Magyar Narancs: A hetekben állt elő a kamara azzal a felméréssel, hogy a sürgősségi osztályokon a szükséges 600 helyett csupán 140 szakember van. A szaktárca szerint hozzájuk nem érkezett erről jelzés, a Sürgősségi Orvostani Társaság pedig úgy véli, a menedzsment háta mögött kérdezték meg az orvosokat. Önök viszont azt mondják, az orvosok sok helyen félnek nyilatkozni.
Éger István: A Sürgősségi Orvostani Társaság civil egyesület, a MOK kötelező köztestület több mint 40 ezer taggal, akiktől ha panasz érkezik, ráadásul több különböző helyről, akkor odamegyünk hozzájuk, és őket kérdezzük meg. Hogy miért nem kérdeztük meg a menedzsmentet? Mert ha a panasznak az az egyik része, hogy a kórházvezetés ilyen-olyan érdekből szabálytalan munkavégzésre kényszeríti a munkavállalót, akkor azt a kolléga fogja elmondani. 48 kórházból mégiscsak mertek panaszt adni. A szaktárca azt mondja, nem tudtak róla. A vizsgálat eredményét közöltük az államtitkársággal és az Állami Egészségügyi Elosztó Központtal (ÁEEK) is, úgyhogy most már tudnak róla több mint egy hónapja.
MN: Miről szóltak a panaszok?
ÉI: Egyfelől arról, hogy nem megfelelő szakképesítéssel vagy szakképesítés nélkül, nem megfelelő felügyelettel dolgoznak az orvosok a sürgősségi osztályokon, másfelől, hogy a nem képzett szakorvosokat munkaerőhiányra hivatkozva parancsolja oda a menedzsment. Azt mondja az orvos, én, kérem, bőrgyógyász-, nőgyógyász-, urológusrezidensnek jöttem ide, nem akarok a sürgősségin dolgozni. A képzési tervben van ugyan hat hónap sürgősségi curriculum, de az nem arra szolgál, hogy önállóan, akár felügyelettel, akár nélküle végezze az osztályos munkát – hanem arra, hogy megtanulja az alapokat. Ha viszont nincs szakorvos, azt a munkát végzi a szakképesítés nélküli orvos, amiből tanulnia kellene. Ráadásul január 1-jétől törvény van rá, hogy minden műszakban lennie kell szakorvosnak is. Találtunk olyan osztályt, ahol az osztályvezetőnek sincs megfelelő szakorvosi képesítése.
MN: Az orvosok hiánya és elvándorlása az egészségügyben általános probléma. Az egészségügyi kormányzat béremeléssel, ösztöndíjakkal, támogatásokkal próbálja ezt enyhíteni. Mekkora sikerrel?
ÉI: A 2011–12-es csúcshoz képest csökkent az emigrációs ráta, már amennyire ez nyomon követhető. Pontosan nem tudjuk, hányan mentek el, csak azt, hogy hányan bonyolították le azt a hivatali procedúrát, ami ahhoz kell, hogy valaki elmehessen. Az utóbbi három évben ez csökken, most nagyjából annyian mennek el, ahányan végeznek. Főként a középgeneráció távozik, és a fiatalok így magukra maradnak. Sokan nem is külföldre mennek, hanem a magánszférába. Egyébként a rezidensek felmérése szerint a fiatalok körében 2015–16-ban ismét nőni kezdett az elvándorlók száma. Több ezer orvos hiányzik a rendszerből. A béremelés és egyéb financiális támogatások biztosan segítenek, de a kiszámíthatatlanság óriási. Nem elég adni, 4-5 évre előre látni kell, hová fognak tudni eljutni az orvosi szakmát választók. Az ápolóknál ez most legalább 2019-ig látható, az orvosoknál már csak idénre, aztán ki tudja, mi lesz. Hasonló béremelés volt már 2012–13-ban is, de nem volt folytatása.
MN: Lantos Gabriella nagy vitát kavart cikke szerint az egészségügy finanszírozásához több adófizetői járulék kellene, Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár először a struktúrát alakítaná át, önök azt mondják, 600 milliárd forintra lenne szükség. Hol az igazság?
ÉI: Sajnos ma tele van az egészségügy magukat szakértőnek kikiáltó emberekkel, akik képtelen ötletekkel állnak elő. A másik képtelen dolog a politika oldaláról jön: szerintük feneketlen zsákba nem lehet pénzt hordani. Ám a struktúra macerálásával nem lehet pénzt teremteni. Ez egy érzékeny rendszer, ahol kellenének alapelvek, erre épülő célok, ennek érdekében felépített működés és az ezt garantáló struktúra. A beárazásnak már a célok kitűzésével meg kellene történnie. Ezekről azonban elfeledkeznek, és önös politikai érdekből meg gazdasági szűkösségből piszkálják a struktúrát, és azt hiszik, jót tesznek. Ez katasztrofális hibája a rendszerváltás óta minden kormánynak. Mert amíg kevesebbet fizetnek érte, mint amennyibe kerül, addig újra lesz kórházi adósságállomány, bérfeszültség, pályaelhagyás. Az első lépés, hogy kormányokon átívelő célok kellenek, a második, hogy ezt fizessék meg. Hiába mond bármit az államtitkár, a GDP-arányos lemaradásunk a visegrádi négyekhez képest 2 százalék, az unió átlagához képest 4-4,5 százalék. Ma Magyarországon a GDP 35 ezer milliárd forint, annak 2 százaléka 700 milliárd forint. Ehhez képest az összes gyógyító-megelőző ellátásra nagyjából 1000 milliárdot költünk. Ha beletennék a plusz 2 százalékot, beindulna a rendszer működése, lehetne monitorozni és javítani a hibákat. Ehhez kellene az a független társadalmi egészségbiztosítási pénztár is, aminek többek között ez lenne a feladata, és amit épp most zártak be végképp.
MN: Azt mondja, egészségpolitikai célok kellenek, korábban azt mondta, 2006 és 2010 között az akkori kormánynak ilyen nem volt. Mégis, mikor volt utoljára?
ÉI: 2011-ben kihozták a Semmelweis Tervet, amit mi kapásból elutáltunk, úgy volt rossz, ahogy volt. Volt benne ugyan objektív tényfeltárás, de nem volt érdemi megoldás. Az utána lévő ciklussal annyi változott, hogy Zombor Gábor jó szakember volt, aki megértette a kormánnyal azt, hogy egy olyan gazdasági helyzetben lévő ország, mint a miénk, nem lehet olyan egészségügyi állapotban, mint amilyenben van. Népegészségügyi szemléletet adott a kormánynak – aztán lemondott alig egy év után, nem véletlenül.
MN: És azóta?
ÉI: Nézze meg az alapellátást! Azt mondták, ráfókuszálunk. Erre mi van? Az idei költségvetésben megint elfeledkeztek arról a 10 milliárdról, amit beígértek. Tavaly már bokszolni kellett érte, idén benne sincs, csak a töredéke, és az is pántlikázva. Holott még öt évig szükség volna a 10 milliárdokra, hogy az alapellátás egyensúlyba kerüljön.
MN: Ha a finanszírozásról esik szó, nem kerülhető ki a vizitdíj: anno a MOK ellene volt, károsnak találták, aztán amikor kivezették, kompenzációt követeltek. Visszatekintve is jó döntésnek gondolja a megszüntetését?
ÉI: Igen. Azért ennek van egy története: akkor sem raktak pénzt az alapellátásba, hanem azt mondták, amit a 300 forintokból összeszedtek, az a ti bevételetek. Egy év után, a népszavazást követően a vizitdíjat eltörölték, és mi joggal léptünk fel, hogy nem raktatok bele pénzt, azt mondtátok, lesz vizitdíj, aztán ezt is elvettétek, akkor legalább kompenzáljátok valamivel. Ma sem látom másképpen: megmutatta, hogy több volt a kára, mint a haszna. Azoknál a szegényebb, főleg edukálatlan rétegeknél rontotta az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést, akik amúgy is a legkitettebbek. Ráadásul a vizitdíjból származó bevétel nem érte el az intézményeknél az adott időre vetített költségvetés egy százalékát.
| ||
MN: Viszont a háziorvosoknak legalább bevételt jelentett, és hatással volt a felesleges orvos-beteg találkozásokra is.
ÉI: Azt nem ezzel kell szabályozni, hanem edukációval. Egyébként pedig a rendszer heterogén volt, annak érte meg, akinek volt egy 2500 fős praxisa, és napi százas forgalmat bonyolított le. Neki sokkal több pénze volt, mint az aprófalvas szerkezetű, kisebb praxisú háziorvosoknak, akiknek szüksége lett volna több forrásra.
MN: Azt mondta korábban, hogy 2010 előtt a kormányok nem akarták, hogy legyen egy erős, vétójoggal rendelkező orvosi kamara…
ÉI: És azóta kiderült, hogy ez sem akarta.
MN: Lobbizni nem lehetett volna érte jobban?
ÉI: Vétójogot úgysem adnak, egyetlen magyar kamarának sincs vétójoga.
MN: És mi az, ami van? Több a jogosítványuk, mint 2010 előtt?
ÉI: Nem tudok róla, hogy több lenne. Ugyanúgy véleményezési jogunk van, nyilvántartásunk, szolgáltatások a tagjaink felé és az etikai szabályzatunk. Ami érdemi változás volt, hogy a gyógyszerész, a szakdolgozói és orvosi kamaráknál visszaállították a kötelező tagságot. Ez betegbiztonsági kérdés is, fontos, hogy egy szakma kontrollálható legyen a saját grémiuma által. Ez minden más kamaránál is így van, és a környező országokban is.
MN: A 2010-es kormányváltás idején sokan mondták, hogy ön a Fidesz embere, ezt ön akkor sokszor sok helyen cáfolta, viszont háromnegyed év türelmi időt adott az új kormánynak. A Fidesz azzal kampányolt, hogy helyreállítja az ágazatot, aztán mégsem történt semmi.
ÉI: Ez már történelem. Aki újonnan kerül oda, annak jár a kegyelmi idő, főleg, ha egy rossz örökséget vesz át. 2011 elejére azonban már lehetett látni, hogy lesöprik a javaslatainkat, nincs szakmai, gyógyító tapasztalat az egészségügyi kormányzásban, hogy az akkori államtitkár (Szócska Miklós – F. Zs.) nem ért a dolgához, nem támaszkodik a szakpolitikára. Mondjuk, az minden területre igaz, hogy mindenhol ott vannak a szakmai egyesületek, kamarák, és az addig rendben is van, hogy a politika dönt, ő rakja össze a költségvetést – de mindezt szakmai alapokra kell helyezni. Ezt mulasztotta el az akkori államtitkár, és akkor mondtuk ki, 2011 elején, hogy a türelmi idő lejárt. Az meg, hogy én a Fidesz embere lettem volna, hogy politikai-kormányzási ambícióim lettek volna, marhaság. Még van itt három évem, 2019 végén befejezem, és elmegyek nyugdíjba. Soha nem voltak és most sincsenek kielégítetlen politikai ambícióim.
MN: Viszont 2010 előtt, amíg a Fidesz ellenzékben volt, nagy volt az összhang a párt és a MOK között. Mi történt a kormányváltáskor?
ÉI: Látja, ez egy jó kérdés. A kamarának is rossz volt szembesülni azzal, hogy amíg a szakma véleményét és ellenkezését – ami a rendkívül káros folyamatok ellen szólt, főleg az SZDSZ-es egészségügyi kormány idejében – fel lehetett használni politikai célokra is, addig látszott a szinergia, az összhang. Az ellenzékben lévő párt 2008–09 táján a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal támogatásával benyújtott egy törvényjavaslatot a társadalmi egészségbiztosítási rendszer megvédése érdekében. Nézze meg, hol van ez most.
MN: Mi történt ehelyett?
ÉI: Őszintén szólva nem tudom, merre tartunk. Az intézményi konszolidáció, az eszközök és infrastruktúra fejlesztésére felhasznált uniós források komolyan meglendítették a Budapesten kívüli műszaki és intézményi hátteret. De azt még mindig nem tudjuk, ki fog dolgozni azokban a szép új épületekben, a szép új műszerekkel. És még mindig az a legnagyobb hiba, hogy nem deklarálnak egészségügyi stratégiát.
MN: Hogy egy utolsót idézzek öntől 2010 előttről: akkor azt mondta, sosem volt olyan kártékony kormány az egészségügy szempontjából, mint az akkoriak, ezért ott tartanak be nekik, ahol csak tudnak. Mi a helyzet a mostani kormánnyal? A MOK-nak ugyanúgy be kell tartani most is?
ÉI: Erre mondják, hogy akkor bezzeg sokkal nagyobb volt a pofátok, mint most. De van egy koncepcionális különbség a két időtáv között. Amikor az SZDSZ-nek adták a tárcát, az a 2006-os kormányprogramban egy torz neoliberális egészségügyi képet vázolt, ami bárhol megvalósult a világban, nagy nemzeti sorstragédia és anyagi tönkremenetel lett a vége: Chile, Hollandia és néhány közép-afrikai ország. Nekünk akkor ezt kellett megakadályozni, megvédeni a kockázatközösségen alapuló szolidaritást a több-biztosítós modelltől. Ez a vízió nagyon erős ellenségkép lett, ennek tényleg ott tartottunk be, ahol csak tudtunk. 2010-ben jött az új kormány, és azt mondta, mi majd fejlesztjük az egészségügyet. Ilyenkor mit tud tenni az ember? Szakmailag segíti ezt a törekvést, és ez történt a kegyelmi időszakban. Aztán csak nem jött a fejlesztés, és elkezdtük őket kritizálni. Más az eszközrendszer. Akkor már nem valami ellen, hanem valamiért harcoltunk szakmapolitikai véleményünket felkínálva, hátha hallgatnak rá.
MN: Az előbb azt mondta, arra ez a kormány nem hallgat.
ÉI: De velük kommunikáció van, csak itt elválik a két szint. A szaktárcával az eddigi 13-14 évem alatt most a legjobb a kommunikáció, egy oldalon állunk. A másikon meg a nagypolitika, amely a döntéseket hozza, és nem biztos, hogy meghallja, ha átkiabálunk. Most a megvalósítással van a baj. De ha bedugom a seprűt a küllő közé, a biciklinek kitörnek a küllői. Ha jön valaki új, és felül egy új biciklire, annak nem töröm ki a küllőit, hanem lökdösöm előre.
MN: A nagy lökdösésben viszont eltelt hat év.
ÉI: Ezért most már ütünk is, nézze csak most meg ezt a sürgősségi osztályos felmérést. Az eszközeink viszont nem korlátlanok.
