Magyar Narancs: Ön szerint miért éppen idén nyáron vette elő a kormány a földkérdést? (A földtörvény tervezett módosítása lehetővé tenné gazdálkodó szervezetek földtulajdonhoz jutását is - a szerk.)
Raskó György: 1994-ben az MSZP vidéken azzal nyerte meg a választásokat, hogy a termelőszövetkezeti mozgalmak, illetve azok vezetőinek rehabilitálását sugallta. Ráadásul a szocialisták, ezt biztosan tudom, egy országos tsz-szanálási programot is beígértek. A MOSZ (Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége - a szerk.) 24 milliárd forintos követelést fogalmazott meg. Ez a csoport 1994-ben fegyelmezetten az MSZP mögé állt, aztán várták a kompenzációt, ami azonban kimerült abban, hogy Békesi László pénzügyminiszter 1994-ben 11 milliárd Ft pótköltségvetést szavazott meg a mezőgazdaságnak. Aztán semmi, sőt a Horn-kormány a mezőgazdaságot igen mostohán kezelte. Ahogy viszont közelednek a '98-as választások, a szövetkezeti lobbi egyre hevesebben emlékezteti az MSZP-t arra, hogy fiúk, a földkérdéshez még mindig nem nyúltatok. Az előző kormány ugyanis a földtulajdonlás lehetőségét elvette a gazdasági társaságoktól, a fő oka ennek éppen a tsz-eknek a földtől való megfosztása volt, illetve az, hogy kiépülhessenek a családi magángazdaságok. Hornnak azonban újra szüksége van a falura, így amikor az Agrárszövetséggel idén májusban leült tárgyalni, az agrárosok világosan megmondták: akkor állunk a párt mellé, ha lesz földtörvény-módosítás.
MN: Miért fontos az, hogy a föld kinek a tulajdona?
RGY: Mert ez a tsz-ek utolsó esélye arra, hogy e rendkívül alacsonyra értékelt termelési eszközből, a földből részesedhessenek. Ez ugyanis később, ha felszabadul a földpiac, a szövetkezeti vagyon értékét sokszorosára növeli majd, vagyis egyfajta reorganizációnak tekinthető az egész. A szanálásra egyébként ennél jobb lehetőséget a tsz-vezetők sem látnak.
MN: Tudná konkrét adatokkal is érzékeltetni, miről van szó?
RGY: A földet manapság hektáronként 30-40 ezer forintért is meg lehet venni. Nagy mennyiségben viszont már most is jobb az ára. Ismerek olyan vállalkozót, aki kétévi szorgos munkával egy-öt hektáronként összevásárolt több mint száz hektárt, saját bevallása szerint 30 ezer forint alatti átlagáron. A területet most egyben kínálja, hektáronként 150 ezer forintért. Van már vevője is, egy Ausztriában élő, de magyar állampolgárságot szerzett vállalkozó. Ez a megtörtént eset nyugodtan tipizálható. A tsz-menedzsment ezt a folyamatot látja, és hát hülye lenne belőle kimaradni. Saját magának is vásárol, és úgy gondolja, ha a szövetkezet számára a tulajdonlás lehetségessé válik, akkor érdemes lesz a földet még nagyobb léptékkel vásárolni. Mindenekelőtt azoktól, akik nem foglalkoznak a földdel, mert városban élő, kárpótlási jeggyel földhöz jutott tulajdonosok. Egy szociológiai fölmérés szerint a kárpótoltak mindössze 4 százaléka akar maga gazdálkodni, az összes többi arra vár, hogy jó pénzen megvegyék a földjét. Jó részük persze eléggé meg van szorulva, és nem tudja kivárni a földpiac liberalizálását. A tsz-vezetés, helyismerete miatt, előnyös helyzetben van, jól tudja, kiknél lehet eladásra számítani. Tehát amit a példában említett magánvállalkozó megcsinált, azt ők is meg tudják tenni, sokkal hatékonyabban. Tudják, hogy mondjuk öt, de legkésőbb tíz év múlva a föld minimum a tíz-tizenötszörösét éri. Pillanatnyilag azt tudjuk szimulálni, hogy Ausztriában – átszámítva – másfél millió forintot ér egy hektár, Angliában kétmilliót, de Hollandiában négymillió körül van. Ha tehát a relatíve alacsony osztrák szint közelébe kerülünk, akkor is elképesztő arányú emelkedésről lesz szó. Paradox módon egyébként a földért akkor fizetnek többet, ha minél nagyobb terület van egyben. Ez az egyik dolog, amit az itthoni ellenzék nem ért, hogy a termelő tőke egy meghatározott nagyságrendben érdekelt. Birtokot életképesen működtetni kis területen képtelenség.
MN: Kormányzati álláspont szerint azért is szükséges tulajdonhoz juttatni a szövetkezeteket, mert, úgymond, bérelt földön nem lehet stabil gazdálkodást folytatni.
RGY: Igen, a MOSZ is ezeket hajtogatja, de ezek hamis érvek. Horn Gyula a parlamentben is elővezette, hogy a bankok nem állnak a szövetkezetekkel szóba, mert nincs mögöttük a földtulajdon mint jelzálogosítható érték. Nos, például Nyugat-Európa mezőgazdaságára a bérelt földön való gazdálkodás a jellemző: Franciaországban például a farmerek az általuk megművelt terület kétharmadát bérlik, Hollandiában legalább 50 százalékos a bérleti arány, és mégis versenyképesek. A bérelt földön való gazdálkodás a magyar mezőgazdaság nemzetközi versenyképességét nem rontja. Ennek az érvnek nincs közgazdasági alapja. Másik indokuk, hogy a bankok földtulajdon híján nem állnak szóba, megint téves. A bankok azzal állnak szóba, akit életképesnek tekintenek. Ha látják, hogy egy szövetkezetben jó a menedzsment, akkor a bankot nem érdekli, hogy az eredményes gazdálkodás bérelt vagy saját tulajdonú földön történik-e. A banknak az a fontos, hogy a százmilliós nagyságrendű hitelét biztonságosan tudja kihelyezni. Ha viszont egy szövetkezet rosszul gazdálkodik, hiába van saját tulajdonú földje, nem jut hitelhez.
MN: Az az ellenzéki vélemény, hogy a külföldi farmerek ugrásra készen állnak, ön szerint helytálló?
RGY: Igen, Nyugat-Európa farmerei lázban égnek. Például egy angol befektetőcsoport Csehországban kétezer, Lengyelországban több mint négyezer hektáron gazdálkodik már. Itt is szeretnének egy három-négyezer hektáros birtokot. Természetesen tudják, hogy itt a földtörvény nem teszi lehetővé a külföldiek legális földszerzését, de semmi gond, mondták, nekik a tartós földhaszonbérlet is megfelel. Bíznak ugyanis a magyar jogállamiságban, úgy vélik, a hosszú távú bérleti jogviszony biztonságot ad a nyugodt termeléshez. Megjegyezném, ez a befektetőcsoport kockázatitőke-tulajdonosokból áll, tehát nem farmerekből. Olyanokból, akik a londoni Cityben összedobták a pénzt egy ad hoc célra, ami most az, hogy minél több termelőterületet és termelőegységet szerezzenek Kelet-Európában. Ez teljesen általános. Angol, holland, német, osztrák, olasz befektetők ügynökei, tanácsadói vannak itt, Magyarországon, ismerik a viszonyokat és csak a földtörvény mihamarábbi módosítására várnak.
MN: Ez akkor azt az ellenzéki aggodalmat igazolja, hogy a spekuláns tőke rászabadul a magyar mezőgazdaságra.
RGY: Ez fennáll, egy másodpercig nem vitatom. Ám mindig is így lesz, amíg a kísértés ekkora. Ez tudniillik a tőke normális tulajdonsága: ha látja, hogy egy bizonyos erőforrás, árucikk valamilyen oknál fogva jelentősen alulértékelt, mint jelen esetben a magyarországi, illetve a kelet-európai földterület, akkor ráspekulál. Ez olyan, mint a tőzsdézés, ilyen egyszerű a dolog.
MN: Tehát nem osztja teljes egészében az ellenzék álláspontját?
RGY: Jó néhány dolgot az ellenzék sem ért, vagy úgy tesz, mintha nem értene. Az ellenzék, amikor látta, hogy parlamenti úton nem tudja a kormányzati lépést megakadályozni, hiszen számarányunk az egyharmadot sem éri el, az aláírásgyűjtés mellett döntött. E mögött azonban, hasonlóan a kormányzati lépéshez, elsősorban politikai-választási megfontolások voltak. Ezt azért állítom ilyen határozottan, mert tudom, hogy az MDF vezető politikusai – főként Boross Péterre és Kádár Bélára gondolok – pontosan tudják, hogy a földpiacot jelenlegi korlátai között nem lehet tartani, előbb-utóbb a magyar földpiacnak szabaddá kell válnia. Tehát nekik sem elvi indokaik vannak, hiszen tisztában vannak azzal, hogy amíg a föld ennyire alulértékelt, addig mindig spekuláció tárgya lesz. A tőke pedig megtalálja az utat az olcsó áru megszerzéséhez. A zsebszerződések révén ügyvédek sora gazdagszik meg, profi módon játsszák ki a hatályos törvényeket, még bele se lehet kötni, úgy meg vannak fogalmazva a háttérszerződések. Ez a folyamat megakadályozhatatlan, még ha minden faluban öt rendőrt állítanak is a birtokhatárokhoz, akkor is lesznek ilyen szerződések.
MN: Ön szerint akkor miről kellene szólni a földről folytatott vitának?
RGY: A földkérdés közgazdasági és társadalmi tartalma a következő. A hazai földállomány mai piaci értéke körülbelül 350 milliárd forint. Ha ezt az átlagos nyugat-európai árszintre felszorzom, akkor ez olyan 3000 milliárd forint lesz. Egyetlen nemzetgazdaság számára sem közömbös, hogy a két érték közötti különbség kinek a tulajdonába kerül, és milyen áron. Nem az a probléma tehát, hogy föld kerülhet külföldi tulajdonba – ha a tulajdonos gondosan és hatékonyan műveli a földet, akkor számomra mindegy, hogy magyar-e vagy külföldi. Az a lényeg, hogy milyen áron szerzi a tulajdont: valós, a nyugat-európai árszintet tükröző értékarányos áron-e, vagy nem. Ha igen, akkor a jövedelem Magyarországon marad, mivel a jelenlegi tulajdonosok magyar magánszemélyek. Hihetetlen méretű tőke áramolhat az országba. Ennél olcsóbban tőkéhez jutni nem lehet.
MN: Ha jönnek a külföldi farmerek, a hazai termelőknek annyi.
RGY: A Néppárt azt mondja, szabadítsuk föl a földpiacot, de hozzuk helyzetbe a magyar árutermelő gazdát. Azt, aki ért a mezőgazdasági tevékenységhez, de a birtoka ma még kicsi ahhoz, hogy versenyképes legyen. Számukra legyen pozitív diszkrimináció: komoly állami támogatással, hitelkonstrukciókkal megtámogatni őket, hogy elérjék azt a jövedelemtermelő szintet, aminek eredményeként a tulajdonos a családját el tudja tartani és folyamatosan fejlesztheti a termelőeszközeit. Efölött viszont ne legyen pozitív diszkrimináció. A külföldi természetesen támogatás nélkül vegyen földet, fizessen érte valós árat. Ha az állam támogatja a magyar gazdát a földvásárlásában, elkezd fölfelé menni az ár, s még inkább beindul a földpiac. Egymillió-nyolcszázezer földtulajdonos van, ebből legalább nyolcszázezer városban él. Ha attraktívak az árak, mozgásba jön a piac. Azt is fontosnak tartanám, hogy legyen egy olyan földjelzálog-hitelintézet, amely vásárlóként is felléphetne. Vége lehetne ezzel a zsebszerződéseknek, működne egy ellenőrzött rendszer. Ráadásul az EU is kötelezni fog minket arra, hogy a csatlakozásig tegyük rendbe a nyilvántartásunkat.
MN: Ami mindenki szerint katasztrofális.
RGY: Hihetetlenül gyenge színvonalú. Épp erről van szó: a földtörvény puccsszerű módosításánál sokkal égetőbb probléma a birtoktagosítás és birtokbejegyzés korszerűsítése, egy földjelzálog-hitelintézet fölépítése és működtetése, lényeges lenne egy haszonbérleti törvény meghozatala. Az ellenzék meg struccpolitikát folytat: odavan magától, hogy összeszedte az aláírásokat, és bedugja a fejét a homokba. Nem látja, hogy jobbra-balra veszik a földeket. Ha lenne egy tiltó népszavazás, az illegális földvásárlás menne tovább, vagyis az állam változatlanul rengeteg adóbevételtől esne el. És a legfontosabb: a magyar mezőgazdaságban le kell zajlania egy rendkívül gyors birtokkoncentrációnak. Ez nem nagyüzemek kialakulását kell, hogy jelentse, hanem 50-150 hektáros magángazdaságok megjelenését. Erre négy-öt évünk van, nem több; különben az uniós gazdák úgy lemosnak minket a piacról, hogy levegőt sem kapunk. A koncentráció egyébként Nyugaton is tapasztalható, mivel a nagy felvásárlóknak, például egy élelmiszer-feldolgozó láncnak az éri meg, ha az egyes alapanyagokat minél nagyobb mennyiségben tudja egy helyről beszerezni. Ez a folyamat Kelet-Európában is végbe fog menni, ennek már látható jelei vannak például nálunk is. Már most világos, hogy a néhány hektáron gazdálkodó vagy háztájizó kistermelőkkel senki sem áll szóba. A búzáját, a krumpliját, a disznaját nem veszik meg, csak nagy nehézségek árán tudja zugvágóhidakon vagy kisfeldolgozóknak értékesíteni. Semmilyen kormány, legyen az a legkisgazdább kormány akár, nem tudja arra kötelezni az élelmiszerláncokat, hogy kistermelőktől vásároljanak százötven felől, ha lehetőségük van egy vagy két helyről beszerezni az alapanyagokat. Végzetes, amit az ellenzék nagy része művel: azzal hitegeti a kistermelőket, hogy "ha mi kerülünk hatalomra, akkor ti jobban fogtok élni". Magyarországnak át kell esnie ezen a súlyos traumán, meg kell nyíltan mondani e közel 5-600 ezer, küszködő magántermelőnek, hogy zsákutcába jutottatok, nincs tovább, a kiegészítő mezőgazdasági tevékenységből soha többé nem lehet megélni. Ez maximum csak a más területen megszerzett jövedelem kiegészítésére lesz elegendő. Ez a fájdalmas folyamat Nyugaton már lejátszódott, az ottani kormányok korábban világossá tették, hogy nem tudnak olyan árrendszereket fenntartani, amik a gazdaságtalan kistermelőket az intervenciós árakon keresztül tartják életben. A magyar mezőgazdaságban a szociális jellegű támogatásokat véglegesen el kell választani az árutermelő mezőgazdaságnak nyújtott támogatásoktól. Ez utóbbi lehet például az, amit a Néppárt is ajánl, az életképes birtokra való feljavítás. Ez az egyetlen olyan megoldás, ami lehetővé teszi, hogy viszonylag nagy arányban működjenek itthon nyugati szintű magángazdaságok, családi farmok. A nagyüzemek is megmaradnak, mert ez Magyarország számára egy 1990 előttről örökölt helyzet.
MN: Erre azt is lehet mondani, hogy a szövetkezet egyfajta birtokkoncentrációnak tekinthető.
RGY: Magyarországon a koncentráció rendkívül szükséges a családi vállalkozások esetében, ugyanakkor a nagyüzemeknél társadalompolitikai szempontból nem kívánatos. Ma a körülbelül 2000 hektáros nagyüzem a felső határ, és aki ekkora területen nem hatékony, az nem ért a mezőgazdasághoz. Ha viszont ennél nagyobb birtokok alakulnak ki, könnyen a latin-amerikanizálódás útjára léphetünk.
MN: Mit ért ezalatt?
RGY: Egy menedzsment technikailag ma már 40-50 ezer hektárt is gond nélkül működtethet. Mindent gépesít, lehet tehát a tőkehatékonyságra koncentrálni: nem a bruttó jövedelemtermelésre, hanem a profitra. Ez pedig azt jelenti, hogy az erőforrásokkal maximálisan takarékoskodik, elsősorban a munkaerővel, mert az a legdrágább. Dél-Amerikában a nagy szójatermesztő meg marhafarmokat, ezek 20-30 ezer hektárosak, öt-tíz fő működteti állandó alkalmazottként, és aztán a betakarításkor felfogadnak idénymunkásokat. A parasztokat elüldözték a falvakból, ennek következtében alakultak ki a nagyvárosok körüli bádogvárosok. A faluba nincs visszaút, a városban nincs rájuk szükség, mert nem értenek semmihez.
MN: Magyarországon nincsenek ekkora gazdaságok.
RGY: De Magyarországon a sík terület miatt nagy a csábítás erre. Ausztriában, Svájcban vagy Belgiumban a tagoltság miatt nem lehetne gazdaságosan működtetni mamutbirtokokat, de itt a földrajzi adottságok ideálisak ehhez. A mezőgazdasági tőkét működtetők, a magyar agrármérnökök többsége ennek a bűvöletében él: hatalmas területen ugyanazt termelni, akkor már lehet helikopterről permetezni, megvan az izolációs lehetőség, tehát hogy nem más típus porozza be a szuperhibridet. Ez első hallásra technológiai kérdésnek tűnik, tényleg, milyen logikus ez, nosza, legyenek óriásbirtokok. Csakhogy: például az alföldi nagyközségekben már most is emiatt nagy a munkanélküliség. Az Alföldön minden adott ahhoz, hogy iparszerűen termeljenek a mezőgazdaságban. Ehhez nincs szükség nagyszámú munkaerőre. A Békés megyei Dévaványa ebből a szempontból tipikus hely. Viszonylag nagy a falu határa, mintegy 15 ezer hektár. A tanyákat lebontották, felszántották a területet, az embereket bezavarták a nagyközségbe. Mindössze két tsz működik ezen a területen, egyenként 50-60 főt foglalkoztatnak. Egy tízezer lakosú faluban! Egy ilyen helyen a tsz – vagy kft., vagy rt., mindegy – politikai befolyása is óriási azáltal, hogy ő az egyetlen munkaadó a környéken, és ő a legnagyobb helyi adófizető is, vagyis kezében tartja az önkormányzatot is. Nem kizárt, hogy a legtöbb magyar falura egy-két ilyen ember úgy rá tud telepedni, hogy még ha becsületes és jó szándékú is, gazdasági erejénél fogva nagy a kísértés arra, hogy visszaéljen a helyzetével.
MN: Ez ellen mit lehet ön szerint tenni?
RGY: Erre ajánlja a Néppárt a családi birtokpolitika kiteljesedését: pozitív diszkriminációval segítsük az 50-150 hektáros gazdálkodó egységeket. Ha egy faluban öt-tíz nagygazda, hogy úgy mondjam, önállóan működik, akkor ez a falu társadalmát mindenképpen demokratizálja. Több erőcsoport lesz, ezek konkurensei egymásnak, nemcsak a termelésben, hanem abban is, hogy kinek legyen nagyobb befolyása az önkormányzatban. Ha viszont csak egy-két munkaadó van a faluban, akkor biztos, hogy mindig csak az ő embereik fognak győzni. Ebben a pillanatban vége a demokráciának a faluban. Ennek óriási ma a veszélye. Egy egészséges társadalomban az erőknek ki kell egyenlítődniük, mert különben a társadalom szerkezete dél-amerikai lesz. Ez nemcsak a mezőgazdaságra igaz: ha csak nagyipar van, és nincsenek erre felfűzve a hazai beszállítók tömegei, ami jellemző Nyugaton, akkor az lesz, hogy a nagyipar tulaja a városban, a nagyüzemé pedig a falun diktál. Ez már csak papírdemokrácia: a gazdasági hatalom bármikor politikai erővé konvertálható. Ha ez az egész egyetlen párt, és nevesíthetjük is: az MSZP holdudvarába kerül, az tragédia lesz. A kisgazdák eljátszották a lehetőségüket arra, hogy a falu gazdasági erejét maguk mögé állítsák. Gyakorlatilag mindenhol kiröhögik őket. Bázisukat ma már azok adják, akik forradalmasodtak, mert nem sikerült talpon maradniuk, mert átverték őket, vagy mert ügyetlenek voltak. Amiatt aktivizálódtak politikailag, mert nem vették meg a disznójukat vagy a kukoricájukat. Õk mennek ki a MIÉP-pel meg a Metésszel tüntetni. Nincs azonban presztízsük a faluban. A falu konzervatív közösség, a sikertelen emberekről az a vélemény, hogy miért nem csinálták jobban, miért nem alkalmazkodtak. A tsz-ek erre rá is játszanak, a semleges gazdának, aki például nincs benne ilyen politikai akcióban, azt mondja az elnök, hogy na, bátyám, hozza be a malacait, majd megoldjuk a gondját. Ez pedig előnyös, mert így kilónként húsz forinttal többet kap a gazda, mint a falupiacon. Egy hangos kisgazdáét viszont a szövetkezet nem viszi el, ott marad a nyakán, egy idő után nem tudja fizetni a takarmányt, és végül fillérekért kénytelen eladni a jószágot.
MN: De hát az ellenzék épp ezeknek az embereknek az érdekében lép föl, nem?
RGY: A Fidesz és az MDF nincs tisztában azzal, mi megy az üzleti életben, a kisgazdák meg a kereszténydemokraták pedig fel se képesek fogni, miről van szó. Ha itt nem erősödik meg egy másik, nem a szocialisták mögött álló gazdasági erőcsoport, és a szocialistákon kívül másnak nem lesznek erős gazdasági kapcsolatai, akkor a magyar belpolitika gyakorlatilag Potemkin-demokrácia lesz. Sőt az MSZP rövid időn belül kiállít magának akár egy ellenzéket is.
MN: És ön szerint ezt más ellenzéki politikus nem látja?
RGY: Nem tudom, mit látnak, vagy mit akarnak látni. Én amiatt nem csatlakoztam az aláírásgyűjtéshez, mert nem akartam és akarok áltatni senkit. Akik azt mondják, hogy ha mi kormányzunk, nektek eljön a Kánaán, azok becsapják az embereket. Ennek az 5-600 ezer embernek, akik az egy-két hektárukból akarnak megélni és a családjukat eltartani, semmiféle Kánaán nem jön el. Az ő problémájuk szerintem szociális probléma, és ez hamarosan rászakad a társadalomra; ennek a kezelését már rég el kellett volna kezdeni. Megjegyzem, az MDF és a Fidesz nagyrészt ezektől az emberektől szedte össze az aláírásokat. Az ellenzék azokon az árutermelő gazdákon tudna segíteni, akik már most is, a lehetőségekhez képest, profin gazdálkodnak, és akiknek a birtokait állami segítséggel fel lehetne futtatni. Az MSZP nem lelkesedik ezért, mert a szocialisták nagyüzempártiak, de ezt az utóbbi időben legalább nyíltan teszik. Ellenzéki oldalon viszont van egy hamiskodás – vagy pedig amatőrködés, nem is tudom, melyik a katasztrofálisabb –, amiről az előbb szó volt. A Fideszt egyszerűen képtelen vagyok megérteni, Glattfelder Béla ugyanis szakértője ennek a témának, sokat foglalkozik uniós ügyekkel, és pontosan tudja, hogy reménytelen vállalkozás e réteg megmentése. A Néppárt öngyilkos módon őszinte. Mi azon a rétegen akarunk segíteni, amelyiken még lehet. Ez körülbelül ötven-, de maximum százezer család.
MN: Ma hányan élnek a mezőgazdaságból, és ön szerint a magyar mezőgazdaság mennyi embernek tud biztos megélhetést nyújtani?
RGY: Ma körülbelül hét százalék, bár ebben benne vannak a délutáni kertészkedők is. Ha ez az arány beállna két-három százalékra, de ez valódi árutermelőket takarna, az jó lenne. Ennek van realitása. Ez az arány egyúttal jelzi a kérdés politikai súlyát is: azért az nem véletlen, hogy földügyben nem volt az országban égszakadás, földindulás. Arra azonban már most fel kéne készülnie e két-három százaléknyi termelőnek, hogy hihetetlenül profi érdekvédelmi szervezetet hozzon létre. Persze nem ilyen Metész-féleséget, mert ez katasztrófa, ezek többet ártanak, mint használnak. A profi szervezetekre azért van szükség, mert e szektor mindig állami támogatásra fog szorulni, s hogy ezt megkapják, meg kell majd győzniük a társadalom más képviseleti szerveit, például a parlamenti képviselőket. Lehet a kérdést érzelmi alapon is tárgyalni, hogy ez Szent István földje, de ez már ma sem megy. Sőt, mivel e réteg súlyaránya egyre kisebb, csak szakmailag megalapozott magyarázattal rúghatnak labdába. Sokan ezt sem látják: ahogyan a mezőgazdasági vállalkozói kör befolyása csökken, úgy nő annak a veszélye, hogy a szükséges támogatás elmarad. A pártokat ugyanis nem érdekli majd e réteg, ők pedig nem tudják meggyőzően artikulálni érveiket és érdekeiket.
Bundula István
