Magyar Narancs: A kötet címadó írása eredetileg az ELTE Sikerek című sorozat keretében hangzott el előadásként. A 60-as évekbeli Eötvös Collegiumról szóló esszé azzal kezdődik, hogy a harmadik éjjel valaki lehányja a szerzőt. Megütközött ezen a hallgatóság?
Spiró György: Senki nem csodálkozott igazán, a volt kollégisták pedig derültek. Ha az ember új közegbe kerül, meglepetések érik; nem véletlenül mondták a felsősök, hogy este pakoljuk el a holminkat.
MN: Kijelenti már az elején, hogy ha nem lett volna kollégista, sokkal kevesebbet tudott volna meg az országról, s valószínűleg a bölcsészkart is otthagyja.
SGY: Kezdtek felszakadni a gátak, nagy élmény volt a félig betiltott Szolzsenyicint vagy az addig teljesen betiltott Bulgakovot olvasni. Jó volt az egyetemi színpad a híres előadóestekkel, ahol a cseh filmeket és a Balázs Bélá-sokat vetítették egyszer-egyszer. Az orosz szak érdekesebbnek bizonyult, mint a magyar. Egyetemi élet azonban a ’69-es mozgolódásig, amiről írok, a kollégiumi életen kívül nem volt.
MN: Hedonista korszak volt, írja, hozzátéve, hogy maga is csak akkor szembesült azzal, hogy egyébként mennyi keserűség van a levegőben, amikor befejezte első, azóta is kiadatlan kisregényét.
SGY: A hedonizmust nemcsak testi, hanem szellemi és lelki értelemben is értem. Talán ott bujkált bennem a született a realista – bár ma már inkább kritikai irrealistának látom magam. Nemcsak a kollégiumi életről szólt a kisregény, pars pro toto benne volt az egész ország. És nyilván beleszüremlett az enyhülő Kádár-rendszerben is kilátástalannak tűnő jövő.
MN: Ennek a kilátástalanságnak mennyi köze volt ’56 emlékéhez? A forradalom utóhatása, ahogy egy helyen írja, még Mohácsnál is nagyobb megrázkódtatást jelentett a magyar történelemben.
SGY: Nem emlékszem, hogy ’56-ról sokat beszélgettünk volna. Könczöl Csaba persze elmesélte, hogy ’56 után leültették a papáját, akinek aztán sokáig nem volt állása. ’65-ben még közel volt az egész, és mindenkit érintett, függetlenül attól, hogy politikailag vagy eszmeileg melyik oldalon állt a családja. ’56 egzisztenciális sokk volt, a társadalom minden szintjét érintette.
| ||
MN: Azt is írja, közös trauma annak a tapasztalata is, hogy a világ magára hagyta Magyarországot.
SGY: Tavaly ősszel újra meghallgattam a Szabad Európa korabeli rádióadásait percről percre. Elképesztő uszítást folytattak. Azóta kiderült, hogy a szovjetek már október 25-én a fegyveres akció mellett döntöttek, és mire november 4-én másodszor is beavatkoztak, a legmagasabb szinten megegyeztek az amerikaiakkal, és november 3-án egyeztettek Titóval is. Fel sem merült, hogy a magyar forradalmat bárki bárhogyan segítse, a nyugati propaganda hamisan mégis ezt ígérte, ami óriási csalódáshoz vezetett. Nem csak mi érzékeltük úgy, hogy Magyarországot az egész világ magára hagyta, ezúttal valóban ez történt.
MN: Innen nézve mit lehet kezdeni a mai hivatalos emlékezetpolitika törekvéseivel, például a „kommunistátlanítással”, Nagy Imre szobrának félreállításával, és hogy a korabeli vezetők kultusza helyett a „pesti srácokat” állítják előtérbe, még olyan bakik árán is, mint amilyen a Dózsa László-ügy volt?
SGY: Ezt szokták csinálni, pedig egy rendszer jövője főleg azon múlik, tudnak-e enni adni a népnek, vagy nem tudnak. A 20. század mindvégig haskorszak volt, a 21. is az lesz. Nem mintha mindegy lenne, mivel hülyítik az embert. Természetes, hogy ’56 emlékét el akarják törölni, rögtön a rendszerváltás után elkezdték a koronás címer megszavazásával. Aki ’56 után vezető lett, a saját bőrén tapasztalta meg, hogy nem lehet a végtelenségig feszíteni a húrt. ’89 után ez a tapasztalat fokozatosan elhalványult. A mostaniaknak erről már fogalmuk sincs.
MN: A Malaccal teljes éveink egyik érdekes vonulata a Kilencek nevű költőcsoporttal foglalkozik. Mint írja, ők nem voltak sem népiek, sem politikus költészetet művelők, és nem is nyomta el őket a rendszer különösebben, ami érdekesen szemben áll mondjuk Csontos János és Mezey Katalin véleményével, akik 2013-ban egy elég kínos vitába keveredtek Esterházy Péterrel és Nádas Péterrel az ügyben.
SGY: A Kilencek klasszikus értelemben vett lírikusok voltak, szabad szellemek. A váteszköltői én azonban a hetvenes években benyomult a posztmodern prózába, a versekből pedig elpárolgott, amit a született lírikusok nehezen dolgoztak fel. A Kádár-rendszer nyomasztó szürkeségében a Kilencek is épp annyira voltak a présben, mint bárki, akinek volt szuverén egyénisége.
MN: Csakhogy Csontos és Mezey konkrétan azt mondják, hogy az egész posztmodern kánon „bűnben fogant”, hiszen Aczél kérte fel Nádast, Esterházyt meg Parti Nagyot, hogy szorítsák ki Utassyt meg Kiss Benedeket.
SGY: Aczélék a szocialista-realista költőket támogatták, akikhez az említettek némelyikének annyi köze volt, hogy parodizálták őket. A neves népiek ösztöneit sokkal zsírosabban díjazták, főleg akkor, amikor hivatalosan éppen szilenciumra voltak ítélve. Egy folyosón dolgoztam a magvetősökkel, akik a betiltottak neve mellett mesés összegeket láttak a havi fizetési íveken. Ilyen némasági apanázsból a „posztmodernek” soha nem részesültek. A Kilencek költői a szegénységből jöttek, és sokáig nem kaptak semmilyen támogatást, de hát tisztességes ember általában nem kapott. A „bűnben fogant kánon” hülyeség. A Kilenceknek nem a méltatóit, hanem a verseit érdemes olvasni, én is idézek párat, nagyon szép, komoly, maradandó művek.
MN: Olyan írókról beszél, akikre ma már nem, vagy alig hivatkoznak, de önre nagy hatást tettek. Most Utassyról és Rózsáról, de a Nobel-díjig ilyen volt Kertész Imre is. A Kertész Imre-emléktábla felavatására mégsem ment el, pedig sokakkal szemben önt meghívták.
SGY: Nem az én műfajom, hogy emléktábla-avatáson virítsak. Amikor Kertész megkapta a Nobel-díjat, kacagva mondta, hogy ő az ötvenezer olvasatlan Sorstalanság írója. Igaza volt. A Nobel-díj nem irodalmi díj, de néha jó írók is megkapják, és a Sorstalanság remekmű. 1976-tól a haláláig voltunk barátok, a 70-es, 80-as években józan szemléletet és bátorságot lehetett tanulni tőle. Gyakran eszembe jut, amit a művekről mondott: „Ami nem radikális, az nincs.” Ő is csinált hülyeségeket, persze, de ettől soha nem szűntem meg szeretni. Amíg el nem költözött, tizenkilenc éven át sokszor jártam nála a Török utcában, volt, hogy heti kétszer náluk vacsoráztunk. A táblát nem néztem meg. Kertész persze megnézné, és jót mulatna.
MN: De lehet azon kacagni, ahogy Schmidt Mária meg Balog Zoltán avatják fel ezt a táblát?
SGY: Ez itt Magyarország. Kardos G. György szerint a magyar író azt szeretné, ha Ferenc József tüntetné ki, és Kossuth Lajos gratulálna hozzá Turinból.
MN: Az 1989 című esszében a régió félmúltjáról, a demokratikus átmenetről és az azóta eltelt időszakról kiábrándulástörténetként beszél, az illúzióink eltűnéséről.
SGY: Az a mítosz, hogy a ’89-es változások kizárólag a térség szabadságmozgalmainak eredményeképpen következtek be, nem tűnik tarthatónak. Ráadásul az is látszik, hogy a kelet-közép-európai régióban túl mély változásra nem került sor. Akik kicsit civilizáltabbak voltak, mint a csehek, most is azok, akik kevésbé voltak civilizáltak, azok is úgy maradtak. Mi egy kissé leszakadtunk a térség átlagától. A pufferzónajellegünk azonban megmaradt. A magyar külpolitikát ezer éve a németek diktálják, ezt talán nemigen lehet vitatni, az elmúlt évtizedekben sem változott ez, és nincs az a magyar kormányzat, amelyik ezzel ne lenne tisztában. Ha a németek úgy döntenek, hogy rajtunk keresztül üzletelnek az oroszokkal és Kínával, akkor az lesz, és punktum.
MN: A függetlenség kapcsán tesz egy sarkos kijelentést, tudniillik, hogy a térségben egyedül a magyarok nem tudják értékelni a nemzetállami szabadság kivívását. A mi nemzetállamunk is 1918-ban született, mint a szomszédainké, de míg ott a függetlenséget ünnepelték, nálunk frusztrációként hat a mai napig.
SGY: A független nemzetállami lét nem magától értetődő adottság. Meg lehet nézni, hogy akiknek nincs állami szuverenitásuk, például a kurdok, hol tartanak, és milyen mozgásterük van azokhoz képest, akik saját állammal rendelkeznek. A lengyeleknek aránylag friss történelmi tapasztalatuk az önálló államiság elvesztése, majd kínkeserves visszaszerzése. Ők nagyon meg tudják becsülni, hogy rajta vannak a térképen. Nagyon nagy baj, hogy az államiságot a magyarok nem tanulták meg becsülni. Ez az oka, hogy az egészségügy, a szociális ellátás, az oktatás és a kultúra ennyire végletesen le tudott romlani. Egy nemzetállamnak ezeken a területeken kellene a legnagyobb erőfeszítéseket tennie, de ha az állami keretet nem becsülik, annak a tartalmát sem ápolják.
MN: Az idei Trianon-centenárium kapcsán miért nem ezekről a kérdésekről beszélünk? Mi értelme a súlytalan emlékműveknek meg a Trianon-baletteknek? „Történelmi vita” is legfeljebb azon a színvonalon mehet, amit Szakács Árpád visz a Magyar Nemzetben?
SGY: Ahhoz, hogy minőségi viták legyenek, bejáratott folyóiratok, népszerű lapok, kiadványok, tekintélyes intézmények kellenének, ezek nagy részét azonban megszüntették, bezárták, beolvasztották máshová. A szellemi élethez infrastruktúra kell, de kevés műhely maradt meg. Az infrastruktúra alapja, hogy a kötelező iskolázást fejlesszék, ehelyett visszafejlesztik. Ha a diákok kedvét korán elveszik az olvasástól, nincs miről és kinek beszélni. Az eszmecsere mára már csak az idősek által belakott kicsi információs buborékokba szorult, miközben az állampolgárok zöme nem fér hozzá a minőségi információhoz, és nem is tudja, hogy mit kellene olvasnia. Kitűnő könyveket írt Trianonról mostanában többek közt Hatos Pál, Ablonczy Balázs, Ungváry Krisztián, csak ezek nem jutnak el a szűk szakmán túlra.
MN: Közben látványosan építik az infrastruktúrát, öntik a pénzt az intézményekbe, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a Magyarságkutató Intézetbe, a Magyar Művészeti Akadémiába és a többibe.
SGY: Ezek a pénzek kézen-közön el szoktak folyni. Vitatható személyek kapják és vitatható alkalmi rendezvények, nem pedig megbízható intézmények hosszú távra. A Széchényi Könyvtár, a magyar írásbeliség alapintézménye, pótolhatatlan nemzeti kincsünk oszlik-foszlik. A másik veszélyeztetett alapintézmény a nagyon népszerű színház. Magyarországon 2018/
2019-ben nyolc és fél millió jegyet adtak el, száz emberre 85 jegyvásárlás jutott. Abszolút világrekord. A jegyek harmadát operettre és musicalre váltották, bohózatra 12 százalékát, gyerekelőadásra 20-at, prózai műre a negyedét. „A színház a magyar nyelv fellegvára”, legalábbis a romantikusok szerint, akik egykor még Magyar Tudományos Akadémiát sem átallottak alapítani. Nem a színházak színvonaláról beszélek, ami világszerte a nagyon vacaktól az elég jóig terjed, hanem a színházak társadalmi beágyazottságáról. A magyar államnak kutya kötelessége, hogy a levéltárakat, könyvtárakat és a színházakat fenntartsa, és az oktatásba – elsősorban az általános iskolákba és a középiskolákba – minél több pénzt nyomjon. Ha nem így van, akkor a hivatalnokok nem működnek felelősen.
MN: Szerintük ők igenis fenntartják, sőt, fejlesztik az infrastruktúrát, csak éppen más értékrend mentén. A Színház- és Filmművészeti Egyetemmel kapcsolatban is ez a retorika.
SGY: A modern nemzetállami lét kötelezettségekkel jár: a szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális feladatok ellátásával. Amint az állami alapfeladatokat alapítványokba szervezik ki, vagy átadják az egyházaknak, a kormányzat lemond róluk, és ezzel magát a világi államot számolja fel. Lerombolja azt, amit a reformkor óta sok magyar nemzedék vérrel-verítékkel épített fel. A kis nemzetek kultúráját az államnak kell megtartania, mert ha magánosítja, a tönkretétel felé indítja el. Nemcsak nálunk támasztják fel könnyen átlátható trükkökkel a hűbériséget, hanem a térségünkben más országban is, ezért arra kell gyanakodnom, hogy az egész mai európai rendszer mélységesen elhibázott.
