népköztársaság ostorán" - ahogy Fekete élete forgatókönyvében írja.

Gádoros vezette be a Hungexpo-irodához is: Fekete 1961-től tervezett nekik kiállítási tereket külföldön, egészen 1986-ig. Meg nem erősített információink szerint a 60-as években a külföldi magyar intézetek enteriőrjét is ő készítette. Az állami művészeti megrendeléseket általában jól fizették, mind a köztéri szobrászatot, mind a kiállításrendezést és az építészeti tervezést. Viszonyításként és például: az említett "kétezrelékes" beruházások (ilyen Feketének csak néhány jutott) keretei között 1968-ban a Körszállóban elhelyezett, 40 méter hosszú "üvegfalfestményéért" a Művészeti Alap 128 ezer forintot fizetett az alkotónak, Petrilla Istvánnak. Fekete György 48 nm-es faplasztikája a szombathelyi Isis Szállóban ugyanebben az időben készült - persze kevéssé frekventált helyen, kisebb léptékben. Ekkor készül egyetlen MSZMP-pártháza is: a szolnokit 1964-ben nyitják meg - később csak a zalaegerszegi pártszékház új szárnyába dolgozik be, a tanácsterembe készít egy gigantikus faplasztikát, de a rajkai határátkelő belső terei is az ő kezét dicsérhették.

1963-ban nyílik a Csók Galériában első kiállítása barátjával, Schrammel Imre keramikussal és az ötvös Nagy Józseffel közösen. "Tárgyformáló művészként" hivatkoznak magukra, ezzel is a nonfigurális tendencia, az anyag és a forma immanens értékeit állítják a középpontba. Bútorairól az 1966-os műcsarnoki V. Iparművészeti Kiállításon Kovács Zsuzsa így ír: "Enteriőrjei, bútorai és kiegészítői feltűnnek igen gondos formaképzésükkel. Tárgyait a konstruktivista felépítés, fanyar elegancia jellemzi." Erre az anyagra kapja meg a Munkácsy-díj III. fokozatát.

A kritikák - a fentit kivéve - vegyesek. A szombathelyi szállodáról az egyébként szinte mindig dicsérő hangvételű Magyar Építőművészet ezt írja: "Sajnos több helyen érződik, hogy a belsőépítész a részletek megformálásában nem tudta követni az építész nagyvonalú koncepcióját."

Politikai biztonság

1964-től megválik az ÁÉTV-től, "szabadúszó" lesz - de biztos, ami biztos, négy év múlva "afféle másodállásként" a Szakszervezetek Országos Tanácsához (SZOT) szegődik tanácsadónak. Itt elsősorban a "beruházási programok megfogalmazása" volt a feladata; számos előadást tartott üdülőigazgatóknak a szép és helyes berendezésről. "Státusom anyagi és erkölcsi, sőt politikai biztonságot adott" - nyilatkozza az időszakról 1981-ben. A 60-as évek második felében bukkan fel a tévében is, több sorozatban tanítja az embereknek a lakberendezés fortélyait. Ekkor lesz tagja a Prizma 13 csoportnak is, amelyben a cél a művészi igényű tárgyformálás, a skandináv formakultúra magyar adaptálása. A csoport tagjai egyedi tárgyakat és prototípusokat is készítettek. Az Élet és Irodalom recenzense az 1972-es székesfehérvári kiállításról írott bírálatában a "legnagyobb csalódásként" értékeli Fekete György Hommage a Székesfehérvár című művét - bár a többiekről sincs túl jó vélemény-nyel. Az 1969-73-as periódusból természetesen dicsérő sorok is idézhetők - de a bírálatok alapvetően egy jellegzetesség különféle interpretációja körül forognak: Fekete kompozícióit száraznak és merevnek tartják. Perneczky Géza a 69-es Ernst múzeumi kiállításán a matematikai tisztaságú kompozícióban "valami felesleges szépséget", idillikus gyengeséget érzékel. Koczogh Ákos 1971-ben ezt így fogalmazza meg: "A racionális formák mögött megérzi a választott anyagok lélegzetét."

Fekete ekkortájt kerül kapcsolatba Makovecz Imrével, akinek felesége, Szabó Marianne is a Prizma csoport tagja. Makovecz organikus építészete és antropozófiai látásmódja ekkor még csak a népi motívumok nagyvonalú (és gyakran szellemes) alkalmazásában csírázik - Fekete itt meg is reked. Tárgyait a következő két évtizedben ez és a textilművészetben ekkor virágkorát élő absztrakt, dinamikákkal játszó formálási mód határozza meg (ő is készít "minitextileket", például: Elmozdulás, 1966).

Az állami kiállítások - a Jubileumi Tanácsköztársasági Kiállítástól a könyvkiállításon át a szakkiállításokig - építése mellett nemzetközi szobrászszimpóziumot és textilkiállításokat is szervez. A Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetségnek is tisztviselője - 1969-től szakosztálytitkár, 1986-tól alelnök. Többször is kiáll a tervezőművészet komplexebb állami irányításáért, a szervezeti anomáliák csökkentéséért. Ezek a kérdések egyre intenzívebben foglalkoztatják. Terveket, folyamatábrákat készít a "tervezőművészet" hatékonyabb működéséért, valós hiányosságokra hívja fel a figyelmet, például az értékesítő vállalatok totális passzivitására a tervezési kérdésekben. Jobbító szándéka imigyen tör felszínre 1979-ben: "A tervezés és közvetlen közege, a fejlesztés ma a tervezőművészettel kapcsolatban lévő területek jelentős hányadában napi improvizáció, kényszerpályás, koordinálatlan, végig nem gondolt rögtönzések sora (...), minduntalan vakvágányra fut a vonat, amelyben az utas a felszabadulás után máshova vett jegyet. Egy zavaros ízlésű, kapkodó, szakszerűtlen, pótcselekvésekkel operáló, kispolgári allűrökkel teli közeg helyett például a szocializmusba."

Művészkedés helyett rendet!

1980-ban ő lesz a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, a "Kisképző" igazgatója. Somogyi József szobrász, a Képzőművészeti Főiskola rektora - országgyűlési képviselő és református presbiter - fantáziát lát Fekete reformelképzelésében. Koncepciójának lényege az volt, hogy a tanulókat a képző- és iparművész mesterségekre kell tanítani, és fel kell hagyni az "üres művészkedéssel", "rendet kell végre rakni". Ez a szándék rövid időn belül megbukott Fekete agressziója és az oktatók belső ellenállása miatt: 1983-ban Somogyi maga mentette föl egykori pártfogoltját. 't ez érthetően megviselte, hiszen komolyan készült a feladatra: 1982-ben elvégezte a Pozsgay Imre-féle kulturális vezetőképző iskolát, ahonnan csupa pozitív tapasztalattal távozott.

1985 májusában nyílik első - végre valóban - egyéni kiállítása, de már egy évvel azelőtt megjelenik az eleddig egyetlen monográfia róla (Gáborjáni Szabó Péter: Fekete György, Budapest, Corvina, 1984). A fentiekből talán érthető is, hogy művészi alkotótevékenységre volt szinte a legkevesebb ideje az előző évtizedekben. A kiállítás ÉS-beli kritikája is ezzel kezdi, majd így folytatja: "A kevés munkája sem mindenben rokonszenves. Pontosabban: többé-kevésbé csak a szándékában az. A megvalósulás szinte mindig hiányérzetet kelt. Aki Fekete Györgyöt hallgatja - baráti beszélgetésben vagy előadóként - az azonnal a hívévé szegődik. Okosakat mond, szépen és érzékletesen. Csak lelkesedni lehet érte. Amíg - meg nem látja az ember a munkáit, amelyek a beszélgetőpartnerhez képest szárazak, sablonosak, már-már fantáziátlanok. Vannak, akik irigylik szónoki és szervezőtehetségét. De csak részben van rá okuk. Mert nehéz sorsot rótt Feketére a tehetsége. Olyan tökéletességet adott egyéniségének, hogy akaratlanul is ezzel a mércével mérjük - hozzá hasonlítjuk - művészetét, amely viszont eklektikus képlet." Lámpái "olyanok, mintha egy konstruktivizmuson iskolázott jószemű mesterember - lakatos - fabrikálta volna satupadon a műhelyében". A Művészet kritikusa hozzáteszi, hogy székei nemcsak formátlanok, de kényelmetlenek is.

Az Iparművészeti Vállalatnak a hetvenes évektől tervez kisbútorokat egyedi gyártásra, alighanem itt is ezekből láthatott a közönség néhányat. Egy év múlva már a vállalat művészeti vezetője.

Bevonulás, kirohanás

A rendszerváltás előtti és utáni politikai karrierjéről még lesz alkalmunk beszámolni. Vélhetően Makovecz Imrén keresztül ismerkedik meg a lakitelkiekkel; belép az MDF-be, és az Antall-kormány helyettes államtitkára lesz a Művelődésügyi Minisztériumban. Csúcsra ért. "Tíz évvel a rendszerváltás előtt készültem egy olyan feladatra, amelyről álmomban sem hittem volna, hogy eljön. (...) 1990-ben úgy mentem be a minisztériumba, hogy az számomra nem volt idegen ház" - nyilatkozza pár évvel később erről az időszakról. Teljesítményével elégedett volt. Az MDF kulturális programja a legtöbb pártéval egyezett, az intézményrendszer java részét lebontani szándékozták, célzott támogatási rendszert vezettek be, megalapították az NKA-t, ám az összezsugorodott költségvetésből a rendszer finanszírozhatatlan maradt. Feketét és az MDF-et sokat bírálták a frissiben létrehozott közalapítványok tagjainak kinevezéséért; az ellenzék szerint saját embereiket ültették oda, irreálisan hosszú mandátumokkal. A köztévé és a közrádió kritikus megjegyzéseit a kormány a nemzet és a magyarság bírálataként értelmezte, idegeneknek és a régi rend híveinek titulálta az ott dolgozókat. Emblematikus pillanat volt, amikor 1992. január 22-én a magyar kultúra napját ünneplő élő adásból sértődötten kirohant, mivel a riporter (Dombóvári Gábor) azt kérdezte tőle és beszélgetőtársaitól (többek között Makovecz Imrétől), hogy megszabják-e, és ha igen, kik, hogy mi a magyar kultúra.

A "ki az igazi magyar" probléma ekkortájt vált explicitté Fekete György filozófiájában. Azelőtt inkább csak sarjadzott. Ébredező költészetében így fogja meg teljességében a problémát:

"A hiú remények váltói rendre lejártak. / Üresen forgó lemezeinken - lelkünk sérült viaszán - / Nem sír magától a mikrobarázda. [...] / Ideje jött felmentést nem adni többet / pusztító önmagunk dühének, / s ideje jött felmentést nem adni senkinek, / aki vétkes, aki mellé járt, / hozzá muzsikált, neki gyújtott gyertyát."

A vers egy Makovecz-kiállítás megnyitójaként hangzott el 1983-ban. Két évvel később, saját kiállításának leporellóján adja ki a szerző, a zalaegerszegi MSZMP-székház tanácstermébe készített falplasztika fotója alatt. A kép címe: "Zalaegerszegi dekoratív fal, 1979".

(Fekete György költészetéből megjelenésünk napján közöl válogatást a magyarnarancs.hu.)

Neked ajánljuk

Kommunális hulladékkal fűti a Duna Aréna létesítményeit a Budapesti Közművek a vizes VB alatt

  • Fizetett tartalom

A Budapesti Közművek keretén belül működő FŐTÁV Távhőszolgáltatási Divízió 2017 óta látja el távfűtéssel a Duna Arénát. A hőenergiát jelenleg a Budapesti Közművek tulajdonában lévő Fővárosi Hulladékhasznosító Mű állítja elő. Az erőmű az éves nagykarbantartás után múlt héten újra üzembe állt, - így a medencék megfelelő hőmérséklete és a használati melegvíz folyamatosan biztosított a FINA Világbajnokság gördülékeny lebonyolításához, valamint a magyar sikerekhez.