Véletlenül sem színészek - Tiszta Színház

Talpra állt szenvedélybetegek alapították 2003-ban. Ma már függők és nem függők együtt játszanak a társulatban. Valószínűleg az ország egyetlen színháza, amely bevallottan a "színészeiért" van.

"Na, most akkor melyikük a szenvedély-beteg?" - kérdezi az első sorban ülő néni a vele farkasszemet néző mezítlábas "színészektől", megelégelve a sok lacafacát. A társulat tagjai csak somolyognak, az alig húszfős közönség pedig mintha megkönnyebbülten felsóhajtana: lám, akadt, aki meg merte kérdezni. A talpra állt szenvedélybetegek alapította társulat felhívására, hogy az előadást követően minden érdeklődőnek válaszolnak, győzött a türelmetlenség. A "mióta vannak együtt" és az "igazán tiszteletre méltó, amit maguk csinálnak" alibizései és az udvariassági körök után a néni kíváncsisága jogos. Ha már itt töltötte az egész vasárnapot, vett biomézet és számos gyógyhatású készítményt, megnézette az auráját, relaxált, meditált és reikizett, majd ezek után megtekintette a Déry Tibor Ébredjetek fel című írásából készült, néha fülsértően hangos és díszletében, jelmezeiben

igen szerény

előadást, ennyivel tartoznak neki! "És egyáltalán, miért lettek szenvedélybetegek? Családi okok? Kudarcok? Rossz társaság? Hát ne mondják, hogy fogalmuk sincs, mert azt igenis tudniuk kell!" Hiába az arisztokratikusnak tűnő válasz - "van az úgy, hogy az ember egy szép napon elhatározza: drogos lesz" -, késő. Az előadást követő szokatlan szembesítés már lendületet kapott. A nyugdíjasok felváltva csóválják a fejüket, és elfogadható okokat akarnak. Egy a pszichoretorikában jártasabb férfi már a személyes motivációkra kíváncsi, majd váratlanul magáról kezd mesélni. Hogy az édesanyját és a feleségét szinte egy időben veszítette el, hogy volt idő, amikor 10-12-féle antidepresszánst szedett, és hogy a mai napig iszonyatos erővel dolgozik azon, hogy egyáltalán életben maradjon. Úgy tűnik, hogy ebben az egészségnapos kavalkádban többen komolyan veszik a játékot, és "felébredtek".

"Ma nagyon jó közönség volt, ők tényleg érdeklődtek! Amikor csak lehet, használjuk ezt a technikát, és beszélgetünk velük a látottak után" - mondja az öltözőben a társulat vezetője, Mózi, 13 éve józanul élő alkoholista. A mai előadás előtt különösen izgult, mert az egyik szereplő váratlanul más programot jelentett be. Pedig már megszokhatta volna, az ilyesmi a nyitott csoport velejárója. A 2003 óta létező Tiszta Színház-ba bárki jöhet, függő és nem függő egyaránt, aztán vagy megmarad, vagy kikopik. Jelenleg mintegy ötven többé-kevésbé állandó tagjuk van, de olyanok is akadnak, akik évente csak egyszer esnek be. Valószínűleg az ország egyetlen színháza, ahol általában az előadás előtti utolsó próbán dől el, ki fog játszani. Vera éppen csak beért az előadásra, már majdnem kiszavazták a többiek az esti játékból - vagyis a komolytalanságot nagyon is komolyan veszik. A hu-szonéves építészmérnök lány egy drogrehabilitációs intézet tervével diplomázott, amikor a rádióban hallott a Tiszta Színházról. Akkor már hosszú évek óta volt depressziós, járt pszichoterápiára, gyógyszerezte magát, míg aztán itt kötött ki. Korábban komoly problémát jelentett neki, hogy üvöltsön egy kiadósat, amikor jólesne. Ma már megy, hallottuk. Régi lehangoltságára, ahogyan ő fogalmaz, már nem is emlékszik.

A társulatalapító szenvedélybetegek valamennyien Komlón álltak talpra, a Leo Amici Alapítvány rehabilitációs otthonában. Ott a színházterápia szerves része volt a programnak, amely akkor a műfaj egyik nemzetközi hírű atyja, a Franciaországban élő, magyar származású Georges Baal szakmai felügyeletével folyt.

De demokráciáról szó sincs. Mózi dönti el, hogy milyen darabot játsszanak. Hozza a gépelt szöveget, és a lefelé fordított papírokból húzva kinek-kinek az a szerep jut, amit a véletlen diktál. "Nincs jelentősége, ki mit játszik - mondja Mózi -, ha kellően szürrealista a darab." Baalra hivatkozik, aki szerint a világirodalom tele van "drogos" szövegekkel. Baal készített egy listát, amelyben vannak egészen meglepőek is. "Itt van például Vörösmarty Csongor és Tündéje, legközelebb ezt adjuk elő. Állítom, hogy annál buggyantabb álmot keresve sem találhatnál!" De Shakespeare összes művének prológja és epilógja is jó anyag, vagy József Attila szabad ötleteinek jegyzéke, amely a legutóbbi előadásukhoz adott keretet. A direktebb, szenvedélybeteg tematika viszont nemigen kerül elő. Nincs közös szövegértelmezés sem, elemző olvasópróba vagy azonosulás a rendezői koncepcióval. Könnyen lehet, hogy az imént még színpadon állók közül többen nem is tudják, hogy ki az a Déry Tibor, de nem is fontos. Ha akart, utánanézett, de ha csak a kiragadott szöveget látta és azon dolgozott, úgy is jó. "Véletlenül sem tartjuk magunkat színészeknek" - jegyzi meg egy halk szavú srác, aki életében először állt színpadon. Neki csak az számít, hogy itt és most átlépte a saját határait, hogy "együtt csináltunk engem ilyenné".

A civilben repülőgépmodelleket gyártó Gábor elkerülő személyiségzavarral, szorongásos depresszióval került a csoportba, de a diagnózisról itt senki sem kérdezte. Ahhoz, hogy kipróbálja magát, elég volt a csoport munkáját jól ismerő pszichiáter ajánlása. Meséli, hogy valamiféle transzélmény és a közösség elfogadása, összetartása marasztotta itt az első alkalom után. Azon kapta magát, hogy mindent szabad, amit odakint nem. Megérinteni egy idegent, belebámulni az arcába, követni a mozdulatait vagy éppen rámosolyogni, mert az jó. Beállított váratlanul, kapott egy kölcsön tréninggatyát, és csinálta, mint a többiek. Gábor hét hónapja jár le, és azóta nem vett be gyógyszert. Családja, barátai nem tudnak új szenvedélyéről, de rendre kapja a visszajelzéseket, hogy jóval bátrabb lett, mintha határozottan megtanult volna nemet mondani és kiállni magáért.

Már majdnem magukkal ragadnak a felszabadító terápia mellett szóló érvek, amikor hirtelen észbe kapok.

Ha színházat ígérnek,

én néző vagyok. Vagy ez egy olyan önző színház, amit fontosabb csinálni, mint amennyire fontos, hogy nézhető is legyen? Nem jönnek zavarba. Mózi elmeséli, hogy fia, aki színművészetire jár és színésznek tanul, minden előadásukon ott van, és rendre leszarozza őket, mondván, hogy szakmailag tele vannak hibákkal, de ő is azt gondolja, hogy "még jó sok ilyen kellene". A színházi szakma nem ismeri vagy nem ismeri el őket. Az utóbbi okát ők abban látják, hogy a színházterápiás előadás nem emelhető ki eredeti kontextusából. Első a szereplőkre kifejtett terápiás hatás jelentősége, és csak sokadik szempont a nézői katarzis. Minden előadást videóra vesznek és visszanéznek, hogy tetten érjék a saját sutaságaikat, de professzionális amatőr színjátszókká válni nem akarnak. Gábor szerint őket látva nem kell megérteni semmit. "Volt olyan szereplő, akinek én sem értettem a szövegét, de biztosan nem vagyok érzelmileg elég érett. Különben miért akarnám görcsösen megérteni, amit talán érezni, beengedni lenne jó?" - fűzi hozzá szerényen.

Barna Erika