Hogyan értékelik az elmúlt másfél hét eseményeit a két kormánypárt politikusai? Milyen eredménnyel járhat az MSZP és az SZDSZ számára a koalíción belüli frontátvonulás? Kik és miért bukhatnak Medgyessyvel? Hozhat-e fordulatot a kormány politikájában
a koalíciós lázadással, elnökségi puccsal és az MSZP-n belüli forradalommal lezajlott miniszterelnökjelölt-választás? Az MSZP és az SZDSZ vezetõ politikusainak segítségével erre kerestük a választ.
Bár érthetõ okokból errõl esik a legkevesebb szó, az eseményeket "független elemzésekbe" rejtett célzásokkal befolyásolni kívánó - minõsített esetben egy-egy vezetõ politikushoz bekötött - hipermagabiztos "szakértõk" szimata csõdöt mondott. De ne legyünk igazságtalanok: augusztus elsõ két hetében jóhiszemûen sem volt nehéz tévedni az SZDSZ és az MSZP várható magatartását illetõen. Ki gondolta volna a bambán tûrt, 1996-98 közötti megaláztatássorozat (vatikáni alapszerzõdés, bõsi erõmû II. felvonás), a Medgyessy-kormány elsõ évében a pártot sújtó meghasonlás, valamint az SZDSZ-t az elmúlt két évben megosztó terméketlen viták után, hogy a liberális vezetõk képesek egymással együttmûködve szembefordulni a miniszterelnök sokadik, õket sarokba szorítani igyekvõ húzásával? Ki hitte volna, hogy az MSZP vezetése órákkal az erre alkalmat adó kormányfõi ultimátum után kapva kap a Medgyessy elmozdítását célzó SZDSZ-felhíváson? És honnan sejthette volna bárki a 2003. március végi MSZP-kongresszuson (lásd: Nyugodt erõlködés, Magyar Narancs, 2003. április 3.) megválasztott pártvezetés töketlenkedése után, hogy a vezetõitõl kötelességszerûen "demokratikus pártként" elkönyvelt MSZP tagsága egyszer csak úgy gondolja: az nem "demokrácia", ha a vezetõk meg a hozzájuk csapódott kontraszelektált kvótaifjak és kvótanõk által levajazott változásokra utólag rábólintanak?
De miért léptek ki az érintettek megszokott szerepeikbõl? Hogyan végezte el az ebbõl adódó véletlenek egymásutánja azt, amit (a jobboldalon újból virágba szökkent összeesküvés-elméletekben fel-bukkanó) szervezett puccssorozat nem állíthatott volna elõ?
Az SZDSZ
körül a párt számára viszonylag szerencsésen végzõdõ EP-választás után jó másfél hónapig csönd volt. Tudomásunk szerint a liberálisok belsõ ellenzéke elégedett volt az európai parlamenti választás kampányával, amit az általuk követelt határozottabb liberális politika (jóllehet csak verbális) képviseleteként értékelt. A szocialisták látványos megzuhanása pedig azzal kecsegtette a kisebbik kormánypártot, hogy EP-sikerükre és a koalíción belüli fokozott önállóságukra építve legalább júniusi eredményeik megismétlésére számíthatnak 2006-ban.
Hogy az MSZP szétmállására épített szabaddemokrata remények nem igazolódhatnak be, azaz a két párt 2006-ban együtt bukik az elmúlt két év politikájának folytatása esetén, arra elõször júliusban, az SZDSZ államigazgatásba küldött vezetõi körül kirobbant botrányok nyomán lehetett gondolni. A "kakaóbiztos" számítógépek körüli kavarást még lehetett az informatikai minisztérium elleni MSZP-s vagy fideszes támadásként elkönyvelni; ám az utóbbi hónapokban egyre kevésbé fõpolgármesternek, sokkal inkább két lábon járó rizikófaktornak tûnõ Demszky Gábor, valamint Wekler Ferenc (Demszkyénél lényegesen súlyosabb kérdéseket felvetõ) ügye azt mutatta, hogy az SZDSZ könnyen a kormányzás elsõ két évében felõrlõdött szocialisták sorsára juthat. A Wekler-ügy pártvezetés általi nagyvonalú kezelése (két nappal a kormányválság kirobbanása elõtt) felújította a Kuncze Gábor irányította pártvezetés és a Fodor Gábor körüli pártellenzék ellentéteit. Az újabb szabaddemokrata belviszályról kiszivárgó hírektõl talán nem függetlenül határozta el a kormányfõ: akár az SZDSZ tiltakozása ellenére is kirúgja a kormányból Csillag István gazdasági minisztert. Medgyessy a Horn-korszak tapasztalatai és a D-209-es botrány liberális kezelése mellett arra is emlékezhetett, hogy másfél éve sikerrel hajtott végre egy, a mostanira kísértetiesen emlékeztetõ cserét egy SZDSZ-es tárca élén: a környezetvédelmi miniszteri székben 2003 tavaszán Kóródi Máriát váltó Persányi Miklóst a kormányfõ sikerrel tuszkolta le a liberálisok torkán (lásd: Szabad kézzel, Magyar Narancs, 2003. május 15.), akik - mivel akkoriban nem érték el a parlamentbe jutási küszöböt, a szocialisták viszont 15 százalékkal vezettek a Fidesz elõtt - egy elõre hozott választástól tartva engedtek Medgyessynek.
Ebben a helyzetben az SZDSZ vezetése és a belsõ ellenzék - 2002 óta talán elõször - egymásra talált. Fodor Gábor 15-én este a Magyar ATV-n, majd másnap az Indexen megjelent nyilatkozatában világossá tette: a kormány átalakítását a miniszterelnök lecserélésével kellene kezdeni. A legalább másfél éve tartó apátiájából kimozduló pártellenzék fellépésére a vezetés (szokásától eltérõen) nem automatikus elutasítással reagált. Kuncze Gábor mind Medgyessyt, mind a szocialista vezetõket figyelmeztette Csillag permanens szívatásának következményeire; emlékezetes 18-i nyilatkozatában bejelentette a kormányfõ iránti bizalom megrendülését; másnap pedig Fodor társaságában indult egyeztetni Medgyessyvel és a szocialista vezetõkkel. "Nyolc éve nem volt olyan felszabadult hangulatú vezetõ testületi összejövetelünk, mint a 18-i frakció- és ügyvivõi testületi ülés. Petõtõl Fodorig mindenki egyetértett abban, hogy az SZDSZ és a koalíció fordulóponthoz érkezett" - emlékszik egyik szabaddemokrata forrásunk.
Kérdés, hogy az SZDSZ vezetõinek együttmûködése fennmarad-e a továbbiakban, és az is, hogyan kezelik a hisztérikus kiscsoportosként távozó kormányfõ velük szemben megfogalmazott (és egy szocialista forrásunk által "a népítélet kimondásaként" aposztrofált) vádjait. A pártvezetés sajtóbeli megnyilvánulásai (így Horn Gábor helytállása a kormányfõbuktatás felelõsségét egyedül az SZDSZ-re hárítani igyekvõ Kovács Lászlóval szemben), továbbá a fodoristák múlt vasárnapi "szabad tanácskozásának" légköre pezsgésre utal, ám a közeljövõ kérdéseinek tisztázása még hátravan. Az elmúlt két hetükre büszke szabaddemokratáknak hitelesen és keményen kell visszautasítaniuk a távozó kormányfõ pártjukat érintõ kijelentéseit, másrészt az új kormány programjáról szóló koalíciós tárgyalásokon világossá kell tenniük: milyen változásokért vállalnak felelõssé-get a következõ másfél évben az egészségügy "rendbetételétõl" az adórendszer reformjáig, és mirõl gondolják azt, hogy már nincs idõ az elkezdésére. Ha az SZDSZ az elmúlt évek kudarcaiból és az EP-választás sikerébõl azt a tanulságot vonja le, hogy a partnerével konstruktívan együttmûködõ, ugyanakkor kampánya mellett kormányzati tevékenységében is karakteresen liberális pártként elõrébb lehet lépni, akkor van esélye arra, hogy hozzájáruljon a koalíció 2006-os - per pillanat nem túl valószínû, de nem is lehetetlen - gyõzelméhez.
Az MSZP
helyzete nem lett egyszerûbb Medgyessy lemondásával és Gyurcsány Ferenc kongresszusi gyõzelmével. A párttagság (az SZDSZ elszántságából és az elmúlt másfél évért teljes joggal felelõssé tett MSZP-elnökség sodródásából adódó helyzetet felismerve) élt az alapszabályban biztosított lehetõséggel, és megvétózta a pártelit miniszterelnök-jelöltjét. Pedig augusztus elsõ két hetének eseményei a szokásos forgatókönyv szerint zajlottak: a határozott arccal veretes baromságokat beszélõ kormányfõ show-ját figyelõ szocialista vezetés és az elõkelõ kívülállóként viselkedõ SZDSZ magatartásából nemigen lehetett a közelgõ fordulatra következtetni.
Medgyessy augusztus elején a koalíciós pártok fölötti dominanciája megerõsítésének szándékával tért haza Mallorcáról. Tudomásunk szerint a kabinetfõnöke, Katona Tamás, valamint a közigazgatási reform kidolgozásával megbízott Sárközy Tamás által javasolt eredeti elképzelés több minisztérium (így az informatikai és az ifjúsági tárca) megszüntetésével, valamint nem politikus miniszterek kormányba kerülésével számolt. A kormányfõ úgy vélte: a szocialisták EP-vereség után felerõsödött, de gyakorlatilag 2003 tavasza óta folyamatos vezetési válsága, valamint az SZDSZ-t július második felétõl sújtó botrányok növelhetik mozgásterét, ha határozottan cselekszik; ám a különbözõ szocialista csoportokkal folytatott alkudozások során letett arról, hogy bármilyen érdemi koncepció mentén alakítsa át kormányát. Ehelyett született az a végeredmény, amit augusztus 18-án a közvélemény megismert.
Arról, hogy a miniszterelnök (egyedül) Csillag-ügyben miért nem engedett, megoszlanak a vélemények. Akad forrásunk, aki szerint Medgyessy egyes szocialista körök részérõl júliustól jelentkezõ nyomásnak engedett, miszerint a kormány "neoliberális" politikájáért a kisebbik partner a felelõs; provokatív Népszabadság-beli interjújával (augusztus 19.) pedig már nem volt más szándéka, mint hogy "magával rántsa az SZDSZ-t a mélybe". A konkrét lépésekrõl a kormányfõ (erõsen leszûkült) környezete sem tudott; aki mégis, igyekezte lebeszélni a Csillaggal szembeni frontnyitásról - mindhiába. Medgyessy, aki az MSZP-elnökség augusztus elejei lojalitásversenyébõl, majd késõbbi hallgatásából arra következtetett, hogy a pártvezetés mögötte áll, 19-én este volt kénytelen szembesülni azzal, hogy mindkét koalíciós partnere kihátrált mögüle. Az MSZP-ben egészen a 19-i elnökségi ülés végéig a szokásos kamarilla-forgatókönyveknek megfelelõen alakultak a dolgok: ami egy esetleges miniszterelnök-csere után is a korábbi kormányzás folytatását elõlegezte meg. De minden másképp alakult.
Az augusztus 20. és 25. között történteket, az "elnöki puccsra" a tagság részérõl adott választ árnyalatnyi különbségekkel ítélik meg szocialista forrásaink. "Az MSZP története legnagyobb válságában jól vizsgázott, a pártelit viszont megbukott" - értékel egy, a pártvezetésbõl évekkel ezelõtt kiszorult szocialista. "Mindaz, ami történt, a reformkörök és az MSZMP vezetésének 1988-89-es viszonyára emlékeztet: Kovács, Szili és társaik éppoly értetlenül figyelték a felbolydult, tehát mégiscsak mûködõképes pártstruktúra forrongását és Gyurcsány elõretörését, mint tizenöt éve Grósz Károly és Fejti György a reformkörök terjedését" - mondja egy névtelenséget kérõ, sem a pártelnökséggel, sem Gyurcsánnyal nem szimpatizáló egykori reformkörös, aki bevallása szerint "kívülállóként, de érdeklõdéssel" nézte végig, ahogy "a huszonegyedik századi módszerekkel operáló Gyurcsány és a fellázadt párttagság hazavágja a befuccsolt, a legitimitását régóta csak Medgyessyre visszavezetõ és az õ megbuktatásával saját halálos ítéletét aláíró pártelitet". "Felemelõ volt látni a kongresszusi küldötteket, akiknek elszántsága bárkit meggyõzhetett arról, hogy az MSZP nem, legföljebb a vezetése ragadt le a nyolcvanas években" - mondja Gyurcsány egyik támogatója.
Annyi biztos: Kiss puccsszerû jelölése, valamint (Medgyessy kevés megmaradt híveinek egyikét idézve) "Kovács László indulata, Lendvai Ildikó félelme és Szili Katalin támolygása" szinte óráról órára növelte a fordulat esélyét, és Gyurcsány 25-i elsöprõ gyõzelme az egész Kovács-Szili-korszaknak, illetve az MSZP elsõ, tizenöt éve tartó szakaszának lezárulását ígéri. Ám ez egyelõre valóban csak ígéret: hiszen a következõ lépést az októberi tisztújító kongresszuson kell megtennie a szocialista párt-tagoknak. És messze nem csak a személyi változások terén.
A frontátvonulás után
az MSZP háza táján legalább annyi a kérdés, mint korábban. A legfontosabb egy valóban új kormány megalakítása; egy olyané, amelynek 2006 tavaszán a választók nagyobbik része elhiszi, hogy az ország tart valahová, és hogy a kormányon lévõk nem egymással és az ellenzékkel, hanem a társadalommal vannak elfoglalva. Ám azon túl, hogy a kormány világosan számot ad arról, miért egy baloldali és egy liberális párt koalíciójára épül, az MSZP tagságának októberben választania kell: továbbra is élni kíván-e a múlt héten hosszú évek után visszaszerzett jogaival, vagy hagyja, hogy pártja visszasüllyedjen az elõre leosztott tisztségek, különalkuk, kölcsönös szívességek világába. Nyilvánvaló, hogy a tisztújítás nem torkollhat öncélú leszámolásba: elsõsorban éppen attól a szemlélettõl kéne megszabadulni, amely a párt "megújulását" egymástól megkülönböztethetetlen, a demokratikus és korporativista technikákat keverve hatalomra juttatott személyek cserélgetésével véli elképzelhetõnek. Ennek a szemléletnek a legutóbbi megnyilvánulása az elmúlt évek dezorganizációjáért a párt második embereként felelõs, júliusban Medgyessy, augusztus 19. és 25. között pedig Kovács László és Kiss Péter szilárd támogatójaként megjelenõ Szili Katalin vasárnapi nyilatkozata a "kovácsizmus" végérõl. A házelnök ily módon rúgott egy ízléseset távozó felettesébe, így látván pótolhatónak mindazt, amit e téren elmulasztott akkor, amikor ennek tétje volt. Nem tudni, mennyire vannak tisztában ezzel a szocialisták: de az októberben elfogadandó új alapszabálynak és szervezeti felépítésnek sokkal komolyabb szerepe lehet az MSZP demokratizálásában és modernizálásában, mint azt az elkészítésükre a Szili és Lamperth Mónika vezetésével elfecsérelt másfél év alatt bárki gondolta volna. Mert az MSZP-nek azt is be kell bizonyítania 2006-ban a teljesen orbanizált Fidesszel szemben, hogy egy, az elitista és mutyizós vonásoktól megszabadított demokratikus párt hatékonyabban mûködhet, mint egy elmozdíthatatlan vezér által gúzsba kötött félkatonai szervezet.
Gavra Gábor
