A világhírű ütőegyüttes első embere tavasszal ünnepli pályafutása 25-ik évfordulóját.
Magyar Narancs: Nehezen egyeztettünk időpontot ehhez a beszélgetéshez. Mindig ilyen sokat vagy külföldön?
Rácz Zoltán: Az év egy-egy periódusában összesűrűsödnek a tennivalók - most egy ilyen sorozat végéhez értünk -, de egyébként többnyire itthon dolgozom. Megvannak a dolgaim külföldön, megvannak itthon, de az életem döntően Magyarországhoz kötődik. Így, negyvenöt évesen azt mondhatom: alighanem ez már így is marad.
MN: Megfordult a fejedben, hogy mint annyi magyar zenész, te is külföldön próbálj szerencsét?
RZ: Igen. 22 évesen feltett szándékom volt, hogy itthagyom ezt az országot, mert úgy ítéltem meg, hogy ebben a szakmában nekem itthon semmi keresnivalóm; amivel foglalkozni szeretnék, az itt nem megvalósítható.
MN: Mi tartott vissza?
RZ: Az, hogy mielőtt elmentem volna, találkoztam két olyan társsal - Váczi Zoltánnal és Sárkány Zsolttal -, akikről kiderült, hogy hozzám hasonlóan ők is új utakat szeretnének bejárni. Két évvel később megalakítottuk az Amadindát.
MN: A 2006-os tavaszi fesztiválon külön hangversennyel ünnepled pályafutásod 25. évfordulóját. Ha az ember visszaszámol, kiderül, hogy aligha a diplomakoncerted napjától méred az időt. Mit tekintesz origónak?
RZ: 1981. március 29-ét. Ez a nap olyan fordulópontja volt az életemnek, amit nyugodtan tekinthetünk startvonalnak. Nem voltam még 21 éves, amikor Kocsis Zoltán és Ránki Dezső felkért, hogy a Bartók-centenárium alkalmából játsszuk el közösen a kétzongorás-ütős szonátát. Ez a két zenész korábban is példakép volt a számomra, az maradt az elmúlt 25 évben, és az az érzésem, hogy most már az is marad életem végéig. Az ő standardjaikat tekintem azóta is a saját normáimnak, ami bizony gyakran állít megoldhatatlannak tűnő feladat elé. Természetesen boldog vagyok, hogy a tavaszi fesztiválon csinálhatom ezt a koncertet, másrészt megtisztel, hogy Kocsis és Ránki első szóra elvállalta a közreműködést.
MN: Hogyan találnak meg egy akadémista fiatalembert egy ilyen feladattal?
RZ: Még konzis diákként három évfolyamtársammal előadtuk ezt a kivételesen nehéz művet. A produkció meglehetősen nagy érdeklődést keltett a szakmában. A közönség soraiban ott ült Simon Albert, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Rados Ferenc és még sokan mások. Ettől a pillanattól kezdve mind a négyen ismertek lettünk a pályán. Az akadémiai évek alatt aztán már folyamatos volt a kapcsolatom Kocsissal. Olyan dolgok jutottak el hozzám az ő közvetítésével - főként kották és lemezfelvételek -, amikkel aligha találkozhattam volna máskülönben. Most, amikor beszélgetünk, talán még másfél-két év választ el attól, hogy befejezhessük a Cage-összkiadásunkat. Az első Cage-kottákat éppen Kocsis Zoltántól kaptam. Gondold el, 1979 körül a Zeneakadémia folyosóján egyszer váratlanul megkérdezte, hogy érdekelnének-e Cage ütőhangszeres kompozíciói. Amikor átnyújtotta a kottákat, csak annyit mondott: nesze, elég lesz egy életre. Ebben a félmondatban - amint az azóta kiderült - szinte profetikus igazság volt. Pedig akkor még igazán nem lehetett tudni, hogy majd évekkel később pont mi leszünk azok, akik nekiállnak feldolgozni Cage ütőhangszerekre komponált életművét, akiknek Cage darabot ír, és akiknek a felvételeit - legalábbis kezdetben - még maga a szerző felügyeli.
MN: Miért ennyire fontos számodra a kortárs zene?
RZ: Inkább azt mondanám: a zene fontos. A helyzet az, hogy máig sem értem, amikor valaki különbséget tesz klasszikus és kortárs zene között. Én nem tudom, hol van a választóvonal, és nem is nagyon vagyok rá kíváncsi. Zeneakadémistaként rendszeresen felléptem az Új Zenei Stúdió produkcióiban, és ezek a koncertek döntő hatással voltak későbbi pályámra. Bár már a konziban tanítványa voltam, mégis ekkor ismertem meg igazán Dukay Barnabást, aki szintén fellép majd a jubileumi koncertemen. ' a harmadik iránytű az életemben. Nélküle az egész zenészi létezésem alapjaiban lett volna más, ha egyáltalán lett volna. Az ő hatása sem szűkíthető le pusztán zeneire, annál sokkal több; alapvetően átalakította a világlátásomat.
MN: Ha az Amadinda repertoárját nézem, gyakorlatilag minden megtalálható benne. Mennyire tudatos ez a fajta műsorszerkesztés, amelyben a közönség minden egyes tagja megtalálhatja a programban azt, ami neki tetszik?
RZ: 1986-ban az első lemezünk borítószövegén azt írtam - és ezt most is tartom -, hogy ennek a műfajnak van egy óriási előnye, a kivételesen erős vizualitás. Bejön a közönség, meglátja a rengeteg különös hangszert, és máris nyert ügyünk van. De azt idejekorán fel kell ismerni, hogy aki ennek a műfajnak csupán a vizualitására épít, az törvényszerűen elbukik. Mert azért mégiscsak a zenéről kell hogy szóljon a dolog. Az elmúlt évtizedekben azt vettem észre, hogy a közönség mindent képes befogadni, meghallgatni. Nagyon fontos, hogy hisz-e abban az előadóban, akinek a kedvéért elmegy a hangversenyre, mert ma már a közönség legnagyobb része az előadó nevére megy be a koncert-terembe. Nem a zeneszerzőt és nem feltétlenül azt az adott darabot akarja meghallgatni, hanem a gladiátort akarja látni, aki kiáll a porondra. Ez egyébként nagy baj. Másrészt viszont, ha a publikum hisz az előadónak, akkor szinte bármit hajlandó meghallgatni, elfogadni. Ezért tulajdonképpen tényleg nagyon fontos, hogy legyen néhány perc minden műsorban mindenki számára, amit megért, ami megragadja, elvarázsolja, mert attól kezdve könnyebben befogadja a számára ismeretlent is. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy elég jól eljátszani azt az egy számot, és a többit odakenni, ez nem így működik. Goethének igaza van, amikor azt mondja: lehetséges, hogy a közönség egyenként mind barom, de egyként Isten szava. A közönség pontosan érzi, hogy mi folyik a színpadon, függetlenül attól, hogy ezt meg tudja-e fogalmazni vagy sem.
MN: Szokásos szilveszteréjszakai koncerteteken fellépett veletek Presser Gábor és Marton Éva is. A két zenei véglet felé nyitás ugyanabból az érdeklődésből fakad, mint a kortárs és a klasszikus zene közti határok megszüntetése?
RZ: Ahogy nem látom a határ-vonalat az előbb említett zenék között, ugyanúgy alig-alig látom az egyéb műfajok között. Minden stílusban, műfajban dolgoznak kiemelkedő zenészek. Egy-egy bizonytalanabb pillanatomban most is azt gondolom, hogy talán dzsesszzenésznek kellett volna mennem.
MN: A lemezgyárak, fesztiválok, hangversenyszervezők folyamatosan panaszkodnak a nehéz gazdasági helyzetre. Mennyit éreztek ti ebből?
RZ: Érezzük mi is. Nem mintha panaszkodni akarnék a fellépések számára vagy a gázsikra, de az a helyzet, hogy önhibánkon kívül kissé nagyra nőttünk. Amióta a világ egyik legnagyobb ütőhangszereket gyártó cége, a holland Adams Musical Instruments támogat min-ket, a hangszerparkunk akkorára nőtt, hogy megfelelő méretű raktár és próbahelyiség nélkül már nem tudnánk létezni sem. Ezzel a súlyos problémával három évvel ezelőtt szembesültünk, és ha akkor nem kapunk nagyon komoly segítséget, akkor ma nem lennének szponzoraink, akik az életünknek ezt a részét biztosítják, és ma nem lenne Amadinda. Ez egy rendkívül drága műfaj, a hangszerek karbantartását és szállítását is körültekintően kell végezni. Turnéinkra egy hét és fél tonnás kamionnal utaznak a hangszerek, és egy kisebb csapat dolgozik mellettünk.
MN: Tíz éve vezeted, irányítod a nyugati kamaraegyüttesek min-tájára létrehozott, kimondottan a kortárs zenére szakosodott UMZE együttest. Mi motiválta a megalakulást, és mi hajt előre azóta is?
RZ: Van egy óriási 20. századi repertoár, ami vagy nem, vagy alig szólal meg Magyarországon. Ahhoz, hogy ez a zenei nyelv a zenészek anyanyelvévé válhasson - ezáltal elérhetővé téve a műveket a közönség számára -, ezeket a műveket játszani és tanítani kell. Nem egyszer, nem kétszer, hanem folyamatosan. És nemcsak kiemelt születésnapokon, amikor még azok is ott feszítenek egy-egy koncerten, akik egyébként soha, hanem mindennap. A magyar zeneszerzés minimum Liszt Ferenc óta olyan kontinuitást képes felmutatni, amely páratlan a világon. Bartók, Kodály, Ligeti, Kurtág, Eötvös Péter. Ezek a nevek átfogják és meghatározzák a 20. szá-zadi zene történetét. A kulturális kormányzat pedig évről évre csak mantrázza ezeket a neveket, anélkül, hogy felismerné, mire is kötelez ez az elképesztően gazdag örökség. Ha értené, akkor végre felfogná azt is, hogy muszáj állami szerepvállalással jelen lennie a magyar kortárs zenében. E kérdést azzal elintézni, hogy ezt a zenét kevés ember játssza és kevesen hallgatják, mélységes cinizmus. Amiről mi beszélünk, az megkerülhetetlen része a kultúrának. És sehol nem működhet mecenatúra nélkül. A kulturális intézmények - és most a kulturális minisztériumra és a miniszterre gondolok - egész egyszerűen nem értik, hogy milyen súlyos lépéshátrányba kerültünk e téren a világ élvonalához képest. Úgy látszik, nem tudjuk elég értelmesen elmagyarázni nekik. Az utóbbi négy évet egyébként is kulturális ámokfutásnak érzem. Persze el lehet bújni és úgy csinálni, mintha ez a pszeudo zenei élet működne, de nem működik! Az utolsó pillanatokban járunk, hogy valamit tenni lehessen. Azt mondtam a miniszternek, pontosan tudom, mit kell csinálni egy olyan kamaraegyüttessel, mint az UMZE ahhoz, hogy ugyanolyan sikerrel működhessen, mint az Amadinda. De egy négytagú együttest egészen más szervezni, működtetni, mint egy 15-18 tagú társa-ságot. Biztosan tudom, hogy egy főként huszadik századi repertoárt játszó együttest is fel lehet építeni úgy, hogy tele legyen a hangversenyterem.
MN: Ezzel szemben a jelszó: könnyűzenét az iskolákba!
RZ: Dilettáns, populista hülyeség, amit elsősorban a közelgő választásoknak tudok be. Ami engem lelohaszt, hogy amikor felelős emberekkel tárgyalunk, én általában egy lakossági fórumon érzem magam. Sztereotípiák és tudat-lanság. Elkeserítő. Torkig vagyok unos-untalan azt hallgatni, hogy nincs pénz, mikor teljesen világos, hogy van, csak a kulturális kormányzatnak nincs mersze és kellő szakmai felkészültsége radikálisan újragondolni a zenei élet elaggott struktúráit, így a rendelkezésre álló anyagi erők szétfolynak. A kortárs kultúra kérdését hasonlóan lehetne felfogni, mint a tudományos alapkutatásokat. Hogy ott mi folyik, az az embereket nem feltét-lenül érdekli. Nem is kell hogy érdekelje! A lényeg, hogy amikor felkapcsolom a kapcsolót, égjen a lámpa. Lefordítva a mi esetünkre: amikor előadunk egy művet, az érvényesen szólaljon meg. Az már igenis megérinti az embereket. De ahhoz komoly háttér és bizony pénz is kell. Az iskolákban, alap- és középfokon egyaránt általános kultúrát - és nem csak zenét! - kellene tanítani, ugyanakkor meg kellene találni az elitképzés helyes arányait. De az elitképzés, úgy látszik, nem hoz elég szavazatot.
MN: Tizenöt éve tanítasz a Zeneakadémián. A zenéről vallott nézeteidre, gondolataidra mennyire fogékonyak a tanítványaid?
RZ: Csupa olyan srácot tanítok, aki akkor született, amikor már létezett az Amadinda. Nekik teljesen mások a standardjaik, mint nekünk voltak, akik ha megláttunk egy-egy ritkább hangszert, hanyatt estünk az ámulattól. Mások az orientációs pontjaik. Nekünk nem adatott meg a 70-es években, hogy reálisan láthassuk a saját szakmánkat. Akkor például a Strasbourgi Ütőegyüttes vendégszereplése legalább akkora csoda volt, mintha marslakók érkeztek volna a Földre. Ezek a gyerekek halálpontosan tudják, hol tart ez a szakma a világon. Én talán erre a jóltájékozottságukra vagyok a legbüszkébb. És ebben a kemény mezőnyben Magyarország fenn van a térkép egy igen előkelő helyén. Nyugodtan ki merném állítani őket bármely külföldi egyetem csapatával szemben, és nem hiszem, hogy szégyenkeznünk kellene a viadal végén. Azt szoktam mon-dani nekik, s most már ők is pontosan tudják, hogy ezt félgőzzel nem érdemes csinálni. Vagy sehogy nem kell csinálni, és ez is jó döntés, vagy teljes odaadással, és ez a másik lehetséges jó döntés. Fontos tudni: mind a két véglet értelmes lehet.
