Az ÁPV Rt. körül kirobbant balhé javát, ahogyan azt Horn Gyula oly szépen megfogalmazta anno, az MSZP en bloc viszi el: vagyis nemcsak a párt nagytőkései, hanem a proliságát szívesen hangoztató Baloldali Tömörülés is. Nem csoda, ha korábban nem tapasztalt zavarodottság jelei mutatkoznak a szocialisták soraiban. Ennek következtében viszont az is természetes, hogy az a törekvés vált uralkodóvá, amely az úgynevezett Tocsik-ügynek, illetve az annak folyományaként napvilágra kerülő valamennyi skandalumnak a teljes kivizsgálását szorgalmazza, még akkor is, ha a végén az derül ki, hogy a cél az MSZP választási kasszájának a feltöltése volt.
A múlt szerdai frakcióülés éppen azt mutatta, hogy a szocialisták jó része felmérte:
az MSZP
olyan mértékben veszítheti el hitelét, ami a mindeddig megnyugtatóan nagynak vélt szavazóbázis erodálódásához vezethet. Amikor Horn Gyula arról beszélt, hogy problémák ugyan vannak, de a kormány maga nincs válságban, többen is bírálták, s a miniszterelnök személyes felelősségét is felvetették. Békesi László - akit a kezdetektől, tehát 1989-től Horn Gyula pártbeli ellenfelének tartanak -, Gellért Kis Gábor, Katona Béla voltak a hangadók, de a Hornhoz mindig is közel állónak tartott Kósáné Kovács Magda ügyvezető alelnök is bírálta a miniszterelnök vezetési stílusát. Kósánéval egyetértésben mások is kifogásolták, hogy Horn, már nem először, fontos személyi kérdésekben - jelen esetben Suchman utódainak a kiválasztásában - a frakció, illetve az elnökség megkérdezése nélkül döntött. Horn jelöltjeit egyébként néhányan, mindenekelőtt Békesi, szakmailag alkalmatlannak tartották a betöltendő tisztségekre.
Horn az ipari minisztérium élére Fazakas Szabolcsot (jelenleg bonni nagykövet), a privatizációt felügyelő tárca nélküli miniszternek pedig Csiha Judit IM-államtitkárt jelölte, jóllehet a pártbeli suttogó propaganda az előbbi posztra Nagy Sándort, az utóbbira Karl Imrét tartotta esélyesnek. Karl Imre kiesése végső soron senkit nem lepett meg - annyiszor merült föl már a neve, s mindig hiába -, ám Nagy Sándor újabb esete Horn Gyulával már elég alapot szolgáltatott úgynevezett értelmezésekre.
Nagy Sándor
személye számos, nemegyszer bizarr találgatásra ad okot manapság is. Egyes - s egy múlt heti írásunkban (Sikerdíj) már említett - vélemények szerint a miniszterelnök, kihasználva a koalíciós viszony jelenlegi zavarosságát, a volt szakszervezeti vezetőt be kívánja venni a kormányba, így erősítvén ott saját pozícióját, amely éppen az iránta lojális Suchman kényszerű menesztése miatt gyöngült meg. A szocialista párton belüli pillanatnyi helyzetet jól érzékelteti, hogy más vélemények ezt a híresztelést ostobaságnak tartják, mivel szerintük pont ennek az ellenkezőjéről van szó. Arról tudniillik, hogy az ÁPV Rt. körüli botrányt nem az SZDSZ vagy az ellenzék, hanem maga Nagy Sándor robbantotta ki: az információkat az ő segítségével szivárogtatták ki. Oka pedig az lenne, hogy Nagy - nyilván frissen szerzett angoltudásából táplálkozó magabiztosságában - elérkezettnek látta az időt arra, hogy az őt a közelmúltban félreállító Hornnal leszámoljon. A Naggyal kapcsolatos kombináció tudni vél még egy neves pénzintézetről is, amelyik, úgymond, a Hornnal szembeni támadás hátterében áll.
Nem valószínű, hogy ezeknek a feltételezéseknek bármiféle alapjuk is lenne. Inkább arról van szó, hogy a szocialisták többségének érdemi információk hiányában fogalma sincs arról, mi történik körülötte, s emiatt a fentiekhez hasonló hipotézisekben próbál fogódzót találni.
Az SZDSZ-ben
ugyanakkor előtérbe kerültek a koalíció megkötését annak idején ellenzők. Igazolva látják korábbi aggályaikat: az MSZP, félig-meddig bevallott múltjával s még áttekinthetetlenebb jelenbeli klientúrájával hosszú távon, legalábbis a látszat szerint, cinkossá teheti a koalíciós partnert. Az MSZP-t mindvégig gyanakodva figyelők úgy vélik, hogy az 1994 óta előfordult - és napvilágra került - szocialista párti gazdasági ügyletek kapcsán az SZDSZ nem mutatott kellő határozottságot: a színfalak mögötti kritikák, a legfeljebb csak az ellenzéki politikusok által dekódolható parlamenti elhatárolódások hosszú távon azt eredményezhetik, hogy a közvélemény a pártot előbb-utóbb egy kalap alá veszi az MSZP-vel. Ennek a vége az lesz, vélik ugyanők, hogy ´98-ban az SZDSZ parlamenti jelenléte tovább zsugorodhat, következésképpen még inkább az MSZP-re lesz utalva. Szerintük bármit is mondanak erről a pártvezetők, a szabad demokraták mozgástere 1994-hez képest szűkebb, és ha most sem állnak a sarkukra, az esélyek még tovább romolhatnak. A hét végi, meglehetősen karcos SZDSZ-es állásfoglalásokat a fentiekből következő meggondolások is motiválták. Pető Iván ultimátumként is felfogható nyilatkozatban fejtette ki, hogy a koalíció működésének nincs intézményes garanciája. Az erre elvben szolgáló Koalíciós Egyeztető Tanács életképtelen (bár májusban még nem volt az, gondoljunk a nyomozóhivatal létrehozásának SZDSZ-es megvétózására), s ez is, mint általában a két párt közötti egyre nyilvánvalóbb kommunikációképtelenség, elsősorban Horn Gyula felelőssége.
Az SZDSZ-es vélemények azt a feltételezést erősítik, hogy a pártban egy, az 1994-eshez hasonló vita folyik az MSZP-vel való szövetség szükségességéről. Mind a két fél az SZDSZ pozícióját akarja erősíteni, ám míg a koalíciópártiak az MSZP-ben uralkodó zavart arra kívánják felhasználni, hogy kormányzati befolyásukat szilárdítsák, addig az ellenzők úgy vélik, hogy a koalíció felbontására ennél kedvezőbb pillanat talán nem lesz már. Érvelésük szerint a szabad demokraták tisztán kerülhetnek ki az ügyből, s idő is van arra, hogy 1998-ig rendezzék a sorokat. A másik tábor szerint a koalíció létének nincsen alternatívája: az SZDSZ könnyen a senki földjén találhatná magát. A kilépéssel hosszú időre lehetetlenné tenné az MSZP-vel való normális együttműködést, arról nem is beszélve, hogy pillanatnyilag nemcsak ők tekintik az ellenzéket partiképtelennek, hanem az ellenzék is őket.
Ami biztos: a koalíciós pártok közötti
bizalmi válság
késlelteti a botrány egyértelmű és megnyugtató lezárását. Az MSZP képviselői, mivel érzik, hogy a közvélemény elsősorban a pártjukat tekinti hunyónak, kapkodva javasolnak összevissza mindent, s nagy a veszélye annak is, hogy - görcsösen igazolandó ártatlanságukat - könnyen engednek a populista csábításoknak. A jelenlegi képlékeny helyzetben ez a legnagyobb veszély: egyfajta hiszterizált közhangulatnak engedve olyan prejudikáló kijelentéseket tenni, amelyek végeredményben többet árthatnak, mint maga a botrány. Ha a lefolytatandó vizsgálat során kiderül, hogy például valamennyi megbízás és sikerdíj és közvetítői szerződés törvénytelen - s a szabályos vizsgálat végigvitelére minden esély megvan -, akkor lehet majd arról beszélni, hogy mindent vissza. Amíg azonban nem, addig ennek a hangoztatása a jogszerűség figyelmen kívül hagyását jelenti: azt, hogy a szerződés mint jogi produktum önmagában semmire sem garancia. Vagy az ORFK (MSZP-sek sugallta) képtelen bejelentése, hogy Tocsik Mártának az 1990-es amnesztia hatálya alá eső ügyét visszamenőlegesen felülvizsgálják. A mértéket szorult helyzetben is tartani kellene.
B. I.
(Lapzártánk idején az SZDSZ ügyvivői testületének a közleményére hivatkozva arról tudósított az Objektív, hogy a Tocsik-ügyben egy meg nem nevezett szabad demokrata párttag is érintett. A szerk.)
