Ha gyalog, biciklivel vagy nyerges vontatón tapodjuk hazánk földjét, észre sem vesszük, mily kincseket rejt a mélye, de ez nem is a mi dolgunk, erre valók az e célra kirendelt szakhatóságok, már ha van erre pénzük. A korábban a bányászható nyersanyagban oly gazdag ország Trianon után elvesztette ugyan jelentős bányavidékei jó részét (ennek hála nem a magyar hatóságoknak kell kezelniük a Zsil-völgyi bányászok évről évre ismétlődő, biológiailag kódolt vonulását), de még mindig maradt elég bánya ahhoz, hogy munkát adjon a bezárásuk körül foglalatoskodóknak. Igaz, bányák nemcsak megszűnnek (az utóbbi évtizedben főként szénbányászok gyarapították a segélyre várók sorát), de nyílnak is: éppen ebből van a gond.
Némi feledékenység
Az ország gigantikus ásványvagyonnal rendelkezik, értéke ezermilliárd forintos nagyságrendű - a sajtóban kerengő 3400 milliárd forintos adat nyilvánvalóan durva becslés. Az ásványkincsvagyon értéke függ attól, hogy mennyit s milyen költségekkel lehet a felszínre hozni. Ennek alapján a geológusok megkülönböztetnek földtani, kitermelhető és ipari ásványvagyont; ezek egyenkénti értékére csak megközelítő számítások lehetségesek. Bármekkora légyen is e vagyon, az biztos, hogy az államé, s hogy kitermelése után a bányavállalkozók járadékot fizetnek az államnak - ez például 1997-ben körülbelül 17 milliárd forint volt, azóta a bányászkodás visszaszorulása miatt a járadék némileg csökkent, az idei évre például 16 milliárd forinttal számolt a költségvetés. A bányászati szokások sajátos változása miatt az összeg legnagyobb része az olaj- és gázkitermelésből származik, s csak egy-két milliárd forint folyik be a magyar ásványkincsvagyon zömét adó homok- és kavicsbányászatból (az aranymosók és a sóvágók tavaly szinte egy fillérrel sem járultak hozzá a bányavidékek fejlesztéséhez). Mivel alapvetően e két, amúgy homlokegyenest eltérő célra rendeltetett ásványkincsből vannak a legértékesebb, nagyjából feltárt tartalékaink, az állam kiemelten gondoskodik védelmükről. Ennek alapját az 1991-es koncessziós és a 1993-as bányászatról szóló törvény vetette meg: az ország mintegy ötödét bányászati szempontból zárttá minősítették, ami azt jelenti, hogy e területeken az állam jelöli ki azokat a helyeket, melyeket jó pénzért koncesszióba kíván adni - persze csak azután, hogy a kijelölt bányaterületeken elvégezték a szükséges, nem is olcsó vizsgálatokat.
E földdarabokat ugyanis nem csupán az jellemzi, hogy alattuk nagy valószínűséggel valamiféle kitermelhető ásványvagyon rejtőzik (vagyis az állam garantálja, hogy a vállalkozó nem fog agyagot találni a homok helyén), hanem ezek egyben olyan térségek, ahol környezetvédelmi, vízgazdálkodási vagy egyéb közérdek miatt (ez utóbbi lehet például régészeti természetű: a gepidák és a longobárdok speciel kifejezetten szerettek olajmezők fölé temetkezni) az engedélyezés különös körültekintést kíván. A koncessziós pályázat kiírását tehát meg kell előznie a környezeti, vízügyi, régészeti és társadalmi hatások vizsgálatának. Mindez nem egyszerű, s nem is olcsó feladat: erre 1997 óta pénzt különítenek el a költségvetésben, aminek az összege a bányatörvénynek megfelelően a bányajáradék öt százaléka. Erre az évre - a fent említett bányajáradék-összegekből könnyen kiszámítható - 800 millió jutott volna, ám a bányászati és egyéb szakhatóságok végül éppen ennyivel költhettek kevesebbet az idén; a honatyák e tételt (törvény ide vagy oda) egyszerűen kihagyták az idei költségvetésből.
Pedig a szakemberek kevesebbel is beérnék: Malarics Viktor, a Magyar Bányászati Hivatal (MBH) nemrég kinevezett elnöke (korábban veszprémi bányakapitány) például úgy nyilatkozott, hogy egy évre százmillióból is kijöttek volna, 5-10 millióból megoldható egy megyei vizsgálat. (Más geológus szakemberek szerint a teljes 800 milliós összegből néhány év alatt meg lehetne csinálni a teljes ásványvagyonra vonatkozó felmérést).
A Hivatal felold
Ha nincs rá pénz, akkor nincs is értelme a zárt bányászati területek s velük együtt az állam koncessziós joga fenntartásának - vélhették egy egyszerű logikai levezetés útján az illetékesek. A Magyar Bányászati Hivatal elnöke októberi keltezéssel feloldotta eme területek zárt minősítését, s gyakorlatilag felszabadította a bányászkodást az ország egész területén, ezzel együtt megszüntette az állam jogát arra, hogy koncessziós pályázatokat írjon ki. Mindez előnyösen érinti a bányavállalkozókat, akik eddig ezen területeken - a fent megénekelt pénzhiány folytán - alig-alig juthattak bányaterülethez.
Az 1991-es koncessziós törvény életbelépése nyomán eddig kilencen jutottak bányakoncesszióhoz: négy külföldi cég olajkoncesszióval, míg öt hazai építőipari nyersanyag (homok, kavics) kitermelésére nyert engedélyt. Az MBH elnökének 1999 októberi döntése után már tizenöten nyújtottak be bányászati engedélyre vonatkozó kérelmet a most felszabadított területekre. Többen bírálták a hivatalt és a kormányzatot, hogy a koncessziós jogról való lemondás miatt többletbevételtől esik el az ágazat. Ezt az MBH megkérdezett illetékese azzal cáfolta, hogy a koncessziós engedéllyel rendelkező, szénhidrogénban utazó bányavállalkozók eddig ugyanúgy 12 százalékot fizettek, mint a csak engedéllyel rendelkező társaik, meg egyébként is, a felvetés pusztán elméleti. Olyan kevés szerződés született ugyanis, hogy az azokból befolyt összeg nem jelentős, további koncessziós szerződések megkötésére pedig pénz híján nem lett volna lehetőség.
Azt a vádat is visszautasítják, hogy a hivatal az egyik törvénysértésre (a törvény szerint járó összeg megvonása) egy másikkal válaszolt (zárt, koncessziós területek megszüntetése, illetve a gazdasági miniszter által gyakorolt koncessziós jog elvétele). Az MBH álláspontja szerint a koncessziós jog visszavonása nem általában történt meg, csupán a korábban érintett területeken: ha valamely térségben gigantikus, különös védelmet igénylő ásványvagyonra lelnének, úgy az állam kezdeményezheti az adott terület zárttá nyilvánítását, s később a koncessziós pályázat kiírását. Ez viszont - tehetjük hozzá - szintén csak elvi jelentőségű, elvégre az államnak egyszerűen nincs pénze ásványi nyersanyagok után kutatni, a saját bányatelkükön kutakodó gazdag, többnyire külföldi cégek pedig nem fogják azért törni magukat, hogy zárttá nyilvánítsanak egy szabadon feltárható területet.
Egy figyelmen kívül hagyott jelentés
Más szempontból kifejezetten megkönnyebbülhettek az illetékesek: ha ugyanis feloldják az ország egyötödének zárt minősítését, úgy az állam felelőssége csökken: például nem kell garantálnia a pályázatra jelentkező bányavállalkozóknak, hogy a leendő bánya területén tényleg van más is, mint háztartási szeméttel elegy avar kori lótemető. Ehhez viszont Rezessy Géza, a Magyar Geológiai Szolgálat (MGSZ) szakhatósági főosztályának vezetője még hozzáteszi: jó lenne, ha jogszabályok írnák elő, mik is az állam feladatai egy bányanyitással kapcsolatban, s hogy pontosan milyen vizsgálatokat kell elvégezni ahhoz, hogy nyugodt szívvel ki lehessen jelölni egy bányatelket.
Az MGSZ még a nyáron letett a Magyar Bányászati Hivatal asztalára egy - azóta sem publikus - jelentést. Ebben értesüléseink szerint arra hívják fel a figyelmet, hogy a bányászati hivatal elnöke csak megfelelő prognosztikus kutatások, valamint az előzőkben már méltatott gazdasági, környezeti, természeti, régészeti, rovartani és társadalmi hatások figyelembevételével vizsgálhatja felül a zárt területté minősítést; márpedig ilyen vizsgálatok nem készültek. A szakvélemény a szénhidrogén-lelőhelyek tekintetében indokoltnak tartotta a zárt minősítés fenntartását, s ugyanez vonatkozik azon kavicslelőhelyekre is, melyek az ivóvízkészlet megtartása miatt is fontosak (például ilyen zárt térség volt egy hónappal ezelőttig a Szigetköz vagy Budapest és környéke), s melyeknél különösen gondos döntéselőkészítést és mérlegelést tartottak szükségesnek. A Magyar Geológiai Szolgálat megkérdezett szakhatósági vezetője ezzel együtt megérti és elfogadja az MBH elnökének a döntését, hiszen, mint fogalmaz, eme kényszerű döntés természetes következménye a pénzhiánynak. Aminek most vége lehet, elvégre az MBH elnökének egyik legfontosabb érve az, hogy a megszaporodó bányavállalkozások révén jelentősen nőhet az állam bevétele. Az más kérdés - és az az előzmények alapján kétséges -, hogy a többletet a büdzsé gazdái hajlandók lesznek-e legalább részben visszaforgatni az ágazatba, elvégeztetve a szükséges vizsgálatokat.
Minden jó, ha vége
A múlt héten Fónagy János, a Gazdasági Minisztérium politikai államtitkára Herczog Edit szocialista képviselőnő e tárgyban elhangzott interpellációjára válaszolva, maga is elismerte: az MBH csak részlegesen támaszkodott a geológiai szolgálat szakvéleményére; magyarul, nem is ez volt a szempont. Elismerte, hogy a szükséges érzékenységi vizsgálatok elvégzéséhez hiányzott a kellő pénz, mivel azt kivették az idei büdzséből. Azt is elismerte, hogy e vizsgálatok szükségesek lettek volna ahhoz, hogy az MBH felülbírálhassa a zárt területekre vonatkozó minősítéseket. Az államtitkár szerint viszont nem is ez a lényeg, hanem az, hogy eddig csak kevés koncessziós szerződés született, s ezekből alig került bevétel. A mostani döntéssel - tehetjük hozzá - megvalósult a kormány régi álma és ígérete, a szelektív vállalkozásfejlesztés; kár, hogy éppen egy olyan területen, ahol indokolt volna a fokozott óvatosság.
Szakértők szerint a most már soha ki nem írandó új koncessziós pályázatok révén magasabb, akár tizenöt százalékos koncessziós díjat is el lehetett volna kérni, mivel a mostani koncessziós díjak alulértékeltek. Az ötletet a közelmúltban maga Torgyán József is felkarolta; ez esetben viszont kifejezetten jól jártunk az MBH döntésével, hiszen a többletdíjakból a végén a Ferencvárosi TC teljes szanálását finanszírozták volna.
Barotányi Zoltán
Nem mind arany
A hazánk sorsa iránt aggódókat nyilván elszomorítja a tény: rövid úton kimerülni látszanak rendkívül értékes kőolaj- és földgázkészleteink (10-16 évet adnak nekik geológusaink), de hamarost elfogy a bauxit (22 év) meg a mangánérc is (11 év). Ezzel szemben 100 évre elegendő készletekkel rendelkezünk például fekete- és barnakőszénből, továbbá tőzegből; a készletek megóvását szolgálta az is, hogy a hetvenes években működött szénbányák jelentős része mára bezárt, s nem is feltétlenül kimerülés, hanem a (most még) gazdaságtalan kitermelés miatt. A Mecsekben például még mindig ott figyel vagy 226 millió tonna különösen értékes, rendkívül magas fűtőértékű feketeszén, ám a vagy tucatnyi bányából már csak Zobák-akna üzemel, ki tudja, meddig; a munka nélkül maradt bányászok biztatása viszont addig is a másodvonal középmezőnyébe segítette a patinás Komlói Bányászt. Lignit van bőven, akárcsak ásványbányászati, cementipari és építőipari nyersanyagok (sorrendben: gipsz, talkum, üveghomok, perlit, zeolit, márvány, mészkő, építőkő, kavics, homok, miegyéb). Ezekből, vélhetően, egyre többet fognak bányászni a közeljövőben. A többi ásvány viszont sajnálatos módon eltűnt a magyar rögökből: a rudabányai vasérclelőhely például már 1985-ben bezárta kapuját, azóta csak ősmajommaradványok kerülnek ki a területről, míg az 1997 végén bezárt uránbányára leginkább a Pécs belvárosában jól detektálható, az országos átlag többszörösére rúgó radioaktív háttérsugárzás emlékeztet.
Magyarország mai területén egykoron színes- és nemesérceket is bányásztak; a készletek jórészt a más okokból elhíresült recski bánya mélyén találhatók, ám 1986-ban itt is megszűnt a termelés. Aranyat kutatnak ugyan a lelkes vállalkozók, de eleddig nem sokat találtak, így valószínűleg nem is erre vonatkozik ama gyakran idézett mondás, miszerint ez az ország egy valóságos aranybánya.
