Magyarországon is pártpolitikai célokra használják a szociálpolitikát

A nyílt és hibrid autokrata rendszerek családpolitikája és annak kommunikációja kiemelkedő szerepet játszik e rezsimek fenntartásában – állapították meg Lengyelország, Magyarország, Törökország és Oroszország gyakorlatát elemezve Szikra Dorottya és szerzőtársai.

Magyar Narancs: Honnan jött a kutatás ötlete?

Szikra Dorottya: A demokratizálódással, a politikai jogok kiszélesedésével mind több embernek, rétegnek egyre nagyobb a beleszólása abba, mi történjék a szociálpolitikában. De van egy fordított történeti tapasztalat: a nem demokratikus vagy autokrata rezsimek időnként egészen komoly szociálpolitikát folytatnak. Magyarán az foglalkoztat, milyen összefüggés van a demokrácia és jóléti állam között. És így föltéve a kérdést, már nem csak Magyarország érdekes. Itt egyébként szépen kirajzolódik a rezsim szociálpolitikája. Ahogy a demokratikus jogokat, úgy a szociálpolitikát is leépítik, kevesebbet költenek rá, és látjuk azt is, mi van az oktatási rendszerben vagy az egészségügyben is: visszaesés, elhanyagolás.

MN: És a másik három vizsgált országban?

SZD: Amikor bevontam a kutatásba – kezdésként – Törökországot, a Journal of European Social Policy tudományos folyóiratba török kollégámmal írtunk a két ország gyakorlatát összehasonlító cikket. Nemcsak a családpolitikáról, hanem a szociálpolitikáról úgy általában. A törököknél máshol voltak a hangsúlyok. Hasonló volt viszont az a mód, ahogyan a szociálpolitikai döntéseket hozták. Az orosz döntéshozatali gyakorlat is nagyon hasonlít. 2011-ben kezembe vettem egy amerikai szerző, Linda Cook 2007-es könyvét, amely részletesen elemzi a putyini szociálpolitika kezdeti időszakát, és erősen hasonló mechanizmusokat találtam, mint az akkori Magyarországon. Például ahogyan a parlament vagy a parlamenti bizottságok szerepe csökkent a szociálpolitika alakításában, ahogyan létrehozták az olyan „zászlóshajó” programokat, mint a családpolitika, amelyeket aztán nagy propagandával népszerűsítenek.

Procedurális és kommunikációs-retorikai elemekben nagyon-nagyon hasonló mintázatokat látunk.

MN: Ellesik egymástól a példákat, vagy egyszerűen a gondolkodásmód hasonló?

SZD: Nem tudom, pontosan mi zajlik a szakpolitikák előkészítésénél, de azt gondoltuk a török kollégával, hogy nem lehetnek véletlenek az egybeesések, valószínűleg figyelik egymást ezek a rendszerek. Mondok egy példát. Törökországban 2003-ban a hatalom úgy akart megszabadulni az idősebb bíróktól és az államigazgatás krémjétől, hogy a nyugdíjreform keretében előírta a kötelező nyugdíjazásukat. Ismerős? 2011-ben ugyanezt az eszközt vette elő az Orbán-kormány a bírák nyugdíjazásához. Csakhogy Erdoğannak nem volt kétharmados parlamenti többsége, és volt egy erős török alkotmánybíróság – Magyarországon viszont az Alkotmánybíróságot nagyon hamar kiiktatták, pontosan e nyugdíjtörvények miatt. Ezért aztán az Erdoğan vezette Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) beletörött a bicskája ebbe a reformba, míg Magyarországon simán átment.

MN: Milyen hasonlóságok figyelhetők meg általánosságban?

SZD: Körülbelül a 2010-es évek második felétől mindegyik rendszerben a családok, illetve a nők válnak fontossá, elsősorban kommunikációs szempontból. Sokszor hozzájuk intézik a beszédeket, sokat szónokolnak a török családról, az orosz családról, a magyar családról, s ugyanez megy a lengyeleknél. Tehát van egy közös retorika. Ennek van egy nagyon komoly nacionalista ideológiai háttere. Ha a családokat megerősítjük, akkor azzal a török nemzetet fogjuk megerősíteni, mondja Erdoğan. Mi azt a kérdést tettük fel ebben a kutatásban, hogy valójában mit adnak a családoknak, a kijelentések mögött milyen szakpolitikák állnak? Szerettem volna megérteni, mennyire különbözik az orbáni szociálpolitika a többitől, és miféle hasonlóságokat látunk. Megvizsgálva e négy országot, megállapíthatjuk, hogy bár mindegyikük szociálpolitikája különbözik, Magyarország külön utas az autokratizálódó rezsimek között. És Nyugat-Európában sem találunk a hazaihoz hasonló változásokat.

MN: Mennyiben külön utas?

SZD:

Magyarország elsorvasztja a mindenkinek járó ellátásokat, s nagyon szelektíven oszt, és szinte csak társadalmilag felfelé. A magyar rendszer leválasztja a családpolitikát a Fidesz által értelmezett szociálpolitikáról.

Ez nagyon kemény tud lenni válságos időkben. Én például azt gondoltam, hogy a Covid alatt, amikor sokan elvesztették – nyilvánvalóan önhibájukon kívül – az állásukat, lesz változás; akár csak mondjuk a családi pótlék felemelésével, ami mégsem segély, hanem univerzális ellátás. De az derült ki akkor is, mint előtte, a 2009–2012-es válság idején: a Fidesz hajthatatlan a szociálpolitikájában. Az a nagyon erős felfogásuk, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék, persze csak idézőjelben, hiszen a szegények is dolgoznak.

MN: Ha van hol. És minél kevesebbért, annál kevesebb adókedvezményt kapnak…

SZD: „Teljesítményalapú” a szociálpolitikai és a családpolitikai premizálás: minél több a gyerek és minél magasabb a munkajövedelem, annál magasabb összegű az ellátás. És fordítva is: akinek nincs munkajövedelme, az nem érdemes az állam segítségére.

MN: Pedig nem azt mondják – a retorika a lényeg, nem a tény –, hogy megvédjük a magyar családok egy részét, hanem azt, hogy az összeset megvédjük.

SZD: A magyar rendszer megszüntette a szociálpolitikának azt a lényegi funkcióját, hogy megvédjen embereket a teljes elszegényedéstől, és ez a családpolitikában is így van, tehát vonatkozik gyerekekre, nőkre, anyákra. Ugyanakkor az adórendszeren keresztül a családpolitikában nagy változások voltak, de csak a jobb helyzetű családok részesülnek ezekből. Családi adókedvezmény van ugyan másutt is, de sokkal kisebb a súlya a rendszerben. És Magyarországon kívül ezeknek a felfelé osztó ellátásoknak mindenütt van plafonjuk, ami fölött nem járnak.

MN: A családpolitikának milyen szerepe van ezeknek a rezsimeknek a fenntartásában?

SZD: Azt találtuk, hogy ezek a vezetők olyan csoportok felé is fordulnak, akiket eddig elhanyagolt a politika. Ebben az esetben a nőket szólítják meg explicit módon, akkor is, amikor a „családokról”, családpolitikáról beszélnek, hiszen a gyereknevelés mindenütt elsősorban az ő feladatuk. Törökországban például a háztartásbeli feleségek adják Erdoğan egyik legbiztosabb szavazótáborát egyfelől a tradicionalizmus miatt, másfelől azért is, mert végre megszólítja őket a rezsim. Úgy tűnik, a Fidesz más pártoknál előbb felfigyelt arra Magyarországon is, hogy a nőkhöz kell beszélni – még akkor is, ha közben a nők jogait súlyosan csorbítja számos területen. De paradox módon mindegyik általunk vizsgált esetben cél a nők munkába állásának segítése is, és ebben komoly sikereket mutatnak fel. Egy szó mint száz: ellentmondásos eszközökkel ugyan, de a hagyományos értékeket vallókat és a nők jelentős részét maguk mellé tudják állítani, ezzel legitimálva az uralmukat, és erősítve a szavazói bázisukat.

MN: A tanulmányukban Lengyelországról megállapítják, hogy nagy lépéseket tettek az anyák anyagi biztonsága érdekében. Ám autoriter módon közben például az abortuszszabályokkal sújtanak más nőket.

SZD: Igen, ez látszólag ellentmondás: a testükkel kapcsolatos önrendelkezésüket elveszik, miközben gazdasági függetlenséget biztosítanak a nőknek akkor, ha van gyerekük. Talán úgy lehet feloldani ezt az ellentmondást, hogy az abortusz tiltásával és a pénzbeli ellátásokkal is abba az irányba tolják a nőket, hogy szüljék meg a gyereket mindenáron.

 

Fotó: Palágyi Barbara 

MN: Három gyerek után már szinte alapjövedelmet adnak.

SZD: Kaczyńskiék előtt a lengyel rendszer nagyon szelektív volt. Nem úgy, ahogy a magyar, hogy fölfelé osztott, hanem úgy, hogy lefele osztott és keveset. A PiS-kormánnyal óriási fordulat következett be: a lengyel állam komoly összeget, havi 500 zlotyt (kb. 41 ezer forint – a szerk.) ad gyermekenként 18 éves korig, mely összeg három gyereknél a bevezetéskor elérte a minimálbért. Nem kötik házassághoz, mint ahogy nálunk egyre több ellátást, például a babaváró hitelt. És nemcsak egy szűk körnek járnak, mint a hazai új ellátások, hanem minden családnak, jövedelemtől függetlenül. Rá­adásul az 500 zloty nem hitel, nem kell visszafizetni, nem „tapasztja össze” a párokat, mint a csok vagy a babaváró. A lengyel értékrend hiába katolikusabb és szigorúbban tradicionalista, ez az ellátás mégis családi pótlék jellegű, univerzális, és semmiféle magatartáshoz vagy jövedelemhez nem kötött. Sőt: bevezettek egy 1000 zlotys, gyes-típusú ellátást is azoknak, akiknek a gyerek megszületése előtt nem volt munkájuk, és otthon vannak a kicsikkel.

MN: Ezek szerint a lengyel családpolitika nem család-, hanem gyerekközpontú?

SZD: Tavaly adta ki a University of Pittsburgh Press a lengyel-amerikai Tomas Inglottal és a román Cristina Rattal írt Anyák, családok vagy gyerekek? (Mothers, Family or Children?) című könyvünket, amelyben összehasonlítjuk a román, a lengyel és a magyar családpolitikát történetileg, a II. világháborútól a Covid előtti időszakig. Ebben azt mondjuk, hogy a lengyel családpolitika „anyaközpontú”. A „matka polka” fontos lengyel nemzeti szimbólum, és ezt a családpolitikai ellátások történeti alakulása is tükrözte. A gyereküket egyedül nevelő anyákra például a lengyel rendszer hagyományosan odafigyelt. És ebből mintha tényleg elmozdulna valamelyest a gyerekközpontúság felé a lengyel politika. Hiszen az 500+ program indoklásában a gyerekszegénység központi szerepet kapott. Azaz ott volt, hogy azt szeretnék, ha több lengyel gyerek születne, és azt is, hogy ezek a gyerekek jólétben nőjenek fel.

Explicit cél volt, hogy csökkentsék a gyerekszegénységet – ami Magyarországon teljesen eltűnt a kormányzati célok közül.

MN: Tanulmányuk egyik általános megállapítása, hogy Törökország a szegényekre irányítja családpolitikáját, Oroszország mindenkire, persze mindkettő a maga módján, hiszen közben Erdoğan és Putyin brutálisan korlátozza a demokratikus jogokat.

SZD: Az oroszok is örököltek a szocializmusból egy ellátórendszert, amelynek a hangsúlya főleg az óvodán, bölcsődén, tehát a szolgáltatásokon volt. A pénzbeli ellátásokat a 90-es években elsorvasztották. Ezeket Putyin építette vissza. Emelte a családi pótlékot és stabilizálta az anyasági ellátásokat. Másfelől hozzátett egyéb, új típusú ellátásokat, köztük olyat, ami másutt, például Nyugat-Európában sem létezik. Az úgynevezett „anyasági tőke” picit talán a babaváróhoz hasonló, de nem hitel, minden anya megkapja. Ez egy nagyon nagy, sok millió forintnak megfelelő összeg, amelyet bizonyos célokra lehet elkölteni a gyerek három­éves kora után – például lakásvásárlásra vagy -felújításra, a gyerek vagy az anya oktatására. Az utóbbi időben egy részét készpénzben is kérhetik a szegényebb családok, ami beleillik abba az általunk megfigyelt trendbe, hogy 2018 óta Putyin figyelme a szegényebbek irányába fordult – elkezdett lefelé osztani.

MN: A törökök viszont – ami normális dolog lenne, ha az egyéb körülményeket figyelmen kívül hagynánk – eleve a szegényekre fókuszálnak?

SZD: Igen, csak nincsenek meg azok az alapellátások a családpolitikában, amelyeket mi megszoktunk Európában: az óvodarendszerük nagyon fejletlen, bölcsőde gyakorlatilag nincs, és családi pótlék is csak az állami alkalmazottaknak jár. Így főként segély típusú ellátásokat kapnak a családok. Azonban fejlesztik az oktatást, és amiben nagyot léptek előre Törökországban Erdoğan alatt, az egészségügyi ellátást: 2006-tól mindenki számára elérhetővé tették a kórházi ellátást, tehát az is jogosult rá, aki nem fizet járulékot. Nagyon fontos – ez összevethető a magyar helyzettel is –, hogy az volt a cél, kapjon ugyanolyan színvonalú ellátást egy munka nélküli vagy egy feketén dolgozó török, mint amilyet a leggazdagabb ember. Nagyon sokat invesztáltak a kórházakba, az egészségügyi rendszerbe. Szép populista példa, hogy a kórházakból forró dróton lehet telefonálni, ha valaki elégedetlen az ellátással, és a telefon a miniszterelnöki hivatalban csörög… Erdoğan még miniszterelnök volt, amikor ezt bevezette.

MN: Ez vissza is ránt minket abba, hogy miről is beszélünk: az autokrata és hibrid rezsimek családpolitikájáról.

SZD: Demokráciákban nem használják ennyire nyíltan politikai célokra a jóléti rendszereket, mint ahogy ezekben az országokban. Autoriter rezsimekben azonban a szociálpolitikát gond nélkül használják közvetlenül pártpolitikai célokra. Idetartozik, hogy a hatalom úgy állapítja meg a nyugdíjkorhatárt, hogy kisöpörje a politikai ellenlábasait. Új jelenség, hogy Törökországban a politikai okokból bebörtönzöttek társadalombiztosítási ellátásait megkérdőjelezik. Egy másik példa a jóléti programok politikai célú használatára, hogy a reformok és főként az új ellátások bejelentését szorosan a választási ciklusokhoz kötik. Választások közeledtével persze a politikusok mindenütt hajlamosak valamivel többet ígérni, vagy akár többet költeni is, de ekkora kilengéseket nem látunk. És nem látunk olyan direkt pénzosztást, mint Magyarországon a gyermekeseknek járó szja-visszatérítés volt. De Erdoğan győzelméhez is nagyban hozzájárult az a többszörösére emelt ellátás, amelyet közvetlenül a választások előtt kaptak meg a török nyugdíjasok.

MN: Mondhatni, ez szolid megoldás egy olyan országban, ahol a választási iroda előtt pénzt osztogat az egyik elnökjelölt.

SZD: Pontosan az az érdekes ezekben az országokban, hogy ezek nem nyílt autoriter rendszerek, hiszen még vannak választások. Éppen ezért is fontos a szociálpolitika, mert biztos akar lenni a vezető az újraválasztásban, és valamekkora kockázata van annak, hogy mégsem sikerül. Ezekben a hibrid rendszerekben a szakpolitikák fontosak, beleértve az adópolitikát és tágabban a gazdaságpolitikát. Egy nyílt diktatúrában a hatalom megtartásához ilyesmire nincs feltétlenül szükség.

MN: Magyarországon nagy dérrel-dúrral jelentették be például a falusi csok-ot. Akik ezt igénybe vették, most sok helyütt azzal szembesülnek, hogy elmegy onnan előbb a tanító, a tanár, aztán az iskola, az orvosi ügyelet szintén. Amúgy is – és ez már mindenkit érint – folyamatosan romlik az egészségügy, az oktatás színvonala, és az életminőséget komolyan befolyásoló egyéb tényező.

SZD: Úgy tűnik, a lassú erodálódás, a szétmálló ellátórendszerek, a szolgáltatások minőségromlásának nincsen olyan közvetlen politikai hatása, mint annak a pénznek, amit valaki konkrétan megkap. Nem vagyok politikatudós, nem tudom, miként lehet ezt pontosan mérni. De abban egészen biztos vagyok, hogy a Fidesz méri ezeket a hatásokat. És nyilván Putyin is.