Kevés téma van, mely annyira megosztaná a közvéleményt, mint a kivándorlás. Valószínűleg mindenki ismer valakit, aki az elmúlt években hagyta el az országot, vagy éppen a kiköltözést tervezi. A problémához ugyanakkor sokak szerint semmi köze a politikai helyzetnek.
Noha a legutóbbi adatok szerint közel egymillió magyar hagyta el az országot a 2004-es EU-csatlakozás óta, a kivándorlók pontos számát továbbra is nehéz megbecsülni.
A magyarnarancs.hu július elején indult cikksorozata viszont nem a számokról szólt. Olyan magyarok történetét mutattuk be, akik az áprilisi választások után döntötték el, hogy elhagyják Magyarországot. Van, aki egyébként is ment volna, mások ugyanakkor itthon folytatták volna, ha máshogy alakulnak a dolgok.
Az első két rész megjelenése után volt, aki jelentkezett, hogy szívesen elmesélné a történetét, mert a kivándorlás kérdése szerinte árnyaltabb. Más pedig arról számolt be, hogy bár a választások után döntött úgy, hogy elhagyja az országot, ebben nem játszott szerepet a politika. A harmadik részben többek között az ő történetük következik.
A cikksorozat első része itt, a második pedig itt olvasható.
A legtöbben azt mondták, hogy ha tehetnék, ők is mennének
„Az első gondolat egy éve jelentkezett, amikor megismerkedtem egy magyar–svéd fiúval, így többször szóba került a kiköltözés. Egyetemi tanulmányaimat viszont nem akartam félbeszakítani, ezért ráhajtottam, és két évet besűrítettem egy évbe. Sikerült is lediplomáznom, és szeptembertől kint próbálok szerencsét, ahol a párom is lakik” – meséli Andrea, aki Svédországba költözik, és azt mondja, az ő döntésében nem játszott szerepet a politika.
„Én úgy vagyok a politikával, hogy egyedül nem tudom befolyásolni, így nem is foglalkozom vele. Ennek ellenére azt tapasztalom, hogy sokan a politika miatt mennek ki külföldre, pedig arra sincs garancia, hogy ott jobb a helyzet. Szerintem ez is nézőpont kérdése, hogy ki mit tart fontosnak. Egyesek menekülnek a politikától, mások meg jönnek haza, mert valószínű, hogy kint sem olyan rózsás a helyzet, mint ahogyan azt a legtöbben gondolják” – mondja Andrea. Őt a legtöbben támogatták a döntésben, bár az anyukája és a mamája próbálta lebeszélni, mert szerinte nagyon féltették: „De egyébként mindenki más támogatott, főleg apukám és a tanáraim. A legtöbben azt mondták, hogy ha tehetnék, ők is mennének.”
| ||
Mivel eddig egyetemen tanult alapképzésen, Andrea itthon csak diákmunkát vállalt, bár ezzel kapcsolatban nincsenek jó tapasztalatai, reménykedik benne, hogy kint más lesz a helyzet. „A hallottak alapján egyre inkább meggyőződésem, hogy kint könnyebben lehet találni jobban megfizetett munkákat, és ezért nem kell annyit stresszelnem, mint itthon” – mondja, de azt hozzáteszi, hogy szeptembertől még nem dolgozni fog kint, mert először a nyelvet akarja megtanulni. Jelentkezett egyetemre is, mert mesterképzésen, a sport területén szeretné folytatni a tanulmányait. Andrea azt mondja, két dolog van, amiért majd hazajöhet: „Az egyik a szakítás, a másik pedig, ha a családomban történne valamilyen váratlan esemény.”
Ez csak egy faktor a döntés meghozatalában
„Szerintem a kivándorlásról szóló cikkek azt érzékeltetik, hogy az emberek nagy többsége a Fidesz miatt hagyja el az országot, illetve amiatt, amit a Fidesz tesz az országgal és az emberekkel. De ez csak egy faktor a döntés meghozatalában, és a Fidesz az utolsó, végső lökést adja meg. Miközben ez a folyamat, aminek végén a döntés megszületik, nem feltétlenül rövid, és nagyon sok eleme van, nem csak a politika” – mondja Katalin, aki egy rövid ideig már a 2000-es évek előtt is élt Londonban, s au-pairként dolgozott.
Aztán visszatért Magyarországra, de nem érezte jól magát, egyre inkább fullasztónak találta az itthoni légkört. Végül néhány éve Írországba költözött. „Nálam a kiköltözéshez az utolsó lökést a Fidesz 2010-es győzelme adta meg, de ez messze nem az egyedüli kiváltó ok volt. A döntést rengeteg egyéb magánéleti, anyagi gond, az otthoni mentalitás egyre nehezebb elviselése, az évek során egyre fullasztóbb légkör kialakulása mind befolyásolta.” Katalin azt meséli, hogy borzasztó volt látnia itthon, hogy sokszor a tudás, a szakértelem nem számított, és az is frusztrálta, hogy olyan embereknek kellett dolgoznia, akik nem értettek a munkájukhoz. „Szerettem volna például kifejezni a véleményemet a kormány miatt, ezért elmentem az alkotmány kihirdetése elleni tüntetésre az Andrássy útra egy kolléganőmmel. Mindezt úgy, hogy senkinek nem mertünk róla beszélni, nehogy hátrány érjen bennünket miatta. Számomra nehéz volt elviselni azt, hogy csak azért, mert nem szimpatizáltam a kormánnyal és elmentem demonstrációkra, az ellentüntetők, Fidesz- és Jobbik-szimpatizánsok libsinek, zsidónak és leszbikusnak szólítottak. Ez a fajta nagyon leegyszerűsödött gondolkodás és gondolatmenet szintén megrémített” – emlékszik vissza Katalin, aki azt mondja, itthon is jó állása volt, a munkája miatt sokat tudott utazni, de amikor hazatért, mindig azt érezte, hogy fullasztja a légkör, „és nem csak a politika miatt”.
Katalin 2010 után elkezdett angliai, később pedig írországi állásokra pályázni, több száz helyre elküldte az önéletrajzát, de csak nagyon kevés helyről jeleztek neki vissza. Állás nélkül viszont semmiképp sem akart belevágni a kivándorlásba, mert úgy látja, sokan elkövetik ezt a hibát, aminek csalódás lesz a vége, mivel nem mérik fel a külföldre költözés költségeit. Amikor 2013-ban megkereste egy amerikai cég corki központja, először nem akarta elhinni, aztán végül elment az állásinterjúra, nem sokkal később pedig fel is vették.
„Amikor végül kikerültem Írországba, sokáig nem volt egyszerű, főleg lelkileg. De öt év után úgy gondolom, hogy a lehető legjobb döntést hoztam meg, amikor rettegve ugyan, de kijöttem. Nagyon örülök, hogy ide jöhettem, mert ez az ország öt év alatt is olyan hihetetlen változásokon ment keresztül, ami elképesztő progresszivitásról tanúskodik. Itt úgy járok terápiára, hogy a cég fizette a kezelés első 2 hónapját, majdnem az összes főnököm tud arról például, hogy terápiára járok, és nem stigmatizálnak, ez nem befolyásolja az előmenetelemet. Nem sokkal a kiköltözés előtt, még Magyarországon kezdtem el terápiára járni, hogy végre szembe tudjak nézni azokkal a traumatikus élményekkel, amik életem nagyon nagy részét meghatározták. Ezek az abúzus minden formáját – fizikai, lelki és szexuális – jelentik, amiket a saját családomon belül szenvedtem el, a közvetlen családtagjaimtól. Ha otthon maradtam volna, nem is tudom, és nem is szeretnék belegondolni, hogy hol tartanék” – mondja Katalin.
Katalin jelenleg nem tudja elképzelni, hogy valaha is hazaköltözzön: „Ahhoz, hogy ez megtörténjen, teljes politikai elitváltásra, illetve arra van szükség, hogy az emberek mentalitása megváltozzon. Erre egyelőre nem látok esélyt még középtávon se. Amikor nagyon ritkán eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lenne, ha most hazamennék, egy érzés ural el: a rettegés.”
Ha várok, akkor mehetek majd a híd alá nyugdíjaskoromban
„Ma Magyarországon még hosszú távra sincs jövőképe az embernek. Lehet, hogy egyszer majd megváltozik valami, de akkor is évekbe, évtizedekbe fog telni, hogy élhető országot teremtsenek” – kezd bele István, aki a párjával döntött úgy, hogy Angliába költözik.
| ||
István itthon biztosításközvetítéssel, vagyonkezeléssel és natúrkozmetikumok készítésével foglalkozik, azt mondja, másfél éve kezdtek el először gondolkodni a kivándorláson, de „a választási eredmény eldöntötte a kérdést, mert kiderült számunkra, hogy itt nincs miért maradni”. Azt nem tudja, mi lett volna, ha más eredmény születik, mert neki nincs már ideje kivárni”. „52 éves vagyok, nekem túl sok időm nincs a nyugdíjig, és jelenleg ebben az országban ott tartok, hogy mindenféle tartalékból kifogyva, mindenféle háttértámogatásból kifogyva élek. Ha várok, akkor mehetek majd a híd alá nyugdíjaskoromban.”
István párja az egészségügyben dolgozik, a férfi azt mondja, „azt sem kell senkinek bemutatni, hogy ott milyen viszonyok vannak, mind munka, mind jövedelem szempontjából”. A költözés előtt elkezdtek informálódni, ezért állítja István, hogy a munka, amit a párja itthon végez, kint havi szinten tízszer ennyit ér. „Nekem az a tapasztalatom, hogy kint bárkit tárt karokkal várnak, aki azért megy ki, hogy normális munkát tegyen le az asztalra. És nagyjából bármilyen szakmára igaz ez. Teljesen mindegy, melyik végzettségemet veszem elő, ott mindegyikkel lehet boldogulni” – mondja István, aki azért választotta Angliát, mert a párja és ő is az angol nyelvet beszéli, bár neki fel kell majd frissítenie a tudását. Egyelőre viszont nem tudja, mit fog kint dolgozni, most arra koncentrálnak, hogy kiköltözzenek, és szerezzenek maguknak lakást, az álláskeresésre utána összpontosítanak. Istvánék Nottinghambe szeretnének menni, mert London szerinte „nagyon zsúfolt, nagyon drága”.
A hazatéréssel kapcsolatos kérdésre határozott választ ad: jelenleg nem tudja elképzelni, hogy visszatér majd Magyarországra. „Általában azt látom, hogy ha valaki innen elmegy, és elkezd egzisztenciát építeni magának, bolond lenne felrúgni, és mindent elölről kezdeni itthon. Én is bolond lennék hazajönni” – mondja István, aki a költözés előtt igyekszik teljesen felszámolni az itthoni életét. „Én most egy vagyonkezelői jutalék kifizetését várom, abban a pillanatban megyünk, ahogy ezt megkapom. Amit lehet, felszámolunk, pénzzé teszünk, és lehetőleg szeptemberben már költözünk.”
