Kétségtelen tény, hogy Orbán Viktor egyszerűen szavazatszerzésre, illetve -biztosításra használta az árvizet, amint az is belátható, hogy a helytállásról, az aktív irányítószerepről készült filmek sem azoknak szólnak, akik hosszú napok óta hol őrjöngenek, hol nevetnek a szappanopera egyes fejezetein. Ami – felteszem – nem éri el a miniszterelnök ingerküszöbét, ám nem is ez a kérdés, hanem hogy mire épült a számítás, s az beválik-e? Haknibrigádok teljesítményét általában nem finom lelkű kritikusoknak szánják, ellenben a helyi közönségnek, amely álmélkodik, s örül a híres kabarészerzőknek, újságíróknak. A jó közönség az, amelynek nem kell szólni, mikor illik nevetnie. Az a gyanúm, hogy a miniszterelnök kommunikációs tanácsadói úgy vélték, az elmúlt napok road movie-ja valamely számukra fontos célcsoport érdeklődését felkeltette, s talán ki is elégítette. És ebben az esetben teljesen mindegy, hogy itt mit állítok arról, miként használható ki és fel a politikai szerep katasztrófa idején. Arányérzék, önfegyelem, jó ízlés, katarzis, ezek a színházi fogalmak közönségfüggők, s nincs kedvem és okom találgatni, hogy a spin-doktorok és gerrymandering-guruk, választási matematikabajnokok milyen célcsoportról gondolják, hogy a fejük ilyesmivel csavarható el. Lelkük rajta, felnőtt emberek, ők tudják, mit csinálnak.
Innen kívülről egyetlen apróságra érdemes felhívnunk az olvasók figyelmét. S ez a propagandatermékek életciklusának felette izgalmas kérdése. Az olyan alkotások, amelyeket ezen a héten láthatott a nagyérdemű, olyannnyira az adott pillanat hatása alatt állnak, illetve kiszolgálására szolgálnak, hogy pár hónap múltán, egy másik helyzetben akár még kínosak is lehetnek. Meglehet, hogy sok bizonytalan szavazónak, aki most mindössze elnevette magát vagy zavartan elfordult, mert finom neveltetést kapott egykor, s máig megőrizte a szeméremérzetét, szóval mindenféle népnek egyszer még eszébe jutnak ezek a képek, s ki tudja, hogy a nevetségesség nem kerül-e majd többe annál, mint amit ma vélhetően nyertek vele.
