Semjén Zsolt fölöslegesen utazott Teheránba?!

Sokakat meglepett, amikor szűk másfél évvel ezelőtt egy új, nagyszabásúnak tűnő magyar–iráni atombizniszről kezdtek érkezni a hírek. Az pedig külön érdekessé tette a történetet, hogy addig az energetikához túl sok affinitást nem mutató Semjén Zsolt írta alá az együttműködésről szóló ún. szándéknyilatkozatot, 2017 áprilisának elején.

A magyar–iráni sztorit – a hazai atomszakma megkérdezésével – körbejáró cikkünket anno így kezdtük, nem hiába: „Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes április elején Teheránban járt, és aláírt valamit. Ennyi állítható biztosan, fénykép is készült az eseményről – de hogy ezenkívül pontosan mi is történt, arról pillanatnyilag két – egymást alig fedő – verzió kering: egy magyar és egy iráni.”

Innen lehetett már sejteni, hogy valami nem stimmel az üggyel. Ezt erősítette, hogy a magyar nyilvánosság először nem is kormányzati közlésből, hanem a teherantimes.com 2017. április 5-ei cikkéből értesült arról, hogy Iránnal hivatalosan is nukleáris együttműködésre lépünk. Ennek részeként – szólt a tudósítás – fejlesztene kisméretű, 25 MW-os erőműveket (ún. small modular reactorokat, a továbbiakban SMR) a magyar és az iráni fél, amelyeket afrikai és ázsiai országoknak adnánk el.

Az erről szóló dokumentumot április 8-án szignózta Semjén, majd április 9-én szintén a teheráni mehrnews.com számolt be arról, hogy a közös projekthez magyar bankok adnának 26 milliárd forintnyi hitelt. Ez utóbbit az iráni atomenergia-ügy­nökség vezetője (az ország alelnöke), Ali Akbar Szalehi közölte, ahogyan azt is, hogy 100 iráni diák jöhet ösztöndíjjal Magyarországra tanulni.

Kísérleti reaktor Teheránban Fotó: MTI

Beszédes volt, hogy eközben a magyar fél nem verte nagydobra a teheráni alkut. Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke csak egy általánosságokra szorítkozó közleményt adott ki, amelyben még ez volt a legkonkrétabb elem: az Európai Unió normáinak megfelelő szándéknyilatkozatot írtunk alá „a két ország együttműködéséről a nukleáris energia, elsősorban annak biztonsága területén”.

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium szintén a konkrétumok ellen ment, amikor a Naranccsal közölték: az Irán kezdeményezte szándéknyilatkozatot valóban aláírtuk, ám a „dokumentum konkrét nukleáris fejlesztési projektet nem nevesít, valamint nem tartalmaz hitelkeret biztosításával kapcsolatos semmilyen vállalást. A szándéknyilatkozat (…) jogilag kötelező erővel nem bír”.

A Narancs anno több hazai nukleáris szakemberrel is beszélt, mindegyiküket meglepte a bejelentés, de amennyire tájékozódni tudtak az ügyben, arra jutottak, hogy az egész projekt

– nem vehető komolyan,

– mert például egy ekkora pénzeket megmozgató piacon nem úgy fejlesztenek kisméretű erőműveket, hogy két ország összeáll csak úgy…,

– ráadásul egy ilyen jellegű együttműködésre amúgy sincs kapacitása a hazai szakmának.

Mivel az elmúlt időszakban semmi hír vagy kormányzati bejelentés nem jött az iráni projekttől, rákérdeztünk a minisztériumnál, hogy áll az ügy, milyen lépések történtek.

Rövid, ám egyértelmű választ kaptunk:

„A 2017-ben létrejött együttműködési szándéknyilatkozat jogilag kötelező erővel nem bíró dokumentum, amely egyik fél számára sem keletkeztet kötelezettségeket. A felek csupán együttműködési szándékukat rögzítették benne az atomenergia békés célú felhasználása, ezen belül elsősorban az oktatás, képzés és kutatás-fejlesztés területein. Az aláírás óta eltelt időszakban a dokumentumban foglaltak megvalósítását célzó fejlemény nem történt.”

Nem történt tehát semmi.

A projekt körüli kérdések az elejétől megvoltak, ezzel most lett még egy. Mi értelme volt tehát a megállapodás aláírásának? Főképp magyar szempontból mi?