Gross 1947-ben született Varsóban, részt vett az 1968-as diákmegmozdulásokban, amiért fél évre bebörtönözték. Az egyetemista tiltakozásokat ürügyként felhasználva a kommunista lengyel párt- és állami vezetés nagyszabású antiszemita kampányt szervezett, emiatt közel húszezer zsidó származású lengyel állampolgár hagyta el hazáját (lásd: "Feldolgozásra került", Magyar Narancs, 2007. szeptember 6.). Közéjük tartozott Gross is, aki az Egyesült Államokban telepedett le; jelenleg a Princeton Egyetem professzora.
Legismertebb műve 2000-ben látott napvilágot Szomszédok címmel (magyar kiadása: 2004), ebben megrázó erővel mutatta be, hogy az orosz után 1941 nyarán német megszállás alá került északkeleti lengyel kisvárosban, Jedwabnéban a helyi lakosok - a németek biztatására - véres pogromot rendeztek a zsidó lakosok ellen, ami 1600 áldozatot követelt. A publikáció nyomán nagyszabású társadalmi vita indult a lengyelek körében második világháborús történelmük újraértelmezéséről, azon mítoszokról, miszerint kizárólag dicsfény és mártíromság övezi őket. A Jedwabne-vita másik hozadéka, hogy a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) kiterjedt tudományos kutatásokba kezdett, amelyek nemcsak feltárták és hűen dokumentálták az egyébként 80 százalékban zsidók által lakott kisvárosban történteket, hanem fényt derítettek arra is, hogy Jedwabne nem elszigetelt jelenség: hasonló pogromok történtek akkortájt legalább húsz másik településen is.
Gross leírása a lengyel antiszemitizmusról
A Félelem közvetlenül a világháború utáni időszakról szól, az 1944-47-es évekről. Gross elismerésre méltó módon gyűjtötte egybe az antiszemita jelenségeket, az egyszerű hétköznapi verbális kijelentésektől, a zsidóellenes propagandától kezdve a hátrányos adminisztratív megkülönböztetéseken át a rablótámadásokig és egészen a szégyenteljes pogromokig (Krakkó, Rzeszów, Kielce, 1945-46). A zsidókkal szembeni fizikai erőszak áldozatainak pontos számát lehetetlen felmérni a korszak zűrzavaros körülményei miatt, Gross középarányosan legalább 1500 főről beszél. Ezek a fejezetek, a zsidó nézőpont - ahogy ők átélték - plasztikus megjelenítése a könyv igazi erénye. Ez tökéletesen elhanyagolt terület volt eddig.
A további fejezetekben a fenti jelenségek interpretálása viszont eléggé egyoldalúra sikeredett. Gross szinte mindent kizárólag a lengyelek antiszemitizmusával magyaráz, amit ráadásul a számos összetevő boncolgatása helyett leegyszerűsít arra, hogy egyrészt lelkiismeret-furdalásuk volt a zsidókkal szemben a háború alatti viszonyulásuk miatt, másrészt pedig úrrá lett rajtuk a mohóság. Szerinte sok lengyel anyagilag jól járt a holokauszttal, mert így megkaparinthatták az áldozatok ingó és ingatlan javait. Noha Gross leszögezi, hogy a lengyelek nem tehetők felelőssé a hárommillió lengyelországi zsidó kiirtásáért a háború idején, mégis ez egy olyan kísértés volt a németek részéről, amire a lengyelek rossz választ adtak, vagyis nem kevesen maguk is aktív részeseivé lettek a borzalmaknak (pogromok, a zsidók náci kézre adása, vagy a zsidók nyilvános kivégzésének helyeslő végigszemlélése). A háború lezárultával pedig éppenséggel a lengyelek fejezték be a hitleristák ördögi tervét - Gross egyenesen úgy véli, hogy össztársadalmi felhatalmazással zajlottak a zsidókkal szembeni erőszakos cselekedetek. A lengyelek ilyetén magatartásának mozgatórugóját a szerző a háború előttre vezeti vissza, a kútfőt az ún. nemzeti demokráciában és a katolikus egyházban találva meg. A nemzeti demokrácia erős befolyással bíró politikai tömegmozgalom volt a 19. század végétől kezdve, amit valóban szélsőséges nacionalizmus és hangsúlyozott antiszemitizmus jellemzett (utóbbi a zsidók kiszorítását, terjeszkedésük korlátozását tűzte ki célul). A lengyelség nemzeti megtartó erejét évszázadokon át magában hordozó katolikus egyház úgy kerül a képbe, hogy szervesen összefonódott a nemzeti demokráciával, s ez idézte elő, hogy a lengyelek a zsidókkal való együttélésük történetének legsötétebb lapjait írták 1939-től 1947-ig.
A háború utáni lengyel társadalom
Azt hiszem, meglehetősen igazságtalan az egyházat intézményesen elítélni, bár kritikával joggal lehet illetni. Sok félművelt vidéki plébános valóban rokonszenvezett a nemzeti demokráciával, és a zsidókról csak az jutott eszébe, hogy ők ölték meg Jézust. Nem véletlen, hogy a lengyel püspöki kar 2001-ben bocsánatot kért Jedwabnéért. Ám a háború idején papok és apácák tömegesen mentettek zsidókat, noha azonnali kivégzés járt a bújtatóknak. S ha már itt tartunk: nem szerencsés, hogy Gross a "katolikus lengyeleket" gyakorlatilag en bloc antiszemitának ábrázolja, elegendő arra utalnunk, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet által adományozott Világ Igazai cím birtokosainak egyharmada lengyel, több mint hatezren. Tény, hogy a püspöki kar - mondjuk így - nem kellő eréllyel ítélte el az 1945-46-os pogromokat, de ne feledjük, hogy maga is a kialakuló kommunista hatalom egyre durvább támadásainak volt kitéve, mely hatalom a felszámolandó "polgári reakciót" okolta a pogromokért.
A lengyelek megítélésénél nem elhanyagolható szempont, hogy a háború a legnehezebb történelmi megpróbáltatás elé állította őket, amit szerencsésebb népek elkerültek. Minden nemzetnek megvan a maga salakja és főként középszere, olyan nincs, hogy csak hősök vagy gazemberek alkotják. A háború elkerülhetetlen következménye lett a lengyel társadalom demoralizációja. A náci megszállók drákói szigora, a halál állandó jelenléte, a szüntelen veszély, valamint a nagy társadalmi csoportok teljes elszegényedése, az ellátás elviselhetetlen hiányai, ami a megszállók korrumpálásával járt együtt - mindezek szétfeszítették a társadalmi szolidaritást, elterjedt az egoista magatartás, a cinizmus, a mások balsorsa iránti érzéketlenség és közöny, nem keltett feltűnést az erkölcsi normák megszegése, megszokottá vált a durvaság. Az általános erkölcsi züllés egyik legvisszataszítóbb jelensége volt a "fejvadászat", vagyis a rejtőzködő zsidók zsarolása. A többé-kevésbé szisztematikusan tevékenykedő ügynökök mellett, akik kellő díjazás ellenében kiadták a zsidókat a németeknek, egyedül vagy bandákba verődve is "portyáztak" zsarolók, akik a saját szakállukra "vadászgattak". Különösen ez utóbbi csoportnál nem egyértelmű az eszmei, a fajgyűlöleten alapuló motiváció (ez persze nem menti őket!), bár nem zárható ki. Aligha lehet pontos számadatokkal kifejezni, hány zsidó esett áldozatul a besúgóknak és a fejvadászoknak (nemegyszer német kézre adták az áldozatokat, miután kifosztották őket). Nemigen hatott a lengyel földalatti hatóságok és a polgári ellenállás rengeteg felhívása, tiltó rendelete, sőt a legveszélyesebb egyéneken végrehajtott halálos ítéletek sem. Ilyen körülmények között az is számított, ki mennyire volt képes elvetni a németek által lépten-nyomon megjelenített lélekromboló antiszemitizmust. Nemcsak a zsidók szinte mindennapos nyilvános kivégzéséről van szó, hanem arról is, hogy a lengyel városok tele voltak zsidóellenes plakátokkal, kiállításokkal, csakúgy, mint a megszállók lengyel nyelvű sajtója ilyen jellegű írásokkal. Ezek mind azt sulykolták, hogy zsidót megölni nem bűn.
Az erkölcsi zűrzavar tovább élt a háború utáni első években, de egyéb tényezők is formálták a lengyelek viszonyát a zsidókhoz, benne az esetleges antiszemita érzelmeket. A háború elmélyítette a szakadékot a lengyelek és a zsidók között, ezzel magyarázható, hogy a harcok megszűntével sem jött létre köztük érdemi dialógus. Mindkét fél - érthető módon - megmaradt a saját fájdalmainál, és egyáltalán nem érezte át a másikét. A lengyelek vonatkozásában az ország felosztása 1939-ben Hitler és Sztálin között, a hatévnyi kegyetlen náci megszállás, a többmilliónyi saját áldozatuk, a katyni mészárlás, azaz a szovjet hadifogságba esett húszezernyi lengyel tiszt kivégzése 1940-ben, a tömeges sztálini terror a szovjetek által bekebelezett keletlengyel területeken, a Vörös Hadsereg által tétlenül szemlélt 1944-es varsói felkelés bukása, a területvesztések, az ország bizonytalan határai. A túlélő zsidók természetesen a holokauszt áldozatait gyászolták, egyúttal úgy gondolták, kétségbeejtő helyzetükben magukra hagyták őket az évekig tartó népirtás idején. Nem meglepő, hogy megindult a kivándorlás, amit a pogromok fel is gyorsítottak, 1947-re nagyjából kétszázezren választottak maguknak új hazát.
Zsidók és lengyelek a második világháború után
Az ellentéteket fokozta, hogy ugyanazokra az eseményekre másként tekintettek. A zsidók felszabadítóként üdvözölték a szovjet hadsereget (azzal együtt, hogy szovjet katonák is követtek el velük szemben atrocitásokat), a lengyelek viszont gyűlölt megszállóként fogadták az oroszokat, akik hazájuk szabadságát és függetlenségét tiporják sárba. Elsöprő többségük (bár nem mindenki) ellenségesen nézte, ahogy Moszkva rájuk kényszeríti saját diktatórikus-kommunista berendezkedését, ahogy a formálódó lengyel kommunista hatalom - az NKVD hathatós segítségével - véres küzdelemben számolja fel a lengyel polgári ellenállás maradékát. A zsidók ugyanakkor éppen az új rendszerben látták a biztosítékát annak, hogy a holokauszt és a hozzá vezető út nem fog megismétlődni.
Gross bagatellizálja a zsidók egy részének aktív részvételét a lengyelországi kommunista rendszer kiépítésében, noha ez akkoriban nagyon is benne volt a köztudatban. A lengyelek, okkal vagy ok nélkül, a zsidók tekintélyes hányadát kollaboránsoknak tartották. A polgárháborús viszonyok közepette az antikommunista ellenállók számos zsidót lőttek agyon, akikről tudták vagy feltételezték a kommunistákkal való együttműködést. Ezekben az esetekben nehéz tetten érni a kizárólag antiszemita motivációt, különösen, hogy a "fiúk az erdőből" lengyel honfitársaikat is szép számmal végezték ki ilyen gyanú alapján. Tény, hogy a lengyel kommunista állambiztonság központi szerveiben a zsidó nemzetiségűek aránya 25-30 százalékot tett ki a tárgyalt időszakban, és a vidéki "kirendeltségeket" is gyakorta zsidó származásúak irányították. Ahhoz pedig tulajdonképpen egyetlen ilyen funkcionárius ténykedése elégséges volt, hogy a "zsidók csinálják nálunk a kommunizmust" hamis sztereotípiáját táplálja.
Gross csupán érintőlegesen foglalkozik a háború utáni általános lengyel állapotokkal, noha a káosz, a társadalmi, illetve állami-intézményi struktúrák, a közbiztonság hiánya lényeges tényező. Vagy az erkölcsi tekintélyeké, akik képesek visszatartani akár egy tömeget is. Az emberélet totális elértéktelenedése, a háború okozta nyomor és éhínség egyenesen táptalaja lehet a magából kivetkőzött emberi cselekedeteknek - utóbbit kiválthatja a reményvesztettség, a frusztráltság, az a pszichológiai jelenség, amikor az üldözöttből üldöző lesz. A nácik rabszolgasorsra ítélték a lengyeleket, úgy is bántak velük, aztán köztük akadtak olyanok, akik "átvitték" ezt a még náluk is kiszolgáltatottabb és üldözöttebb népcsoportra, a zsidókra.
A morális mélységet híven tükrözi, hogy a szégyenteljes pogromokra a vérvád primitív és hazug vádjával került sor Krakkóban, Rzeszówban és Kielcében egyaránt, s nem azért, mert egyes lengyelek nem óhajtották visszaadni a zsidóktól elorzott javakat (természetesen megesett, hogy emiatt öltek meg zsidót, vagy azért, mert felismerte egy háborús bűntett elkövetőjét). A kommunista hatóságok kaptak az alkalmon, főként az 1946. júliusi, negyvenkét ártatlan zsidó halálával végződő kielcei pogromot lovagolták meg. A "polgári reakciót" tették felelőssé, szemrebbenés nélkül elsiklottak afölött, hogy Kielcében egy teljes üzem néhány száz munkása is ott volt a vérengzők soraiban, s a mészárlásban rendőrök és katonák is részt vettek. A "reakcióellenes" propaganda elsősorban kifelé hatott, megtépázta a londoni lengyel emigráns kormány tekintélyét, ezáltal a hűtlen amerikai és angol szövetségesek elnyomhatták lelkiismeret-furdalásukat, hogy a velük vállvetve harcoló lengyel nemzetet odadobták a szovjeteknek. Végeredményben a háborúban győztes Lengyelország ugyanazt kapta jutalmul, mint a vesztes Magyarország büntetésül: a sztálini kommunista rendszert.
A pogromok esetében nem fér kétség az antiszemita indíttatáshoz, de nem egyértelmű a helyzet, ami a rablótámadások zsidó származású áldozatait illeti. A köztörvényes banditizmus nagy méreteket öltött abban az időben, s ki tudja manapság eldönteni, hogy valakit csakis a pénzéért-vagyonáért gyilkoltak-e meg, vagy antiszemitizmusból - esetleg mindkét okból, miközben a fegyveres rablótámadások felekezettől vagy származástól függetlenül sok áldozatot szedtek. Röviden, az 1944-47-es esztendők borzalmasak voltak a zsidóknak, de iszonyatosak a lengyeleknek is.
A fenti kísérlet az antiszemita érzelmek összetevőinek feltérképezésére - amit a moralista alapállású Gross elmulasztott - nem az érintett lengyelek felmentését szolgálja, hanem annak megértését próbálja elősegíteni, miért és hogyan történhetett meg mindaz, amit a zsidók ellen elkövettek a háború után. A leegyszerűsítő egyoldalúság a mű gyenge pontja, a neves lengyel történész, Marcin Zaremba ezt találóan így fogalmazta meg: Hieronymus Bosch Utolsó ítélet című oltárképe három táblából áll, mindegyiken több száz személy és rengeteg jelenet látható. Ha egy jelenetet kiemelünk, és kizárólag azt vizsgáljuk, az nemcsak nem ad áttekintést a teljes triptichonról, hanem magának a kiemelt jelenetnek a megértését is megnehezíti.
A Félelem stílusa, értéke és fogadtatása
Gross jókora adag missziós lelkülettel írta annak idején Jedwabnéról szóló munkáját, és én is csak egyetérteni tudok törekvésével: legyenek feltárva a lengyel-zsidó együttélésnek a lengyelekre nézve nem hízelgő fejezetei, egyidejűleg a lengyelországi zsidók hiteles története váljon végre a lengyel történetírás és közgondolkodás szerves részévé. Ugyanez az elhivatottság vezérli Grosst a Félelemben. De az eddigiekből talán kiderült, hogy igyekezetében új eszközt is bevetett: az éles megfogalmazásokat, a provokatív, konfrontatív nyelvezetet. Például "a lengyel püspöki kar többségének teológiai kannibalizmusát" emlegeti Kielce kapcsán; hangsúlyozottan a katolikus lengyelek gyilkolták a zsidókat, akikre mint veszélyes ragályra tekintettek, egyébként nem is gyilkosságok voltak ezek, hanem a társadalmi kontroll közös érdekből fakadó egyfajta formája, hogy a lengyelek megtartsák az elbitorolt zsidó javakat.
A Szomszédoktól eltérően Gross nem tárt fel ismeretlen tényanyagot, a Félelem sajátossága a hozzáférhető források új megközelítésű interpretációjában és az ehhez rendelt stílusban rejlik. Világosan tetten érhető a vitára gerjesztés és a figyelemfelkeltés szándéka. Az elképzelés bejött, publikációk sora reagált a műre, és a harsány hírverés sem váratott magára - nem tudom, zavarja-e Grosst a reklámfogás, amely "botrányszagúnak" hirdeti könyvét. Annyi bizonyos, hogy a szerző által tárgyalt időszakról, elsősorban a kielcei pogromról, több kitűnő tudományos munka született az elmúlt esztendőkben lengyel földön, de "száraz" jellegük miatt a média nem kapta fel őket, és szélesebb körben visszhangtalanok maradtak.
A Félelmet három külső esemény mindenképp emlékezetessé teszi. Janusz Kurtyka, a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) elnöke legalább olyan küldetéstudattal támadt neki a "tudománytalan, szélsőségesen tendenciózus, áltörténész" Grossnak, amilyennel ő papírra vetette művét, és egy interjúban "a történetírás vámpírjának" is nevezte. Kurtyka már korábban is tett egy olyan lépést, amely igazán rontotta az IPN presztízsét, noha ez a tudományos intézmény a Jedwabne-vita óta a legtöbbet tette a 20. századi lengyel-zsidó kapcsolatok fehér foltjainak felszámolásáért, beleértve a pogromokat vagy az 1968-as gyalázatos antiszemita kampányt. Sőt, az IPN kiterjesztette tevékenységét a lengyel-német viszony árnyoldalainak bemutatására is, épp nemrégiben láttak neki egy szörnyű bűntett feltárásának: 1945-46 telén a volt német területen fekvő Swinoujsciéban a berendezkedő lengyel állambiztonság és rendőrség legalább negyven német polgári személyt (köztük lányokat, asszonyokat) rabolt ki, erőszakolt vagy gyilkolt meg.
Az IPN a Félelem megjelenésével szinte napra egy időben kiadott egy - kifejezetten rossz, valóban tendenciózus - ellenkönyvet, ugyanarról a témáról és időszakról. Még arra is odafigyeltek, hogy a szerző szintén a tengerentúlon élő, lengyel származású történész legyen, így esett a választás Marek Jan Chodakiewiczre és a Holokauszt után. Lengyel-zsidó kapcsolatok, 1944-47 című opusára. A washingtoni Institute of World Politics professzora nem tagadja, hogy létezett a lengyelek antiszemitizmusa, de úgy véli, ez a zsidók lengyelellenességének megfelelője volt, s egyébként is, a lengyelek jóval gyakrabban estek a zsidók áldozatául, mint fordítva. Ennek "alátámasztására" Chodakiewicz számadatokat is közöl, melyek szerint közvetlenül a háború utáni években 3500-6500 lengyel halt meg, akik a zsidók feljelentése nyomán a kommunista hatóságok kezére jutottak, vagy a kommunista állambiztonság zsidó származású funkcionáriusai likvidálták őket. Mindeközben "345-től 615-ig" becsüli a zsidó áldozatokat, akiket nem annyira antiszemita érzelmektől befolyásolva fosztottak meg életüktől, hanem kevés kivétellel mindegyiküket köztörvényes rablótámadás érte, vagy a polgári ellenállás antikommunista akcióinak keretében lőtték agyon őket. A szerző következetességéről sokat elárul, hogy szerinte az a lengyel, aki a háború alatt feliratkozott a "volkslistára" vagy kommunista lett, "etikai értelemben" automatikusan megszűnt lengyelnek lenni, tehát ha egy "exlengyel" bármi disznóságot követett el, az nem a lengyelség lelkiismeretét terheli. A kommunista pártba belépett vagy az állambiztonsághoz csatlakozott zsidók esetében Chodakiewicz ilyen felelősségmentő megszorításokat nem tesz.
A "vámpírozás" és az ellenkönyv mellett a harmadik felejthetetlen momentum a tavaly ősszel leváltott, Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök vezette egzotikus koalíció örökségéhez kötődik. Az egyik kisebb tag, a szélsőséges Lengyel Családok Ligája előterjesztésére a kormánypártok - köztük Kaczynski Törvény és Igazságosság formációja - 2007 tavaszán megszavaztak egy cikkelyt, amelynek értelmében három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható az a személy, aki "a lengyel nemzetet nyilvánosan megrágalmazza kommunista vagy náci bűntettekben való részvétellel, azok szervezésével vagy az azokért való felelősséggel". A paragrafus elfogadásával deklaráltan a külföldi sajtóban gyakran elhangzó "lengyel koncentrációs táborok" kifejezést óhajtották a jog erejével üldözni, de a kormánypártiak nem titkolták, hogy valójában Grosst akarják elkapni, amint lengyelül is kijön a Félelem. A koalíció a múlté, a törvénypasszus viszont még érvényben van, így az illetékes ügyészség a bemutató napján azonnal, hivatalból eljárást indított "nemzetgyalázás" gyanújával Gross és műve ellen. Sejteni lehetett azonban, hogy a Kaczynski-kormány szigorú odafigyelésétől megszabadult ügyészi kar nem fogja magát nevetségessé tenni az egész világ szemében azzal, hogy vád alá helyezi Grosst. Már csak azért sem, mert egy ideje az alkotmánybíróság asztalán fekszik a beadvány a paragrafus eltörléséről. Végül néhány napja az ügyészség az egyetlen épeszű megoldást választva elkerülte a blamázst: nem kezdeményezett nyomozást, arra hivatkozva, hogy a szólás és a tudományos kutatás szabadságát sértené, ha valakit a véleménye kifejtéséért becsuknának. A kiiktatandó paragrafus szánalmasan közép-európai abszurd voltát mi sem igazolja jobban, hogy elvileg az olyan kijelentésekért is be lehet börtönözni bárkit Lengyelországban, miszerint 1956 nyarán a lengyel hadsereg fojtotta vérbe a poznani munkásfelkelést; 1970 decemberében szintén a lengyel karhatalom zúdított gyilkos sortüzet az áremelések ellen tiltakozó, fegyvertelen munkástömegekre a tengermelléken; vagy lengyel államvédelmisek oltották ki brutálisan Jerzy Popieluszko atya életét 1984-ben. Pedig józan ember nem kérdőjelezi meg, hogy mindhárom eset kommunista bűntett, amit a lengyelek követtek el, s az most mindegy is, hogy lengyelek ellen.
A Félelem - mint előre látható volt - rögvest vitahullámot keltett, főként az írott sajtóban követték egymást a publicisztikai művek. Mintha Gross némileg túllőtt volna a célon éles megfogalmazásaival, a provokatív nyelvezet érezhetően távolságtartó reakciót váltott ki azokból a lengyel értelmiségiekből, akiktől igencsak távol áll az antiszemitizmus. A Gross-féle "negatív érzelmek" sok mértékadó lengyel közéleti szereplőben automatikus ellenkezést generáltak, míg mások hasonló hangnemben válaszoltak. A Félelem persze nem úszta meg a szokásos kirohanásokat a lengyel egyház hitelét romboló, hírhedt Radio Maryjától, annak udvari "történészeitől" és publicistáitól, valamint a katolikus sajtó egy-két orgánumától. Mindez azért elszomorító, mert II. János Pál pápa elévülhetetlen érdemeket szerzett a judaizmussal való megbékélésben, a keresztények nevében megkövette a zsidókat a történelem folyamán okozott szenvedésekért. Ráadásul a Félelmet a tekintélyes, katolikus Znak kiadó jelentette meg, gondolom, nem azért, hogy nagy pénzt kaszáljon (bár jól fogy).
A stílus mellett Gross tévedései kínálják tálcán a ziccereket. Eleve azzal indít, hogy Lengyelország volt az egyetlen állam közvetlenül a második világháború után Európában, ahol a zsidókat fizikai létükben fenyegették. Márpedig köztudott, hogy ugyanekkor előfordultak pogromok Magyarországon, Csehszlovákiában, és durva atrocitások érték a zsidókat Romániában, valamint némely szovjet tagköztársaságban (Ukrajna, Belorusszia stb.). Csupán a nyelvezetre reflektálva és a tévedésekre összpontosítva szépen el lehet maszatolni a könyv értékeit, gondolkodásra, szembenézésre sarkalló részeit. A Félelem körül kibontakozott vita bő egy hónap múltán kifulladóban van. Történhetett volna másként is.
