Nem maradt más – Hogyan tovább, Szabadság tér?

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2014. augusztus 1.

Belpol

Az eltelt 114 nap újrafogalmazta a Szabadság tér üzenetét: „Nem maradt más, mint az ellenállás.” Szeptembertől új stratégia szerint folytatják – addig az Eleven Emlékmű lesz a tiltakozás központja. Beépített emberünk beszámolója.

Véget ért egy fejezet a Szabadság téren, olvassunk róla itt is, ott is, de a beszámolók pontosításra szorulnak: csak levált egy újabb hordozórakéta immár röppályára álló objektünkről, az egyik – a legnagyobb, legerőteljesebb: maga a gyújtószerkezet. A Menetrend volt az első leváló rész, mely, az OSA Csillagos Ház projektjét megtámogatva a vidéken (valamint az elcsatolt majd ideiglenesen visszacsatolt területeken) élő zsidóság deportálásának terminusait dokumentálta.

A most leváló rész a "Tiszta emlékezettel a szabadságért, demokráciáért" facebook csoport szervezőinek húzóhármasa, a Magyar Fruzsina, Mécs Imre és Zoltai Andrea neve által fémjelzett 114 napja tartó demonstrációsorozat. Mécsék közleményben tudatták, hogy a tüntetés nem szűnt meg és fel sem lett függesztve, mert ahogy Bauer Tamás fogalmazott a minap, nekünk ”nem maradt más, csak az ellenállás!”.

false

 

Fotó: Bakki László

Szeptemberben új stratégia szerint – kulturális többlettartalmakkal gazdagítva – folytatódik a 114 napja elindított, számos művészt, politikust, történészt, filozófust és a civilek kisebb-nagyobb tömegeit mozgósító projekt. Addig is a "Tiszta emlékezettel a szabadságért, demokráciáért' Fb-csoport szervezői közül Sebő Gábor vállalta a „Szabadság – Tér – Erő” című arculatváltás irányítását, mely így a továbbiakban az Eleven Emlékmű projekthez csatlakozva biztosítja a demonstráció folytonosságát. Reméljük, egyre többen jönnek majd írók, olvasók, gondolkodók, hisz’ – mint a 114. napi felszólalóink egyike, Kornis Mihály mondta – már jóval előbb észbe kellett volna kapnia az értelmiségnek, de még mindig nem késő.

Az Eleven Emlékmű társadalmi önismeret fejlesztő csoport immár a Szabadság tériek megmozdulásainak központja – bár sokan, sokfelől támadták már a projekjüket. Legutóbb ezen a bizonyos 114. napon jobbról egy úr, aki szerint „olyan nyugodt volt ez a város eddig, hogy csak na”. Mindezt történetesen a körünkben tartózkodó Beszélő-árusnak panaszolta fel, aki szerint viszont az kérdés, hogy mindenki megszólalhat-e a körben, vagy csak mi nyomjuk a magunkét olyan hangosan, hogy még a Bajcsy is beleremeg. Náciknak is lehet jönni, vetettük oda fegyelmezetten. Az eleven emlékművesek mottója azonban az „egy ember beszélget egy másik emberrel”, mely választás eredményességét több példa is bizonyítja, például itt van Gonda úr esete a Holokauszt-túlélővel. A valahai Kossuth tériek egyik megmondója is – aki nem képes magát távol tartani tőlünk sehogy se, vidáman sertepeltél azóta is az Eleven Emlékmű körül (mondtam, szabad neki) – szót kért és kapott. Másnap, ugyanott, ugyanabban a körben egy Holokauszt túlélő néni válaszát Gondának címezve szólalt meg: „Uram, én tegnap egész éjjel nem tudtam aludni maga miatt...” – aztán elmesélte a saját vészkorszakbeli történetét. Gonda ez egyszer nem adta elő, hogy bezzeg őket, mikor a szovjetemlékmű kordonjai mögé békésen cipőket hajigáltak, a rendőrség könnygázzal szívatta, etc.

Úgy tűnt, ez volt a Kossuth tériek hattyúdala. Vagy mégsem? A 114. napon az Eleven Emlékmű kibeszélő órái alatt palesztin zászlós-hamaszkendősök érkeztek, hogy feszült kivagyisággal szelfizzenek a Krétakör tépett tükrének tövében. Apropó, Gulyás Marciékhoz azóta bejelentkezett a rongáló, önként hívva tetemre magát – ő tudja, miért. Szőke Sándor a Krétakör önkéntes-aktivistája szerint a rombolás is a projekt értelmezési körét tágítja. A Szabadság tériek is hasonló véleményre jutottak: a szembenézés lehetőségének lerombolása valósabban tükrözi a hazai elmeállapotokat, hívebben bármi másnál. Egyesek azon sem csodálkoznának, ha Orbán elrendelné az országban fellelhető tükrök összegyűjtését és nyilvános ripityára törését. Meg is lenne az apparátusa hozzá. A tükör egyébként, akár az egész tér, mióta itt vagyunk, folyton változik, átalakul, megtelik újabb és újabb jelentésekkel, feliratokkal, képekkel töltve ki lassan a tépett fólia helyét, s most palesztin zászlók is kerültek rá. Igaz, nem maradtak soká. Akik hozták, el is vitték, véletlenül pont a Hazatérés temploma felé.

Bár látogatásuk nem eredményezett érdemi párbeszédet, a lehetőség fennáll. Mi ott vagyunk, nem megyünk el, s szeptemberben nem újrakezdjük, hanem folytatjuk. Folytatjuk szakadatlan, mert nekünk „csak az ellenállás maradt”.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.