Az Európa Tanács 2011-ben elfogadott Isztambuli Egyezménye (IE) a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzését és felszámolását célozza. Magyarország 2014-ben aláírta az egyezményt, de ratifikálása elmaradt – hiába szorgalmazzák folyamatosan civil szervezetek és magánszemélyek egyaránt. A kormány azonban halogat, sőt úgy tűnik, még a családon belüli erőszak tényét is a menekültekre tolná.
Teszi ezt annak ellenére, hogy az Isztambuli Egyezményben foglaltak betartása emberéletekben számolható. A halogatás egyik oka anyagi természetű lehet, hiszen forrást kell biztosítani az egyezmény törvényi kereteinek a megteremtéséhez, a másik viszont valószínűleg „ideológiai”: az IE a nők elleni erőszakot
nemi alapú erőszakként tárgyalja,
ami a jelenlegi politikai klímába – ahol szent családot és női princípiumot emlegetnek a honatyák – enyhén szólva sem illeszkedik.
Ma ül össze a parlament igazságügyi bizottsága, nekik kellene először igent mondaniuk a ratifikálásra. Ezért szervezett demonstrációt a Nőkért Egyesület, amelyhez csatlakozott az Angyalhír, a Patent, az Újrakezdés csoport, a NANE, valamint a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, amely az Európai Női Lobbi tagja.
| ||
Az előterjesztés elfogadását szorgalmazók jelenlétükkel és néhány beszéddel hívták fel a figyelmet sokadszorra az ügy fontosságára.
Az ikonikussá vált piros „néma tanú” babákat és az azokat tartó személyeket hókotró járművek kerülgették a Kossuth téren, minden bizonnyal a holnapi Putyin látogatást előkészítve.
Ámon Kata aktivista lakhatási szegénységben élő nők dilemmáit sorolta: „Elmenekülnék-e a bántalmazó elől, ha azzal fenyeget, hogy megöl, vagy hogy bántani fogja a gyerekeimet? Elmenekülnék-e, ha azzal fenyeget a gyermekvédelem, hogy kiemelik a gyerekeimet, ha nem vetek véget a bántalmazásnak? A szociális intézmények vagy a bíróság szerint én vagyok a hibás. Elmenekülnék-e, ha nem lenne pénzem albérletre, ha esélyem sem lenne szociális bérlakásra pályázni, ha tudom, hogy nincsenek krízislakások bántalmazott anyáknak és gyerekeiknek, vagy ha az egyetlen megoldás az anyaotthon lenne? Elmenekülnék-e a semmibe, választanám-e a létbizonytalanságot, hogy a létbiztonság megszűnjön, de a bántalmazás ne?”
| ||
Békés Dóra a bántalmazott nők Újrakezdés nevű önsegítő csoportja szervezőjeként durva példákat említett, miket mondtak különböző hatósági személyek a bántalmazott nőknek. „Nem indítunk veszélyeztetésért eljárást, mert a gyereken volt ruha” – ezt a gyermekvédelmisek mondták, egy bíró meg ezt: „A testi sértés, ha valóban megtörtént, tolerálható egy feszült válási kapcsolatban.” De még a saját ügyvéd is azt jegyezte meg:
„Andika, a baszásnak ára van”
Egy családsegítő azzal fenyegetett, hogy „ha még egyszer előfordul fizikai bántalmazás, és nem költözik el a gyerekkel, mindegy hova és miből, a kiskorú gyerekeit kiemelem a családból”, az igazságügyi orvos szakértő pedig közölte, hogy „a váll sérülése nem traumás eredetű, hanem természetes, sorsszerű megbetegedés”.
Az Isztambuli Egyezmény ratifikálását azért sürgetik különösen a szakértő civilek, mert ez lehetne az első lépés, hogy a hatóságok, a gyermekvédelem, a gyámügy végre megtanulják, mi a családon belüli erőszak, és hogyan kell eljárni az ilyen esetekben. Ha áldozathibáztatás helyett felelős és jogszerű elbánásban részesülnének a bántalmazottak. Ezzel ugyanis életeket menthetnének meg.
| ||
„Nem is olyan régen még civilek rengeteg munkájába és erőfeszítésébe került, hogy a családon belüli erőszak önálló törvényi tényállás legyen – idézte fel a harmadik felszólaló, Antoni Rita. – A törvény megszületése legalább olyan nyögvenyelősen haladt, mint az Isztambuli Egyezmény ratifikációja” – fogalmazott, majd így folytatta: „A magyar politikusok többségének a nők biztonsága nemhogy nem fontos, de terhes téma, amit mielőbb le akarnak tudni, míg a civilekkel folytatott egyeztetést kellemetlenkedő ellenségekkel, piaci alkudozásnak fogják fel. A családon belüli erőszakkal foglalkozó törvényalkotás során a nők biztonsága helyett azon aggodalmaskodtak, hogy a szentséges család szó említhető-e egy mondatban az erőszak szóval. Elég sokat elárul ez a fontossági sorrendről, ha választani kell az elvek és a nők biztonsága között. Most is hasonló a helyzet: az egyezmény szövegében foglalt gender szótól akarnak frászt kapni a döntéshozók, csak azért, mert ennek kapcsán szélsőséges fundamentalista csoportok rémeket látnak. De ez az egyezmény nem a genderforradalmárok javát szolgálná. Az áldozatok többségében nem lázadók, hanem olyan nők, akik csak családban szerettek volna élni.”
