Külügyminiszter kerestetik: Tud angolul, és ötletei neki sincsenek

  • László Ádám
  • 2004. augusztus 12.

Belpol

A legnagyobb meglepetés, hogy brüsszeli biztosunk, Balázs Péter meglepõdött Medgyessy azon döntésén, miszerint Kovács Lászlót nevezik ki õsztõl a posztjára. Igaz, Medgyessy, amíg csak lehetett, igyekezett elodázni a döntést, talán abban reménykedve: a kormány össze tudja szedni magát ahhoz, hogy 2006-ban kellõ önbizalommal vágjon neki a választásoknak.

Ez a csoda azonban elmaradt, a külügyminiszter Brüsszelbe küldését nem tudta kellõ higgadtsággal levezényelni a miniszterelnök. Tovább kergetve az ellenzékkel kialakítható konszenzus ostoba ábrándját, tálcán kínálta önmagának, politikai szövetségeseinek és az ország jelentõs, korábban rá szavazó részének az újabb megaláztatást. Meginvitálta az ellenzéket egy olyan egyeztetésre, mely nemhogy megerõsítette volna a biztosi kinevezés legitimitását, épp ellenkezõleg: újabb alkalmat szolgáltatott a Fidesznek és az MDF-nek, hogy belétöröljék a lábukat (nemkülönben kormányába).

Pedig a biztosi kinevezéshez nem szükségeltetik ellenzéki asszisztencia, a kormány minden további nélkül rendelkezhetett volna a poszt jövõjérõl. Az ellenzéki hõbörgés persze ekkor sem maradt volna el - de az egyedül õket minõsítette volna, a szerencsétlenkedés viszont a kormányfõt (alighanem még azok rokonszenvét is csökkentve, akikben maradt még valami halvány szolidaritás iránta).

Lehet, hogy Balázs Pétert nem is biztosi menesztésének ténye lepte meg, hanem az eljárás? Elképzelhetõ. Annál is inkább, mert már májusban lehetett tudni: valami történik a külügyek körül, elvégre nem véletlen a Kovács áldásával kinevezett minisztériumi középgárda látványos kimenekülése a Bem rakpartról a biztos és nem is rosszul jövedelmezõ misszióvezetõi helyekre.

A jelenlegi minisztériumi középvezetés nem ok nélkül fél a Kovács utáni korszaktól. A közvélekedés szerint ugyanis a hamarosan leköszönõ miniszter (egyben pártelnök) feltûnõ óvatlansággal válogatta meg azon munkatársait, akik helyette vitték a minisztérium ügyeit, és akik

legtöbbször minisztert játszottak,

valahányszor Kovácsot elszólították pártelnöki teendõi. Ez pedig szerfölött gyakran történt meg. A kovácstalanított vezetésnek nevezetesen Hajdú András közigazgatási államtitkár és Udvardi Iván minisztériumi politikai igazgató taktikai szövetsége és stratégiai ellentéte adott valamiféle karaktert. Szövetségük lényege abban összpontosult, hogy befolyásukat senki soha semmiben se tudja megkérdõjelezni, így bizalmi embereik kinevezésének lényegében semmi sem jelenthetett akadályt. Egyetértettek abban is, hogy karrierjük 2006 utáni alakulásáért együttesen többet tehetnek, mint külön-külön. Így hallgatólagos egyetértésben kötögették kompromisszumaikat, ajánlgatták gesztusaikat az ellenzéknek - különösen a Fidesznek, de olykor az MDF-nek is.

Stratégiai szempontból azonban szögesen szemben álltak egymással. Udvardi Iván lojalitása Kovácshoz egy pillanatig sem volt megkérdõjelezhetõ. Az évtizedes barátság és elkötelezettség végérvényesen összefûzni látszik õket. A komoly ambícióktól fûtött közigazgatási államtitkár viszont már korán észrevette a Medgyessy és Kovács közötti viszony gyors romlását, miért is nagy hévvel igyekezett átállni a miniszterelnök oldalára (blokkolva ekképp azt az egyre csökkenõ mértékû befolyást is, amit Kovács olykor még érvényesíteni kívánt a minisztériumban). Az MSZP-bõl származó információink szerint törekvései rendre megbuktak azon az ellenszenven, amit sajátosan intoleráns magatartása, az 1989 elõtti idõket idézõ durva habitusa és érvényesülési vágyának keresetlen megnyilatkozásai miatt a Miniszterelnöki Hivatalon belül vele szemben sokan tápláltak. A miniszterelnök biztonságpolitikai fõtanácsadója, de fõként a stratégiai fõtanácsadó "rendkívül rossz képességû, összeférhetetlen" emberként jellemezte szûkebb körben a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkárát, akit "már koppenhágai nagykövetnek is tévedés volt kinevezni korábban, nemhogy most államtitkárrá". A felajánlkozás egyébként az MSZP-ben is visszatetszést szült; épp abban a közegben, aminek Hajdú a karrierjét köszönhette. ' volt ugyanis - legalábbis MSZP-s források szerint -, aki a pártelvárásoknak megfelelõen a szocialista választási, majd kormányprogram külügyi részét megszövegezte.

Az így felsült Hajdú azzal kárpótolta magát, amivel lehetett: mind nagyobb hatalmat ragadott magához a külügyben, és ezt igyekezett úgy beállítani, mint a struktúra és a hierarchia EU-konformmá alakításának nélkülözhetetlen velejáróját. Egyszerûen rátelepedett a Németh Zsolt teremtette hûbéri hagyományra, Kovács László pedig, akinek a hatalmi csörték közepette csak egyetlen vágya volt, hogy csend legyen a Bem rakparton, hagyta magát olyan, szakmailag lehetetlen helyzetekbe sodorni, mint hajdanán Martonyi János.

A tényleges döntések azóta is olyan miniszteri értekezleteken születnek - állítja nem egy külügyes -, amelyeken nemhogy Kovács nincs ott soha, de csak olyan személyek (helyettes államtitkárok, fõosztályvezetõk stb.) kapnak meghívást, akik a "szûk" szövetségesi körhöz tartoznak. Az apparátus ennélfogva mellõzni kénytelen még a legalapvetõbb információkat is, s arra kényszerül, hogy a politikai széljárásból igyekezzen kiókumlálni az események várható menetét. (Igaz, Balázs Péter elcsodálkozó nyilatkozatából ítélve, ez az államigazgatás más területein sem mehet nagyon másként.)

A ciklus félidejében

még nem lehet megjósolni a végkifejletet, egy biztos: egyelõre néhány szakmai fõosztály, különösen a minisztériumi fõcsoportfõnökök által közvetlenül irányított, illetve az EU-integrációs tárgyalások sikeres vezényletével már bizonyított és így jelentõs mozgásteret szerzett fõosztályok kivételével, Hajdú igyekszik mindent a maga elképzelései és módszerei szerint bekényszeríteni egy merev, a kádári idõszakból már igencsak ismerõs függõségi rendbe. Vezetési stílusának köszönhetõen a fõosztályokon a bizalmatlanság, a nagyfokú apátia, a csalódottság lett úrrá. Az autonómiájukat egyelõre még védeni képes fõosztályok munkatársai pedig némi iróniával és mély megvetéssel beszélnek az államtitkár produkciójáról.

Az említett urak - mármint Hajdú és Udvardi - szemszögébõl nagy pech Kovács távozása; ugyanis bárki jöjjön a helyébe, az nem csupán szívesen válik majd meg tõlük, hanem a hírek szerint többen már jó elõre jelezték is, hogy nemcsak jelenlétüket, de még múltjuk nyomát sem tûrik az intézmény környékén. (Úgy tudni, Hajdú berni nagykövet lesz, Udvardi pedig feltehetõen Brüsszelbe kíséri Kovácsot.)

De kik is azok, akik számba jöhetnek külügyminiszterként egy olyan idõszakban, amikor a kormányválság egyértelmûbb, mint bármikor máskor, illetve amidõn nemcsak pártelnöki, de külügyminisztériumi produkciója miatt is megrendült a bizalom az MSZP egyik legsikeresebb volt vezetõjében, Kovács Lászlóban?

Az elmúlt hónapok abban a biztos tudatban teltek a Bem rakparton, hogy Balázs Péter lesz 2004 õszétõl a szétzilált, felforgatott és mélységesen megalázott külügyi struktúra megújítója, illetve az unióba lépett Magyarország nem létezõ külügyi stratégiájának megteremtõje. Gyanítható volt, hogy lesznek még jelentkezõk, de a jelenlegi biztos presztízse, hozzáértése nem hagyott sok kétséget afelõl, hogy a szimbolikus "jelölés" eldõlt.

Balázs ugyan fontos pozíciókat töltött be kül- és belföldön a magyar külügyi szolgálatban, elkötelezettsége, hogy úgy mondjuk: pártkötõdése azonban soha nem volt kétséges. Bár - mint mondják - Hajdú körmölte az MSZP 2002 utáni külügyi programját, de Balázs volt az, aki meghatározta annak stratégiáját; tartalmába ugyan beleszólt Kovács is, Medgyessy is, de végsõ formáját ugyancsak Balázs Péter határozta meg.

Már jó ideje forognak hírek arról, hogy washingtoni nagykövetünk, Simonyi András is túl szûknek érzi tengerentúli lehetõségeit, és ambícióit néhány fokkal feljebb, itthon szeretné kielégíteni. Korábbi célpontja a hadügyminisztériumi poszt volt, de most, hogy másutt van

ürülés, gyorsan

váltott: a jelek szerint õ tûnik a legaktívabbnak, hogy Kovács örökébe lépjen. Simonyi mellett szól, hogy - Balázshoz hasonlóan - korábban Brüsszelben szolgált, nemcsak az EU struktúráit, de a NATO belsõ szerkezetét is ismeri; az elmúlt két esztendõ pedig a transzatlanti témában mélyítette el kompetenciáját. Ugyanakkor habitusa inkább szétvetné a minisztériumot, ami egy olyan bizonytalan és bizalmatlanságtól telített helyzet után, amit a Kovács-Hajdú-Udvardi hármas hagy maga után, kiszámíthatatlan, sõt veszélyes következményekkel járhat. Túlontúl bízik saját erejében: úgy ugrott neki a New York-i magyar kultúrintézetnek (Magyarország Ház), eltávolítandó a Jeszenszky-Martonyi duó által annak élére kinevezett s valóban oda nem illõ igazgatót, Márton Andrást, hogy e támadás ma nem is annyira az igazgatóra veszélyes, mint az egész intézményre, illetve a washingtoni és New York-i magyar diplomáciai intézmények hosszú távú viszonyára. Nagy valószínûséggel a külügyminiszterként rá váró fiaskó több kárt okozna a minisztériumnak, mint neki magának.

Eszébe jutott valakinek Akóts Klára, Medgyessy bizalmasa és nemzetbiztonsági fõtanácsadója is. 't legfeljebb a személyi kötõdés lendíthetné a Bem rakpart élére, hisz diplomáciai múltja még arra sem predesztinálja, hogy középvezetõ legyen, nemhogy az egész intézményért felelõs elsõ ember. Úgy hírlik, elemzõkészséggel megáldott alkat, aki azonban még azt a tanácsadói kört sem tudja intézményesen összefogni, melyet Medgyessy 2002-ben rábízott.

Végül - nehéz kimondani, bár szóviccnek elmegy - ott tolong Kovács bársonyszékéért Bársony András. Politikai államtitkári jelene a Külügyminisztériumban eleve botrány lett volna, ha nem annyira komikus és szánalmas. Értékén is kezelték azok, akik a Bem rakpart sorsát eddig intézték: igyekez-tek semmit sem kötni az orrára, és annyit utaztatni, amennyit csak lehet, mind a négy égtáj felé, hogy ötleteivel itthon ne blamálja még inkább a mundért. Külügyi ténykedése örök emlékeként alighanem ezeknek az utaknak a vaskos számláit hagyja majd hátra az emlékezetnek. A nyomdaipari szakszervezetek nélkülözhetetlen embereként érkezett a politikába, majd 2002-ben a minisztériumba; akkor tehát, amikor az SZDSZ nem volt hajlandó elfogadni a politikai államtitkári posztot, ugyanis ez esetben le kellett volna mondania az általa felügyelt négy minisztérium egyikérõl. Kovácséknak azonban megfelelt: elvégre tud angolul, és ötletei neki sincsenek.

A befutó nyilvánvalóan Balázs vagy Simonyi lehet. Az elõbbi nagyon ért a szakmához, s kis híján teljes felnõtt életében az unióban és elõdjében sertepertélt. Utóbbit jelentõs ambíciók fûtik, s elkötelezetten Amerika-barát. Ám hogy valaki sikeres külügyminiszter legyen ma Magyarországon, ahhoz többet kellene tudni Medgyessy Péter jövõjérõl. Vele ugyanis már a külügy sem megy.

Nélküle talán.

László Ádám

Neked ajánljuk