A szabaddemokraták e héten egy liberális témákkal operáló "minikampánnyal" próbálnak véget vetni féléves passzivitásuknak. Kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc (részben ugyanezen kérdéseket érintő) offenzívája és saját, másfél évtizede kikezdhetetlennek tűnő fővárosi pozícióinak megroggyanása után az SZDSZ képes lesz-e igazolni a fennen hirdetett önálló, liberális "harmadik erő" létjogosultságát.
Az SZDSZ ellentmondásos évet zárt 2004 végén. A párt múlt heti ügyvivői ülésén elhangzottak szerint a szabaddemokraták az év első felében jól teljesítettek, az EP-választás kampányában ellenfeleiktől és szövetségesüktől jól megkülönböztethető liberális pártként jelentek meg, amivel elejét vették, hogy a választók az MSZP-hez hasonlóan rajtuk is elverjék a port a kormányzat kétéves működéséért. A nyári hónapokban (az MSZP leköszönt vezetésével ellentétben) sikerrel álltak ellen Medgyessy Péter kormányátalakítási ötletrohamainak, a kormányváltásban pedig kifejezetten aktív szerepet játszottak. Ám a Demszky Gábor és Wekler Ferenc körül kirobbant botrányok, majd az augusztus óta az MSZP-ben lezajlott fordulat nyomán a szabaddemokraták elvesztették addigi kezdeményezőkészségüket. A kormányfőváltás nem csupán a Fidesz vezetését bénította meg, de az SZDSZ-t is nehéz helyzetbe hozta: a miniszterelnök-jelöltté választása pillanatától hiperaktívan politizáló Gyurcsány Ferenc fellépésének hatására előbb csak a média vesztett az SZDSZ iránti érdeklődéséből, később viszont a liberálisok hagyományos témái kezdtek visszaköszönni a kormányfő vagy egy-egy szocialista politikus retorikájában.
Az SZDSZ - és ebben szabaddemokrata forrásaink java része egyetért - 2004-es sikereit (a jó EP-választási szereplést is) részben koalíciós partnere rendkívül gyenge teljesítményének köszönhette, az év első felének eseményei ráadásul alkalmat adtak arra is, hogy a szabaddemokraták a rendszerváltás utáni közjogi berendez-kedés védelmezőjének tüntessék fel magukat. 2004 februárjában a saját liberális önképének erősítésére törekvő SZDSZ-nek kapóra jöttek Medgyessy Péter emlékezetes közjogi javaslatai; ezekkel szemben többé-kevésbé higgadt, a rendszerváltás közjogi rendszerét határozottan védelmező koalíciós partnernek tudott mutatkozni. A helyzet mostanra gyökeresen megváltozott. Gyurcsány és az MSZP (feledve a "nemzeti közép" politikáját) határozottan, bár részben xenofób érveléssel nemet mondott a jobboldal nacionalizmusára, majd decemberben váratlanul állást foglalt a levéltári iratok teljes nyilvánossága mellett; frontot nyitott a jobboldallal összefonódott történelmi egyházak közéleti szerepvállalása kérdésében; kilátásba helyezte az adórendszer gyökeres reformját; a Fiatal Baloldal pedig a hét végén szót emelt a könnyűdrog-fogyasztás dekriminalizálásáért. Az SZDSZ-ben - minden forrásunk egybehangzó véleménye szerint - úrrá lett a fenti, korábban kizárólag a liberálisok által vállalt témák "lenyúlása" és a párt esetleges fölöslegessé válása miatti pánik. Forrásaink nagy része szerint azonban az SZDSZ bajainak gyökere ennél mélyebbre nyúlik.
Talaj menti olvadás
A szabaddemokraták bizonyos értelemben máig nem heverték ki 1998-as választási vereségüket, amikor közel 20 százalékos támogatottságú középpártból kevesebb mint 10 százalékos kis párttá váltak. Hét évvel ezelőtt az országgyűlési választási vereséget az önkormányzati pozíciók gyengülése követte; négy évvel később a liberális jelöltek néhány kivétellel - a legfontosabb ilyen a fővárosi közgyűlés - már a szocialistákkal közös listán vágtak neki a megmérettetésnek, és ahol a közös indulás közgyűlési többséget eredményezett, ott az MSZP-SZDSZ-szimbiózis az elmúlt években befejezett ténnyé vált. Ennek tükrében akár a folyamat utolsó állomása is lehet, hogy tavaly nyáron megrendült a mindaddig kikezdhetetlennek hitt és az SZDSZ országos központjától is függetlenül működő fővárosi szabaddemokrata főhadiszállás. "Mindegy, hogy Demszky Gábor 2006-ban ötödször is ringbe száll-e a főpolgármesteri címért; a budapesti SZDSZ-dominancia korszaka az eddigi tényleges városvezető, Atkári János bukásával véget ért, hiszen Demszky vállalta, hogy a jövőben >>gyámság alattUgyancsak a kilencvenes évek végén indult el az SZDSZ értelmiségi holdudvarának lemorzsolódása; itt nem annyira az emblematikus kilépőkre (2000-ben Tamás Gáspár Miklós, 2002-ben Kis János és Hack Péter; 2004-ben Eörsi István távozott a pártból), hanem inkább az 1994 és 1998 között, majd 2002 után a szabaddemokraták kormányzati részvételét és önkormányzati munkáját segítő szakértőkre gondolunk. "Az értelmiségi holdudvar második és harmadik vonala mára eltűnt, vagy csekély mértékűvé vált" - vázolta a helyzetet egyik forrásunk, hiszen "országosan nagyrészt, helyben pedig teljesen hiányzik az ilyesfajta politizálás közegét jelentő infrastruktúra kialakításához vagy felélesztéséhez szükséges kitartás és szervezőkészség". Egy másik SZDSZ-es szerint "a párt képtelen hasznosítani sokat emlegetett szürkeállományát, amely egzisztenciális okokból vagy a politikán kívül, vagy - ha ilyen jellegű ajánlatot kap - a közélet más területein hasznosítja tudását". Az elmúlt két és fél évben tendenciává vált, hogy a szocialisták alkalmilag vagy rendszeresen igénybe veszik az eredendően SZDSZ-es szakértők munkáját; utóbbiak egy része azon kapja magát, hogy "többet dolgozik az MSZP-s kormányfőnek, mint saját pártjának". Kérdés, hogy akár helyi, akár országos szinten ez az "agyelszívás" megállítható-e még.
Hasonló a helyzet a párt gazdasági hátországával. Az idézett szabaddemokrata szerint "az SZDSZ mögül éppen azok a mecénások hiányoznak, akik nem valamiféle simlis ellenszolgáltatás fejében, hanem a számukra rokonszenves politika segítése érdekében támogatnának egy jó érdekérvényesítő képességű liberális pártot", mivel az "első MSZP-SZDSZ-kormány időszaka azt mutatta számukra, hogy a liberálisok nem képesek programjuk megvalósítására". Összességében az SZDSZ - a szabaddemokrata tárcákat és a fővárosi közgyűlésbeli befolyását leszámítva - 1998 óta alig létező pártnak tekinthető.
Erősen kérdéses az SZDSZ frontembereinek hatása a párt támogatottságára. A 2002-es koalíciós tárgyalásokon a szabaddemokraták azzal indokolták a gazdasági, oktatási, környezetvédelmi és az újonnan létrehozott informatikai tárcára benyújtott igényüket, hogy e "jövőorientált" minisztériumok révén fognak a nyilvánosságban megjelenni. Ehhez képest a párt 2003-ban (Medgyessy Péter nyomására) megvált Kóródi Mária környezetvédelmi, tavaly szeptemberben, az új kormány megalakulásával pedig Csillag István gazdasági minisztertől. Ennél nagyobb baj a szabaddemokraták szempontjából, hogy sem Persányi Miklós, sem Kóka János nem kötődik az SZDSZ-hez; a Kovács Kálmán vezette informatikai tárca megítélése (sőt egyáltalán szükségessége) pedig a párton belül is vitatott. Az egyetlen olyan tárca, amelynek működése - legalábbis liberális szempontból - nagyrészt sikeresnek minősíthető, a Magyar Bálint vezette Oktatási Minisztérium. 2004-es botrányai miatt ma már Demszky Gábor is kevéssé alkalmas a hiteles liberális vezető meg-jelenítésére.
Alternatíva nélkül?
A párt szervezetének és hátországának erózióját mind az SZDSZ egymást váltó elnökeinek (Pető Iván, Magyar Bálint, Demszky Gábor és Kuncze Gábor) környezete, mind a két éve pártellenzékként fellépőkhöz közel álló forrásaink észlelik, de e folyamat megállítására a jelek szerint nincs receptjük. Az általunk megkérdezett szabaddemokraták véleménye alapján megállapítható: a legutóbbi küldöttgyűlés óta eltelt két év során egyszerre gyengült meg a Kuncze Gábor körüli pártvezetés és a belső ellenzék. A vezetés nehezen tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy az elmúlt közel két évtized fő organizátora, Magyar Bálint (az 1996-98 közötti időszakhoz hasonlóan) elsősorban kormányzati szerepével van elfoglalva, Kuncze Gábor és Pető Iván pedig (ahogy egyik támogatójuk fogalmazott) "fásulttá, bizalmatlanná vált, és szkeptikus az SZDSZ jövőjével kapcsolatban". Az utóbbi hónapok SZDSZ-es kezdeményezéseit forrásaink egybehangzóan Horn Gábor MEH-államtitkárnak, a párt 2002-es kampányfőnökének tulajdonítják, akire a párt gyakorlati vezetése hárul.
Nincs jobb helyzetben az egykori belső ellenzék sem, melynek képviselői 2003 elején - bár legnépszerűbb figurájuk, Fodor Gábor nem szállt ringbe Kuncze ellenében a pártelnöki posztért, a nem túlságosan közkedvelt Bauer Tamás pedig 25 százalékos eredménnyel alulmaradt - elhódították az ügyvivői testületi helyek felét. 2004 folyamán azonban a "fodoristának" tartott üt-tagok közül Csőzik László, Gusztos Péter és Ungár Klára szakított a Fodor és Bauer instruálta belső ellenzékkel, így (Szent-Iványi István Strasbourgba távozásával) utóbbiakat többnyire Fodor és Béki Gabriella kép-viseli a testületben. Hogy az egykori ellenzék közül elindul-e valaki márciusban a pártelnöki posztért, azt nem sikerült megtudnunk - Fodoron kívül más érdemben nem szólhatna bele a versenybe, de támogatói körén kívül az ő esélyeit sem értékelik túl jónak. Kuncze Gábor indulása biztosnak tűnik, bár forrásaink szerint a pártelnököt nem fűti túlzott ambíció. Általában is elmondható, hogy az SZDSZ vezetőinek jelentős része - ez éppúgy áll Kunczéra és Petőre, mint Fodorra és Bauerra - bénultan figyeli a pártot érintő eseményeket. "A vezetésen belüli törésvonalak régen nem a 2003-as front mentén húzódnak, hanem a történéseket fatalistán szemlélők és az aktivizálódó SZDSZ jövőjében reménykedők között" - értékelt kérdésünkre egy ügyvivő.
Az SZDSZ célja a jelenlegi támogatóknál lényegesen szélesebb körre kiterjedő liberális szavazók meghódítása - mondta lapunknak Horn Gábor. Szerinte a szabaddemokraták lehetőségeit behatárolja, hogy a 15-20 százalékosra becsült szabadelvű választói csoport egy része baloldal-ellenessége miatt mindenképpen a Fideszre, más részük Orbán-fóbiája miatt az MSZP-re fog szavazni. "Így körülbelül 8-13 százalékos marad az a réteg, amelyet el tudunk érni." Az államtitkár szerint az EP-kampány megmutatta, hogy a liberális identitás hangoztatásával lehetséges a párt támogatói körének bővítése, de ehhez arra is szükség lenne, hogy a potenciális szavazók körében elejét vegyék az "elveszett szavazatok miatti félelem kialakulásának".
Próbálkozás
Az EP-kampányban felvetett, részben szakpolitikai (adócsökkentés), részben politikai vonatkozású filozófiai kérdéseket (egyházak világi szerepe, abortusz, eutanázia, drogliberalizáció, melegházasságok engedélyezése) vették elő kampánytémaként a szabaddemokraták az e hét elején indított minikampányukban. Csakhogy, mint láttuk, ezek többsége éppen az elmúlt hónapokban lett Gyurcsány Ferenc és más MSZP-vezetők retorikájának bevett fordulata. Az SZDSZ abba a furcsa helyzetbe került, hogy e témákban a legeredményesebben akkor különülhetne el nagyobbik koalíciós partnerétől, ha kiderülne: a liberális témák kormányfői fölvetését nem követik valódi változások. Ha az érintett területek közül akár csak néhányban az MSZP gyakorlati eredményeket mutatna föl, az SZDSZ-nek nem marad más, mint ugyanazon témák radikálisabb megfogalmazása - miközben óvakodnia kell attól, nehogy ismét a Horn-korszak "veszekedős" koalíciós partnerének szerepébe kényszerüljön. A pártvezetés kritikusai szerint viszont az kevés a liberálisoknak a túléléshez, ha "legfeljebb árnyalatnyi különbséget" tudnak felmutatni a szocialistákkal szemben - hiszen így a párt támogatói a Fidesz visszatérésének minél biztosabb megakadályozása érdekében célszerűbbnek láthatják az MSZP-re adni szavazatukat (lásd Bauer Tamás írását az Élet és Irodalom 2005. január 14-i számában). A kérdés annál inkább releváns, mert a Medián adatai szerint az elmúlt negyedév átlagában az SZDSZ-szavazók mindössze 15 százaléka nyilatkozott úgy, hogy semmiképpen nem voksolna az MSZP-re. Akadt olyan SZDSZ-es politikus, aki szerint "megkezdődött a szavazóink lélektani átállása a szocikhoz". A kialakult helyzetért szerinte fölösleges a koalíciós partnert hibáztatni: "A drogliberalizáció, a melegházasság ügyének vállalásától, valamint az egyházi önfinanszírozás és átvilágítás szorgalmazásától évek óta rettegő pártvezetésnek nem kéne csodálkoznia a liberális mondanivaló gyurcsányi kisajátításán, hiszen éveket adtunk a szocialistáknak, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést."
Fodor Gábor az emberi jogi kérdések terén az MSZP-vel folytatott verseny mellett három nagypolitikai téma, a liberális gazdaságpolitika, az egészségügyi reform és a jogállami intézmények megerősítésének vállalását látja kitörési pontnak. A pártvezetés kritikusai éppen a 2002-es kampány vezérmotívumának számító egészségügyi tárcáról történt lemondást tekintik Kuncze legsúlyosabb ciklusbéli hibájának. A szféra "rendbetételének" kampánytémává emelése tudomásunk szerint a pártvezetésen belül is vitákat váltott ki. Horn Gábor erről azt mondta lapunknak: öt és fél százalékos pártként, egy liberális szellemű reformot egységesen elutasító MSZP-frakcióval és a még keményebb ellenállást tanúsító szakmai érdekképviseletekkel szemben egy szabaddemokrata egészségügyi miniszter erejéből legfeljebb bukott reformkísérletre futotta volna; így utólag is vállalhatónak tartja, hogy a párt nem ment bele egy ekkora kockázatot jelentő helyzetbe.
A részben elmaradt, részben vontatottan haladó egészségügyi reform ügye rávilágít az SZDSZ alkupozíciójának a párt egyoldalú elkötelezettségéből adódó gyengeségére. A szabaddemokraták "MSZP mellé szorulása", továbbá a két szervezet hátországának már említett szimbiózisa ma nem teszi lehetővé az európai liberális pártok szociáldemokraták és konzervatívok felé is nyitott politikájának követését; az SZDSZ helyzete inkább a kontinens zöldpártjaiéhoz hasonló, amennyiben kormányra kerülésük csak a baloldal győzelme esetén lehetséges. Abban egyetértés uralkodik a szabaddemokraták között, hogy 2006-ban számukra a sikert a jelenlegi koalíció győzelme jelentené, azaz "az Orbán Viktor és Kövér László nevével fémjelzett Fidesszel elképzelhetetlen az együttműködés". Ráadásul a mai, Gyurcsány Ferenc és Hiller István vezette MSZP - szintén mindegyik szabaddemokrata csoport megszólaló képviselői szerint - jobb koalíciós partnernek tűnik az SZDSZ számára, mint akár a Horn-, akár a Medgyessy- Kovács-korszak szocialista pártja.
A közös indulás ennek ellenére nem merül föl az SZDSZ-ben (igaz, a kormányfő környezetéből származó értesülésünk szerint az MSZP-ben sem), ám a minap elkészült alapszabálymódosítás-tervezet tudomásunk szerint nyitva hagyja a közös lista lehetőségét. A koalíció 2006-os győzelme szempontjából elengedhetetlen a liberális szavazók támogatása, bár az SZDSZ-nek az agónia kezdetét jelentheti az első forduló előtti közösködés (gondoljunk az MDF elmúlt hat évére). E megoldás ráadásul az elvi lehetőségét is kizárná a 2006 után esetleg Orbán nélkül maradó jobboldallal való jövőbeni együttműködésnek. Kérdés, hogy a szabaddemokraták - ha szavazóik valóban az MSZP felé mozdulnak el - a "nagy" kampány kezdete előtt nem gondolják-e meg magukat.
Gavra Gábor
Vele mennek
Az MSZP-SZDSZ-koalíció sorsa 1998-ban és 2002-ben is a szabaddemokratákon múlott. Hét évvel ezelőtt rosszabbul szerepeltek, mint a kisgazdapárt, ezért Orbán Viktor alakíthatott kormányt, 2002-ben viszont a MIÉP-pel ellentétben bejutottak az Országgyűlésbe, így Medgyessy Péter lett a kormányfő. Ha 2006-ban biztos parlamenti pártként lehetne számolni az SZDSZ-szel, az növelné a jelenlegi koalíció esélyeit, hiszen a két nagy párt - bármi is a népszerűségi verseny aktuális állása - a választásokra várhatóan újra azonos súlycsoportba kerül.
Az SZDSZ kilátásai azonban rosszak. Részben a főszövegben tárgyalt ok miatt - Gyurcsány Ferenc energikusabban foglalkozik a kisebbik kormánypárt témáival, mint ők maguk -, részben a párt egyik kulcsfigurájának nyilvánvaló és immár megállíthatatlannak tűnő elhasználódása miatt. Demszky Gábor főpolgármester és a párt kapcsolata mindig is fura volt. A városvezető afféle párton belüli külön hatalmi centrumként fungál, amihez a legitimációja kétségkívül megvan: és nemcsak azért, mert posztját a választópolgárok közvetlen voksai 1990 óta újra és újra hitelesítették, hanem mert az SZDSZ létét is nagyban meghatározta - és meghatározza ma is - a működése. A szabaddemokraták az utolsó két választáson listás szavazataik egyharmadát (valamivel több mint 100 ezret) köszönhették Budapestnek; és Demszky 1998-ban, majd 2002-ben is (mindkétszer 320 ezer körüli támogatót maga mögé állítva) egymaga kapott annyit a főpolgármester-választáson, mint pártja a hónapokkal azelőtti országos megmérettetésen. Aligha vitatható: az SZDSZ 1998 óta tartó kínlódása már rég kímúláshoz vezet, ha népszerű városvezetői nem tartják magukat Balmazújvárosban, Békéscsabán, Jászberényben, Kalocsán, Szekszárdon vagy Veszprémben. És persze Budapesten, amely nemcsak státusa, de szimbolikus jellege miatt is a legfontosabb önkormányzat.
Demszky Gábor 2001, a pártelnöki bukása óta tartó térvesztése tavaly nyáron vált mindenki számára láthatóvá. A kedvezményesen bérelt dzsip meg a hasonló allűrök alaposan kikezdték relatív népszerűségét, de ez a kisebbik probléma; vezetői, csapatjátékosi fegyelmezetlensége, kiszámíthatatlansága, ami már az (amúgy sikeresnek mondható) EP-választás kampányában is állandó téma volt a pártban, egyre kezelhetetlenebb. Ám hiába a vele szembeni kritikák, az SZDSZ semmit sem tehet ellene. Nemcsak Demszky, de a maga tehetetlenségbe süppedt állapota miatt sem. Hogy mást ne mondjunk: van-e valaki, akit előhúzhatnának a sifonérból? Így nem maradt más hátra, mint kényszerűen beállni a főpolgármester mögé, menteni a menthetőt: ennek egyik epizódja a minapi bombasztikusnak szánt bejelentés az 500 milliárdos budapesti fejlesztésről. Ez mindenképpen újdonság a párt történetében: mert bár a kampánylódítások az SZDSZ-től sem álltak távol, a mértékre azért ügyeltek. Például sosem beszéltek 400 százalékos béremelésről vagy két év alatt megépítendő 600 km sztrádáról - eddig.
Az SZDSZ Demszky nélkül ugyanúgy nehéz helyzetbe kerül, mint Demszkyvel. Ezzel a politikai vetélytársak is tisztában vannak. Míg az MSZP korábban legfeljebb taktikai megfontolásból bohóckodott a főpolgármester-jelölésekkel, addig manapság nyilvánvaló, hogy 2006-ban komolyan rámennek a posztra. Ami érthető: ellenkező esetben komolyan számolni kellene négyévnyi jobboldali főpolgármesterséggel (amire a jelenlegi ellenzéknek 1990 óta gyakorlatilag sosem volt sansza).
Az MSZP kísérlete logikus: a rémálmaikban ugyanúgy egy 4,5 százalékos listás eredményt elérő szövetséges kísért, mint a Kövér Lászlóiéban. Ráadásul a szabaddemokrata szavazók támogatása jórészt megszerezhető: hiszen az átszavazás már a 2002-es második fordulóban is mondhatni hibátlanul működött. Márpedig ez a mozzanat a mérvadó, és nem a liberális tábor 1998-as szétszavazása: akkor az addig folyamatosan ellenzékben lévő Orbán Viktor volt az alternatíva, 2002-ben és 2006-ban viszont a Nemzet Fölkent Miniszterelnöke (meg főmérnöke, meg villáskulcsos embere, meg amit akartok). Jelen állás szerint az SZDSZ egyvalamiben bízhat: egy MSZP-SZDSZ közös listára vonatkozó jó alkuban.
- bi -
