Népszavazási kezdeményezés: Szabad a gazda

szerző
Pete Péter.György Bence
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

No nem! Azt már nem! Az anyaföldet, azt nem adjuk! Nem elég, hogy külföldieknek adták a nemzeti ipart, a nemzeti kereskedelmet, a bankjainkat és még a stratégiai energiaszektort is? Itt az ideje, hogy megálljt parancsoljunk; a termőföldünkből egy hantot, egy rögöt se kaphatnak!

No nem! Azt már nem! Az anyaföldet, azt nem adjuk! Nem elég, hogy külföldieknek adták a nemzeti ipart, a nemzeti kereskedelmet, a bankjainkat és még a stratégiai energiaszektort is? Itt az ideje, hogy megálljt parancsoljunk; a termőföldünkből egy hantot, egy rögöt se kaphatnak!

Miért is? (Pontosabban: miért se?) Tényleg, miért? Érvek (észérvek!) pro és kontra, aminek alapján mérlegelhetnénk és megfontolt véleményt formálhatnánk? Ugyan! Itt-ott történik csak bágyadt említés a földárak spekulációs felhajtásáról, s ezáltal szegény magyarok gaz külföldiek által való kizsákmányolásáról, továbbá az élelmiszerárak ennek betudható radikális emelkedéséről. Ám ez is csak úgy fél kézről. Az - úgy tűnik, most már a teljes politikai palettát felölelő - össznemzeti szittya felbuzdulás kórusa szerint a külföldiek esetleges földtulajdonlása oly nyilvánvaló veszély a nemzetre, mint "az török áfium", engedélyezése felér egy hazaárulással. Nem is mer nyíltan mellette érvelni senki; a sárdobálás inkább akörül folyik, hogy a hatalom vajon mindent megtesz-é eme szörnyű tragédia elkerülésére, vagy pedig a társas vállalkozások (valójában a szövetkezetek) földtulajdonlása érdekében rést hagy a vártán, amelyen keresztül a becstelen szándékú idegenek esetleg beszivároghatnak.

Hiszti helyett

A pátoszt eddig is kedvelő, a minden piszlicsáré ügyet nemzeti sorskérdésként tálaló politikai mozgalmak viselkedése legalább nem meglepő, újabban azonban a liberálisok is csatlakoztak a dalárdához. Márpedig a magántulajdon ilyen jelentős korlátozása eléggé ütközik a liberalizmus alapdoktrínáival ahhoz, hogy legalábbis alapos érveket kelljen produkálni e korlátozás igazolására. Ha ugyanis valaki veszi a fáradságot, és csak egy picit is elgondolkodik az ügyön, azonnal rájön, hogy a dolog nem írható le a jó magyarok és rossz külföldiek kényelmesen egyszerű érdekkonfliktusaként, ahol a törvény feladata nyilvánvalóan a jól átlátható magyar érdekek védelme. Hiszen a külföldiek földvételi tilalma nem csak (sőt elsődlegesen nem) magukat a külföldieket sújtja. Egy adásvételhez mindig két fél kell: aki veszi és egy másik, aki eladja. A potenciális vevők jó részének - mi több, ha fizetési képességük és készségük szerint tekintjük őket, akkor jobbik részének - a kizárásával a tilalom azoknak a magyar birtokosoknak a saját tulajdonukkal való rendelkezését korlátozza, akik jó áron szeretnék eladni a földjeiket. Márpedig köztudottan ők is e nemzet testéhez tartoznak.

Nem kizárt persze, hogy a hisztériáig fokozott búsmagyar érzelmeket félretéve és a létező tényleges pro és kontra érveket számba véve még mindig az jönne ki, hogy bizonyos korlátozások célszerűek. Végül is Európában számos olyan ország van, ahol szintén nem lehet csak úgy ukmukfukk bárkinek földet venni. Az alábbiakban megpróbáljuk röviden összefoglalni a külföldiek földvásárlásának a magyar érdekeltekre való várható hatását: a dolog korántsem tűnik olyan tragikusnak.

Kategóriák

Mindenekelőtt lássuk be, hogy a kérdésben a magyar állampolgárok különböző csoportjainak érintettsége nagyon eltérő: így a nemzetre, a nemzeti érdekekre való kvalifikálatlan hivatkozás, mint máskor is oly gyakran, a demagógia határait súrolja. Az alapos elemzéshez legalábbis két részre kell osztanunk magunkat: olyanokra, akiknek nincs termőföldjük, s földet sem most, sem a későbbiekben nem óhajtanak sem eladni, sem vásárolni. Nevezzük őket közvetetten érintetteknek. Nem kétséges, hogy ők alkotják a társadalom elsöprő többségét - még a mezőgazdaságban dolgozók jelentős része is idetartozik, hiszen közülük sem mindenki birtokosként él a földből. Közvetlenül érintetteknek fogjuk nevezni azokat, akik termőföld-tulajdonosok, vagy a jövőben földet akarnak vásárolni. Létszámukat tekintve ők nem lehetnek nagyon sokan, a többi állampolgárhoz képest nagyságrendekkel kevesebben vannak. Ne feledjük, nem akármilyen földről, nem házhelyről, telekingatlanról, kiskertről stb. van szó, ilyeneket vásárolhatnak külföldiek ma is (rossz nyelvek szerint persze csak akkor, ha a helyi polgármester által kirótt, csak külföldiek által fizetendő, változó elnevezésű és változó összegű dézsmát megfizetik, de ezt most hagyjuk), hanem kifejezetten mezőgazdasági művelésre, gazdálkodásra szolgáló földről. A nyugdíjas hobbikertészek, hétvégi szőlősgazdák és hasonló, a mezőgazdasághoz lelkileg kötődő emberek több százezresre, esetleg -milliósra becsült tömegét nem soroljuk a közvetlenül érintettek közé. Viszont ideszámítjuk azokat, akik a közös gazdaságok földjeinek szétosztásakor kárpótlással vagy bármi más úton akármekkora termőföldhöz jutottak, még akkor is, ha városban élnek, földjüket bérbe adják, és még megnézni sem mentek ki soha. A közvetlenül érintettek létszáma tehát nagyságrenddel kisebb. Ezt azért célszerű külön hangsúlyozni, mert egy a kérdésben esetlegesen kikényszerített népszavazás kimenetelét egyszerűen létszámarányuknál fogva a közvetetten érintettek álláspontja, tehát azoknak az embereknek a véleménye fogja eldönteni, akiknek nincs földtulajdonuk, és nem is akarnak ilyet. Ízlés dolga, hogy ezt valaki helyesli-e, vagy sem, a tényt magát mindenesetre célszerű fejben tartani.

Ha

Állampolgárként a tényleges és potenciális földbirtokosok egyben közvetetten is érdekeltek, ám ez fordítva természetesen nem igaz, kezdjük tehát az elemzést a törvény által közvetlenül érintettekkel. Az ő érdekeik nemhogy nem egységesek, de az egész kérdésben itt, a színmagyarok között húzódnak az igazán mély érdekellentétek. A külföldiek szabad részvétele a hazai földforgalomban (ami természetesen itt csak hipotetikus gondolatkísérlet, hiszen a kormány köti az ebet a karóhoz, hogy erről szó sem lehet) a közvetlenül érintettek körében kétféle módon teremtene konkurenciát: vevőként a földpiacon és eladóként a mezőgazdasági termékek piacán, ha a megvett földön tartósan gazdálkodni akarnak. Tekintsük először az első problémát.

Ha külföldi tőkeerős vevők jelennének meg a földpiacon, ráadásul olyanok, akik a hazainál lényegesen magasabb földárakhoz vannak szokva, akkor, s ebben mindenki egyetért, viszonylag gyorsan felhajtanák a hazai földárakat. Az azonban korántsem olyan nyilvánvaló, hogy ez úgy általában rossz nekünk. Elég csak megfordítani a kérdést: kinek jó az, ha a termőföld nem ér egy fabatkát sem? Vagyontárgyaink értékének emelkedése általában jó nekünk. A részvényárak emelkedésének például mindenki örülni szokott. Anélkül persze, hogy az anyaföldet egy lapon mernénk említeni holmi vacak részvénnyel, az objektív eladói és vevői, kistulajdonosi és nagytulajdonosi érdekellentétek meglehetősen hasonlóak valamennyi vagyonpiacon, arról már nem is beszélve, hogy a BUX-index lelkesedéssel üdvözölt szárnyalását éppúgy a külföldi kereslet idézte elő, ahogy csak masszív külföldi kereslet tudna jelentős földáremelkedést is okozni.

Azok a földtulajdonosok például, akik sem eladni nem akarják földjüket, sem újabbat nem akarnak venni, rövid idő alatt igen nagy vagyongyarapodást könyvelhetnének el. Ez akkor is igen hasznos volna nekik, ha a belátható jövőben nem akarnák azt készpénzben realizálni. A nagyobb földérték automatikusan hitelképesebbé tenné őket, könnyebben és olcsóbban jutnának tőkeforrásokhoz, enyhülne tehát az egyik leggyakrabban említett gondjuk. Amíg a föld értéke olyan alacsony, amilyen most, addig a beinduló földhitelintézetek nem fognak komoly jelzálog-hitelezésbe kezdeni.

Még nyilvánvalóbb nyereséget könyvelnének el azok a (magyar) tulajdonosok, akik a már megnövekedett áron adnák el a földjeiket, ezt nem is kell részletezni. Biztosan lennének persze olyanok is, akik még olcsón, a folyamat elején elkótyavetyélnék birtokukat - már előre lehet érzelmes történeteket gyártani a szegény, tudatlan emberekről, akiket csalárd módon olcsón kiforgattak értékes vagyonkájukból (értsd: akik kisebbet kaszáltak Árpád örökségéből, mint azok, akik tudtak várni); de hát ott, ahol eladó és vevő szabadon állapodik meg az árban, ott az bizony nem mindig a "társadalmi igazságérzetnek" megfelelően alakul. A közművek elkótyavetyélése és más, a nemzeti vagyon olcsó kiárusításaként aposztrofált privatizációs akciókkal való párhuzam itt igencsak megtévesztő volna. Ott valóban arról volt szó, hogy az állam jól vagy rosszul, de a mi villamos erőművünket adta el, a köztulajdonban mindnyájan érdekeltek voltunk. Itt viszont az történik, hogy egy földtulajdonos eladja az ő saját földjét.

Az egyértelmű vesztesek azok lennének, akik rövid vagy esetleg középtávon és főleg a mai alacsony árakon akarnak földet vásárolni. A potenciális vevők bizton számíthatnak arra, hogy a mai földtulajdonosok egy jelentős része (tönkremenő kisgazdálkodók, birtokukat elsősorban vagyontárgyként kezelő és gazdálkodni nem szándékozó kárpótoltak és még sokan mások) viszonylag rövid időn belül eladni szándékoznak vagy kényszerülnek földjeiket. Akik erre spekulálnak, azokat nyilván nagyon zavarja a pénzes versenytársak jelenléte, s valahol itt lehet a külföldiek földtulajdonát ellenző érdekek kemény magja. Persze az után, hogy ők olcsón már megvették, amit meg akartak venni, akár emelkedhet is a föld ára. Az ő érdekeiket nemzeti érdekként megjeleníteni azonban már csak azért is furcsa, mert ez esetben a potenciális eladók is magyar állampolgárok.

Gondolkozzunk, magyarok!

Fontos rámutatni, hogy a kulcskérdés nem az áremelkedés ténye, hanem a sebessége. Az mindenki előtt nyilvánvaló, hogy Magyarország nyugati integrációjával, mint annyi minden más, a föld ára is igazodni fog az európai normához. Mire ez bekövetkezik, addigra a külföldiek földvásárlási tilalmát is el fogja fújni a szél, az egész kérdés ad acta kerül. Sokan - és gyakran a legjobb szándékkal - éppen ezért támogatják ideiglenes jelleggel a külföldiek kizárását. Attól félnek ugyanis, hogy a nagypénzű külföldieket kifejezetten az alacsony ár vonzaná; nem gazdálkodók, hanem spekulánsok jönnének, akik, mihelyst emelkedik az ára, rögtön továbbadnák a földet.

Az árak időbeli változásából élő spekulánst nálunk divat utálni; a közgazdaságtan elmélete valamivel megbocsátóbb, nekik is szorít helyet a lényeges gazdasági szerepet betöltő aktorok között. De még hazai értékrendünkben sem világos, hogy ha a probléma a spekuláció, akkor miért csak a külföldi spekuláns a rossz ember, és mint ilyen, korlátozandó? Mert az gazdagabb, és ezért ki fogja szorítani a kispénzű hazai spekulánsokat, értsd: több pénzt fog adni a földjüket eladni szándékozó magyaroknak, mint a szegény magyar spekuláns? Vagy a spekuláció a magyartól idegen, s az előző bekezdésben említett, olcsó földfelvásárlásban érdekelt magyar felek kivétel nélkül jóravaló gazdálkodók? Esetleg a spekulációs nyereségek magyar kézben való tartásához fűződik nemzeti érdek? Ezt is lehet mondani, de ezzel nem fér össze a pátosz. Az sem világos, hogy a gyors áremelkedéshez valóban szükség volna-e nagymértékű külföldi tulajdonszerzésre, vagy kisszámú üzlet és a külföldiek potenciális jelenlétének tudata már elég volna-e az árak megugrásához. Márpedig az árnyereség magyarok és külföldiek közti megoszlásában ennek nyilván nagy szerepe lenne. Nehéz és elemzésre váró kérdések ezek, ám a földtörvény módosítása körüli vitát körüllengő nemes pátosz még puszta felvetésüket sem teszi lehetővé, nemhogy megválaszolásukat.

Egy újabb szempont

És mi a helyzet azokkal a külföldiekkel, akik gazdálkodni akarnának Magyarországon szerzett birtokaikon? Sérül-e nemzeti érdek azáltal, hogy ők versenyezni fognak a magyar gazdákkal az agrártermékek piacain? Ilyesmit is lehet hallani. Õk ugyanis gazdagabbak - tőkeerősebbek -, gazdaságaikat esetleg jobban fel tudják szerelni, több pénzük lesz gépre, műtrágyára, s így a termékpiacokon folyó versenyben kiszorít(hat)ják a magyar gazdákat. Az, hogy az érintett gazdák számára ez kínos (esetenként akár tragikus), az nem kérdés. Az már sokkal inkább, hogy e ponton az érintett magyar gazdák és Magyarország érdekei tökéletesen egybeesnek-e. Ha a fejlettebb és hatékonyabb, illetve a kevésbé fejlett és alacsonyabb hatékonyságú érdekellentéte nem a külföldi és magyar között húzódó határvonallal lenne azonos - ez esetben sajnos ez a helyzet, legalábbis ez a vélelem és félelem - akkor nem is lenne semmiféle probléma, hogy a gazdasági verseny általában pozitívnak tekintett hatásairól egy nemrég még szocialista országban ne is beszéljünk. (A céhes ipart is elmosta a gyáripar kialakulása és a technikai fejlődés, s fogyasztóként ezen csak nyertünk.)

Tudjuk persze, hogy a mezőgazdaságból élők számára a gazdálkodás nem egyszerűen munka, hanem életforma. Szó sincs arról, hogy negligálni kívánnánk az itt szóba jöhető speciális szempontokat. Pusztán arról van szó, hogy a "nemzet érdekére" hivatkozni itt sem egyértelmű: a lakosság többségének fogyasztóként az az elemi érdeke, hogy fejlett és hatékony üzemekben s ezért olcsóbban állítsák elő az általa vásárolt élelmiszereket - s ez független attól, hogy azt magyar tulajdonban lévő földön vagy külföldiek által birtokolt földön tették-e.

Azt a feltevést pedig, hogy a külföldi tulajdonosok majd valami helytelenséget fognak művelni a birtokukba került termőfölddel, nyugodtan kizárhatjuk. Épeszű külföldi gazdálkodó ugyan miért használná a termőföldet alapvetően másra, mint amit egy magyar gazda tenne vele? Nem kell tartanunk az anyaföld elsivatagosodásától és hasonlóktól. E tekintetben a helyzet valószínűleg még sokkal jobb is, mint a privatizált ipari üzemekkel volt, amelyekből (állítólag) sokat csak azért vettek meg, hogy aztán bezárják. Az állami hatóságoknak a földterületre vonatkozóan sokkal kiterjedtebb jogosítványai vannak, előírhatnak művelési kényszert, mi több, a már létező környezetvédelmi előírásokon keresztül meghatározhatják az alkalmazható művelési módszerek, a felhasználható műtrágyák és növényvédő szerek körét stb. Ehhez képest például egy külföldi tulajdonban lévő magyar sörgyárban szinte azt csinál a tulajdonos, amit akar. Ám mit tesz isten, az ilyenekben mégis kivétel nélkül sört gyártanak.

Közvetetten érdekeltek

Az utóbbi két bekezdés már át is vezet a lakosság azon többségben lévő csoportjaihoz, amelyek az egész földügyben mint a mezőgazdasági termékek fogyasztói érintettek, s amelyeket épp ezért a korábbiakban közvetetten érdekelteknek neveztünk. Gazdasági érdekeiket tekintve ezeket az embereket akkor sújtaná a külföldiek földvásárlásának engedélyezése, ha - miként az ellenzők azt axiómaként emlegetik - a földárak emelkedése az élelmiszerárak számottevő és gyors emelkedéséhez vezetne. Az élelmiszerárak persze kétségkívül nem csökkennének, ám hogy pusztán a föld ára meghatározó jelentőségű volna az élelmiszerárakra úgy általában, az erősen kétséges. Az ezt a nézetet hangoztatók semmiféle számítást nem prezentáltak eddig. A különböző élelmiszerek igen eltérő földigénye, az agrártermelés ráfordításaiban szereplő nagyszámú egyéb tényező léte, az állami szabályozás, a piac és főleg az importvédelem szabályai mind-mind számítanak: a föld ára mindössze egy a sok száz egyéb között. Arról nem is beszélve, hogy a gazdák a legtöbbet éppen arról panaszkodnak, hogy a bolti élelmiszerárak a feldolgozók, kereskedők és egyéb résztvevők manipulációi miatt oly magasak, azok az ő eladási áraiktól teljesen elrugaszkodtak - akkor viszont költségeiket sem igazán tükrözhetik. Más kérdés, hogy ezt a termelők saját sanyarú és kiszolgáltatott helyzetük igazolására szokták érvként felhozni; de ha ez akkor igaz, úgy most is annak kell lennie. A bolti élelmiszerárak alakulásában a mezőgazdasági termelők költségei csak nagyon közvetve tükröződnek, ezek egyikének mégoly jelentős emelkedése sem lehet tehát olyan tragikus. Jelentkezhetnek továbbá ellenható, költségcsökkentő tényezők is, egyebek mellett éppen a külföldi gazdák által teremtett verseny következményeként.

Nehezebb a helyzet a nem gazdasági, ha úgy tetszik, érzelmi érvekkel. A dolog természeténél fogva ezekről csak igen pontatlanul lehet beszélni, ám az joggal felvethető, hogy vajon a magyar lakosság túlnyomó része számára olyan alapértéknek számító dolgoknak, mint a hazához, az anyaföldhöz való ragaszkodás, mi közük ahhoz, hogy egyes földdarabok milyen névre vannak bejegyezve a telekkönyvben. Nemzeti szimbólum-e a föld tulajdonjoga? Olyasmi-e tehát, mint például a Szent Korona, amelynek eladása ellen e sorok szerzője is körömszakadtig tiltakozna még akkor is, ha netán derék, igaz magyar magánembernek akarná valaki eladni. Ez irányú értékválasztása tehát mindenkinek magánügye; arról van csupán szó, hogy ki-ki tisztázza magának és magában a dolgot, mielőtt elmenne népszavazni. Az viszont igen sajnálatos lenne, ha a hazaszeretetre, az anyaföldhöz való ragaszkodásra és hasonló nemes érzelmekre való demagóg hivatkozással jutnának egyesek olcsón földbirtokhoz.

Pete Péter

Bármi áron

"Gyakorlatilag mindenki aláírta a kérdőívet, akinek a kezébe adtuk" - helyzetjelentett hétfőn az MDF egyik vezető politikusa, amikor a földügyi népszavazás kampányának állásáról érdeklődtünk a párt háza táján. Nem mondta, csak súgta, hogy a nem hivatalos összesítések alapján a hét végére simán összeszedhetnek százezer aláírást, pedig épphogy csak elkezdődött a szervezés. Ez pont a fele annak, ami a tervezett alkotmánymódosítás alapján a népszavazás kötelező kiírásához kell.

A választások előtt alig több mint fél évvel nehéz eldönteni, hogy szakmai vagy politikai érvek dominálnak-e a termőföldről szóló törvény módosításáról az ellenzék és a kormányoldal között kirobbant, egyre hevesebb vitában. Azt mindenesetre nem árt előrebocsátani, hogy a kormány javaslata is kompromisszum eredménye, hiszen az SZDSZ-ből sokan feleslegesnek tartják azt, hogy bármilyen korlátot állítsunk a termőföldre áhítozó befektetők előtt, legyenek azok magyarok vagy külföldiek. Ezt azonban a szabad demokraták - jobb meggyőződésük ellenére, a tömeghisztéria elkerülése végett - nem fogják pártálláspont szintjére emelni, marad tehát a kormányjavaslat támogatása. A SZDSZ szakértői szerint egyébként álvitáról van szó, hiszen nem a termőföld tulajdonosain fog múlni, mi lesz a mezőgazdasággal. Tulajdonképpen az "azé a föld, aki megműveli" elvét tűzik zászlajukra, ami 1997-ben így hangzik: azé legyen a föld, aki dolgozik rajta.

Ürügyek

A kifogását diplomatikusan már jó előre bejelentő ellenzék fő fogódzója, hogy a kormány, miközben ígéretet tesz a külföldi cégek és magánszemélyek távol tartására a magyar földtől, tulajdonszerzési lehetőséget biztosít a hazai gazdasági társaságok számára. Ezzel pedig közvetve - vagy akár közvetlenül (pillanatnyilag ez az ádáz értelmezési viták tárgya) - megnyílik az út a külföldi érdekeltségek előtt.

Az MDF és a FKgP számára, ahogyan mondják, "nemzeti kérdés", hogy magyar föld ne kerülhessen külföldiek tulajdonába. Ez mind szép, csakhogy a jelenlegi kormány tájékoztatása szerint az előző rezsim idején több ezer külföldi állampolgár mintegy 50 ezer hektár termőföldtulajdont szerezhetett - s a volt kormánypártoktól ezt egyelőre még nem cáfolták. (Ebbe ráadásul nem tartoznak bele a zsebszerződéssel lenyúlt, az előbbi adatnál jóval nagyobb nagyságrendű területek. Példaként hozhatók fel azok a híresztelések, hogy a Kisalföld felén már nyugatiak kontójára érik a magyar búza.)

Az MDF esetében a szakmai érveket a politikai elemzés során félre is tehetjük, hiszen a parlamenti küszöb eléréséért küzdő pártnak nyilvánvalóan minden kapaszkodóra szüksége van ahhoz, hogy egy-egy tizedet felfelé haladjon a népszerűségi listán. A földkérdésben pedig viszonylag könnyen lehet érvelni: a haza nem eladó. Az MDF-ben egyébként olyannyira komolyan veszik az akciót, hogy a párt parlamenti képviselőinek bizonyos számú szavazat begyűjtése pluszpontot jelent a majdani országos és megyei listák összeállításakor.

Csapda

Medgyasszay László, az MDF országgyűlési képviselője tavasszal napirend előtti felszólalásában tudatta a kormánnyal, hogy amennyiben az benyújtja a tervezett törvénymódosítást, az MDF népszavazás kezdeményezésével veszi elejét a dolognak. A kisgazdapárt élből csatlakozott a kampányhoz, s a Fidesznek sem volt más választása.

A fideszeseknek rossz és még rosszabb megoldások közül kellett választaniuk, amikor az MDF meghirdette a kampányt. A távolmaradást hatékonyan megindokolni szinte lehetetlen feladat lett volna. Az MDF mint várt szövetséges helyett a kormány álláspontjához akár csak egy centiméterrel közeledni, ellentmondott volna - legalábbis a nyilvánosság előtti - szövetségi politikájuknak. Ráadásul a pártvezetők utóbbi időkbeli nemzeti radikális rétorkodása is alapjaiban vált volna hiteltelenné a megcélzott szavazóbázis szemében. (Hogy a Fidesz miért ezzel akar szavazatokat szerezni, az maradjon az ő titkuk.) Van azonban két olyan momentum is, amely okkal tehette óvatossá a Fidesz-vezérkart. Kiélezett politikai kérdésekkel kapcsolatban a párt az 1993-as társadalombiztosítási választások, illetve a szintén 1993-as nyugdíjügy óta nem is próbál racionális érvekkel meglepetést szerezni. (Emlékezetes, hogy a párt képviselői - egyedüliként a parlamentben - mindvégig ellenezték a szakszervezeti tb-önkormányzatok felállását, s később ugyanígy a - fedezet nélküli - nyugdíjemelés ellen emelték fel a szavukat; lépéseikre - kivált utóbbi akciójukra -, politikai ellenfeleik erőteljes közreműködése révén is, többpontos népszerűségvesztés volt a közvélemény válasza.) Alighanem ezért van az, hogy a Fidesz vezető politikusai értesüléseink szerint nem fogadták el a párt agrárszakértőinek és egyes tanácsadóinak a javaslatát, miszerint a kampányba nem célszerű a pártnak belemenni. A termőföldtulajdon kérdése tudniillik nem az a téma, amivel kapcsolatban a Fidesznek érdekében áll felkorbácsolni a közvéleményt, hiszen az jellegéből adódóan inkább a kisgazdák, illetve a kizárólag nemzeti radikális demagógiával operáló politikai erők kampányát erősíti. Más kérdés, hogy emellett a termőföld tulajdonszerzését korlátozni, egyfajta szövetkezetesítést erőltetni nem illik a párt eredeti profiljába.

Kampányfogás

Csakhogy a Fidesz, amely nagy kockázattal járó akciók nélkül folyamatosan növelte támogatottságát 1994 óta, 1997 második felében már nem engedheti meg magának, hogy csupán részese legyen egy kampánynak. Ezért javasolták a NATO-népszavazással kapcsolatban azt, hogy az ne véleménynyilvánító, hanem ügydöntő legyen. Órák alatt el is érték a kívánt célt: a kormány nyilatkozatban tiltakozott, amire persze újabb nyilatkozattal lehetett felelni, s kisvártatva az SZDSZ is támadásba lendült - ez pedig ma már jószerivel ajándék a Fidesznek.

A népszavazási kampány az ellenzék számára megoldhat egy meglehetősen nehezen kezelhető problémát is. A NATO-népszavazással ugyanis az azt támogató ellenzéki pártok akarva-akaratlanul a kormányzat mögé terelik a választópolgárokat. Hiszen mondhatják, hogy az MDF-kormány idején kezdődtek meg a tárgyalások, és ma is minden párt együtt dolgozik a csatlakozásért, meg azt is hajtogathatják, hogy ha más lett volna kormányon, akkor is meghívták volna Magyarországot. Mindez hiába igaz akár, ha a szavazás pillanatában Horn Gyula lesz a miniszterelnök, aki nagy valószínűséggel megható beszédekben fogja kérni az ország támogatását a közös ügy érdekében. A kormány szándékát megerősítő népakarat, megmozdulás olyan lendületet adhat a kormányzó pártoknak, amivel - ha ügyesek - átlavíroznak a következő győzelembe. Ezt így gondolják ellenzéki oldalon is, s éppen ezért vélik úgy, hogy e lendületet valamelyest gyengítheti egy a kormány szándékával szemben indított kampány. Azt a verziót ugyanis nem zárhatjuk ki, hogy az emberek többsége - ha nem is ugyanolyan arányban - mindkét kérdésre igennel szavaz, tehát menjünk be a NATO-ba, és se közvetve, se közvetlenül ne szerezhessenek külföldiek termőföldtulajdont Magyarországon. Vagyis innen nézve a hangulatkeltés a lényeg, bármi áron.

A vita mindenesetre arra jó lesz - s már vannak is erre utaló jelek -, hogy a mai mederből átcsorogjon abba a csatornába, ahol egyesektől hamarosan megint megtudhatjuk, ki az igazi magyar, meg hogy ki tartja szem előtt a nemzet érdekeit, és ki akarja kijátszani az édes anyaföldet a határon sorakozó karvalytőkének. De szép is lesz. 1994 óta úgyis alig-alig hallhattunk ilyeneket.

György Bence

szerző
Pete Péter.György Bence
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra