Thomas Szasz: Társadalmi megfigyelőként, társadalomkritikusként és libertariánusként, no és tanárként, íróként. Nem pszichiáterként vagy pszichoanalitikusként.
MN: A pszichiátriától való elhatárolódása, gondolom, az e szakmára vonatkozó néhol radikálisan kritikus nézeteinek köszönhető, amit a szakma egyáltalán nem vesz jó néven. Valószínű, hogy a magyar pszichiáterek egy része sem lelkesedik az ön nézeteiért. Egyikük legutóbb például a Szcientológiai Egyházhoz való kötődéssel vádolta. Gondolja, hogy ez az ön hiteltelenné tételét célzó eszközök egyike, vagy például arról lehet szó, hogy valaki félreértette a szcientizmusra - azaz a tudományba vetett vallásos hitre - vonatkozó megjegyzéseit?
TSZ: Nem lep meg, hogy nem szeretnek a pszichiáterek, de hát ez természetes. Egyébként nincs semmilyen egyházi kötődésem: nem tartozom se a katolikus egyházhoz, se a zsidóhoz, se a szcientológusokhoz. De nagyon becstelennek tartom az olyan módszereket, amikor nem létező kapcsolatok vagy jellemzők alapján próbálnak hiteltelenné tenni embereket. Engem ez arra emlékeztet, amikor a nácik elégették Einstein könyveit arra hivatkozva, hogy zsidó volt. Egyes, úgynevezett mentális betegeket skizofrénnek nyilvánítanak, engem szcientológusnak hívnak. Jó példa ez a mai bigott stigmatizációra. Ezt nevezem én szavakkal vívott háborúnak.
MN: Írásaiban a vallásról, a vallásos gondolatokról pozitívan, míg az egyházakról általában igen kritikusan nyilatkozik. Miért?
TSZ: A két, általam talán legnagyobbra becsült politikai gondolkodó, Thomas Jefferson és James Madison nézeteivel összhangban úgy gondolom, hogy a vallás jó dolog, a vallási hatalom viszont rossz. A vallás alapvető fontosságú erkölcsi szabályrendszer. A hatalommal egyesített, kényszerítő erejű vallás viszont nagyon veszélyes. Ezért olyan fontos az állam és az egyház elkülönítése. Az állam és az egyház kapcsolata ideális esetben nem ellenséges, hanem inkább jószomszédi viszony. De, ahogy Amerikában mondják, a jószomszédság alapja az erős kerítés.
MN: Tanulmányai során miért váltott a fizikáról a pszichiátriára?
TSZ: Ez tulajdonképpen nem is volt igazi váltás, hiszen én már fiatal koromtól kezdve orvosi egyetemre készültem. Magyarország elhagyása azonban mindent megváltoztatott. A szüleim jómódban éltek Budapesten, de Amerikában már egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy a családom elő tudja teremteni az orvosi egyetem költségeit. Másodszor, egy szót sem tudtam angolul, amikor kiérkeztem. Végül pedig a harmincas évek végi Amerikában az antiszemitizmus bizonyos tekintetben - különösen az orvosi egyetemeken, ahová feketéknek gyakorlatilag lehetetlen volt bejutniuk, és nőknek is alig - talán még intenzívebben jelen volt, mint Budapesten. A zsidó diákokat meghatározott kvóta szerint vették fel, és ezek is általában orvosdinasztiák vagy nagyiparosok fiai voltak. Tehát igen korlátozott esélyeim mérlegelése után a fizikát, ami egyébként nagyon érdekelt és remekül ment, amolyan másodvonalbeli kedvencként választottam.
MN: Mit adott önnek a fizika későbbi pályáján?
TSZ: A tények, az empirikusan igazolható meghatározások tiszteletét és a jelenségek vizsgálatánál a tudományos megalapozottság igényét. Vagyis csupa olyasmit, ami hiányzik a pszichiátriából. A fizika és a matematika felől nézve - mert a családomból, különösen nagybátyámtól, Otto Szasztól, aki híres matematikus volt, rám is ragadt némi matematikai érdeklődés - a homályos és igazolhatatlan definíciókkal operáló pszichiátria pszeudotudománynak tűnik.
MN: Akkor miért tanult mégis pszichiátriát?
TSZ: Azért, hogy belülről robbantsak, hogy felhívjam a figyelmet az e területet jellemző anomáliákra és tudománytalanságra.
MN: És mi a helyzet a társadalomtudományokkal, ha ön szerint az objektivitás a tudományosság fő kritériuma?
TSZ: A társadalomtudományok, például a szociológia vagy különösen a történettudomány, mindig valamilyen erkölcsi és politikai gondolatrendszer szolgálatában állnak, így igazi objektivitásról itt sem beszélhetünk. A kérdés az, hogy az ilyen vagy olyan elfogultság mennyire marad rejtve, illetve mennyire jelenik meg nyíltan. Véleményem szerint itt az egyik leglényegesebb kritérium a világos állásfoglalás.
MN: A Szertartásos kémia az első Magyarországon megjelenő kötete. Szereti ezt a könyvét? Jónak tartja, hogy sokan éppen egy drogkérdésekkel foglalkozó munka által ismerik meg az ön nevét Magyarországon?
TSZ: A Szertartásos kémia nagyon jó választás volt. Nemcsak azért, mert szerintem ez az egyik legjobb könyvem, hanem azért is, mert a drogpolitika jól illusztrálja a magánéletbe való állami beavatkozás mechanizmusait. Az ember önuralomra való képességét, felelősségérzetét és önbecsülését megkérdőjelező és aláásó politikai beavatkozás törődésként van feltüntetve, mintha az emberek nem lennének képesek a saját életükkel kapcsolatos döntések meghozatalára. Pedig szerintem - bármilyen paradox módon hangzik is - a felelősségvállalás és a szabadság szinonimák.
MN: Tud arról, hogy a mai magyar drogtörvények elég szigorúak?
TSZ: Nem ismerem a magyar drogtörvényeket, de nem lep meg, hogy a drogok itt is amolyan mindenért felelőssé tehető bűnbak szerepében jelennek meg. A "drogellenes háború" alapvetően amerikai találmány. Olyan, mint a Coca-Cola vagy a farmernadrág, és éppen annyira csábító és ellenállhatatlan. Ezért is örülök, hogy éppen ez lett az első magyarul megjelenő kötetem. Remélem, segíteni tud majd néhány dologban.
MN: A farmakrácia kifejezés először úgy 30 éve a Szertartásos kémiában jelent meg. Legutóbbi, ez évben megjelent könyve pedig már ezt a címet is viseli. Mit ért farmakrácia alatt, és mit gondol erről a jelenségről?
TSZ: A farmakrácia (pharmacracy) a harmadik általam alkotott kifejezés az 1961-es "elmebetegség mítosza" (myth of mental illness) és az 1963-as "terápias állam" (therapeutic state) után, mely utóbbiak legnagyobb örömömre már beépültek az angol nyelvhasználatba. A farmakrácia 1973-ban született a görög pharmakon (orvosság, szer) és kratein (uralkodni) szavakból az arisztokrácia, teokrácia, demokrácia mintájára. E kifejezés jól használható a mai társadalmak leírására: manapság ugyanis újabb és újabb orvosságaink, orvosi módszereink révén egyre hatékonyabban tudjuk ellenőrzésünk alatt tartani a betegségeket. Éppen ezért viszont sokkal többet is foglalkoztatnak bennünket - metaforikus és igazi - betegségeink, és ezzel magyarázható az is, hogy az orvosi képzetek és technológiák alkalmazása lassan kiterjed életünk szinte minden területére. Vagyis lassan minden emberi probléma betegségként fogalmazódik meg, a problémák megoldása pedig a betegség kezeléseként. Ez pedig oda vezet, hogy a demokrácia, a korlátozott kormányzati hatalom és a jogállamiság felcserélődik a farmakráciával, a korlátlan kormányzati és orvosi hatalommal. A teokratikus államban az emberek vallási magyarázatokat és megoldásokat kerestek problémáikra - ahol persze a problémák is vallási jellegűként fogalmazódtak meg -, a farmakráciában minden emberi probléma orvosi jellegűként jelenik meg, és az emberek mindenre orvosi megoldásokat keresnek. Ez a folyamat az utóbbi időben egyre inkább felgyorsult, különösen az Egyesült Államokban és általában a fejlett társadalmakban. Olyan emberként, akinek nagyon fontos érték az egyéni függetlenség és a személyes szabadság, és aki nem bízik az erős, központosított kormányokban, ezt a trendet veszélyesnek és elutasítandónak tartom.
MN: Michel Foucault - akivel önnek alkalma nyílt személyes eszmecserékre is - egyetértett önnel a totális "pszichiátrizálódás" veszélyeivel kapcsolatban, de Foucault a problémák gyökerét a "terápiás állam" helyett inkább a "normalizáló államban" látta.
TSZ: Az én ízlésemnek a normalizáló nem elég precíz kifejezés: magában foglalja ugyanis a normakövető normális képzetét. A normák pedig, mint tudjuk, folyamatosan változnak, és manapság éppen a terápiás állam normái az uralkodóak.
MN: Mi a legfőbb kifogása e normák ellen?
TSZ: A kényszerítés, a kényszer. A megfelelően tájékozott partnerek által kölcsönös beleegyezéssel folytatott gyakorlatok, legyen szó pszichiátriáról, vallásról vagy szexről, jók. Minden egyéb erőszaknak minősül.
Takács Judit
A Szertartásos kémiáról
Az intézményes "pszichiátriaiparral" kapcsolatos kritikus nézeteiről ismertté vált Szasz először 1962-ben került összetűzésbe az amerikai pszichiátriai szakmával, amikor egy perben, kollégái szakvéleményét kétségbe vonva, hajlandó volt tanúskodni egy pszichiátriai intézetbe zárt "páciens" érdekében. Nézeteit azóta sem fogadják túl lelkesen a pszichiáterek körében.
Szasz egyfajta szociológiai ihletettségű radikális pszichológia művelőjének tekinthető: problémaközelítési módszerei közelebb állnak Erving Goffmanéhoz, mint az "antipszichiáter" R. D. Laingéhez, a pszichiátriát egy identitászavarral küzdő, kettős funkciójú szakmaként közelíti meg, amely egyrészt a modern világban élő elidegenedett egyént szolgálja, másrészt viszont - amolyan titkos szövetségesként - segítséget nyújt az államnak az egyén társadalmi kézbentartásában. Szasz a pszichiátriának ez utóbbi, politikai funkcióját kritizálja azon ideológiák megkérdőjelezésével, melyek e funkció igazolására szolgálhatnak: a mentális betegségek mítosza, azaz a társadalmi problémák medikalizálása - például különféle társadalmi devianciák betegségként való megbélyegzése - nem más, mint szándékosan elkövetett kategorizációs hiba, azaz egy bizonyos logikai kategóriába tartozó tények prezentálása egy másik logikai kategória leírására alkalmas nyelven.
Szasz a mentális betegségek klasszikus pszichiátriai képzetének revíziójával - legalábbis szimbolikusan - felszabadított egy sor korábbi "pszichiátriai bűnbakot", elsősorban a saját akaratuk ellenére kezelt mentális betegeket, köztük politikai másként gondolkodókat, homoszexuálisokat, drogosokat. Első, magyar fordításban is olvasható könyve - a Szertartásos kémia - Drogmitológiák, amely 2001-ben jelent meg az Új Mandátumnál - eredeti alcíme szerint a drogok, a drogfüggők és a dílerek rituális üldözéséről szól.
Szasz szerint a drogok és a droghasználat tanulmányozását jobban szét kellene választani. A drogok kémiai tulajdonságaival és biológiai hatásaival olyan szaktudományok foglalkoznak, mint a biokémia vagy a gyógyszerészet. De - ahogy a bevezetőben olvasható - a drogfüggőség megértését pusztán a drogok tanulmányozásán keresztül megkísérelni körülbelül annyira célravezető vállalkozás, mintha a szenteltvíz jelentését próbálnánk megérteni a víz összetételének vizsgálatával. A drogok hatásait ugyanis - kémiai összetételükön túl - a különféle kulturális tényezők és társadalmi elvárások is nagymértékben befolyásolják. Akik pedig magukévá tesznek egyes kábítószerekkel, illetve ezek használatával kapcsolatban bizonyos szocio-kulturális elvárásokat, azok között kívülről jövő támadás esetén a vallási üldözés hatásához hasonlóan kialakul egyfajta szolidaritás. Az amerikai alkoholtilalom idején például, amikor egy jól ismert drogot törvényi úton hirtelen kivontak a forgalomból, a tiltás nagymértékben megerősítette az alkoholfogyasztás - mint egyfajta titkos szertartás - ceremoniális aspektusait. Így válik a könyv központi témájává a szertartásos droghasználat, és ezért javasolja Szasz a droghasználat tágabb értelemben vett vallási és antropológiai aspektusainak vizsgálatára az általa "szertartásos kémiának" nevezett diszciplína bevezetését, ami elősegítheti a modern társadalmakban egyre intenzívebben jelen lévő droghasználat megértését és kezelését.
Szasz értelmezésében a mai drogos, hasonlóan a régmúlt eretnekeihez és a közelmúlt mentális betegeihez, korunk kulturálisan meghatározott deviancia-ikonjává vált, hiszen a mindenhatónak tartott vallási és tudományos világképek mindenkor automatikusan termelték, termelik ki saját normaszegő bűnbakjaikat. E normaszegők megközelítése és helyzetük társadalmi kezelése azonban csak a jelenség tágabb szocio-kulturális környezetének elemző áttekintésével és némi toleranciával lehetséges. Szasz szerint ma az élettel való törődésre és a mértékletesség - elsősorban az önuralom - gyakorlására van leginkább szükségünk, és talán annak a meggyőződésünknek az újragondolására, miszerint a tiltás és a kényszerítés lenne az élettel való törődés leglényegibb bizonyítéka.
