Paksi hosszabbítás és új atomerőmű-tervek: Amíg a csövön kifér

  • Besenyei Zsolt
  • 2007. augusztus 23.

Belpol

Alig akad olyan hónap, amikor az energetikai ipar valamelyik korifeusa ne említené meg - a környezetvédők viharos tiltakozását kiváltva -, hogy Magyarországnak további nukleáris reaktorokat kellene építenie. Pedig öt-tíz évig a Paksi Atomerőmű (PA) Zrt. jelenlegi blokkjai is biztosan üzemelhetnek - vagyis bőven van idő eldönteni, hogy akarunk-e újabb atomerőművet.
Alig akad olyan hónap, amikor az energetikai ipar valamelyik korifeusa ne említené meg - a környezetvédők viharos tiltakozását kiváltva -, hogy Magyarországnak további nukleáris reaktorokat kellene építenie. Pedig öt-tíz évig a Paksi Atomerőmű (PA) Zrt. jelenlegi blokkjai is biztosan üzemelhetnek - vagyis bőven van idő eldönteni, hogy akarunk-e újabb atomerőművet.

Az első hírek az új blokkokról két éve, az üzemidő-hosszabbítást támogató parlamenti indítvány elfogadása után röppentek fel. Mivel a zöldek a tervezetten túli működtetést is szeretnék megakadályozni, ezért még elvi lehetőségként sem fogadják el az újabb erőművet. Az élettartam meghosszabbítása és az esetleges további blokk vagy blokkok ügye azonban nem választható el egymástól.

Az üzemidő-hosszabbítás jogi processzusa körül nagy a káosz; meglehet, igaza van annak is, aki szerint már eldőlt a dolog, és annak is, aki szerint erről szó sincs. A kérdés tálalásakor a hosszabbítás támogatói (és rájuk hivatkozva a sajtó) előszeretettel hivatkoznak egy 2005. novemberi parlamenti határozatra, amelyben a képviselők túlnyomó többsége támogatta volna az atomerőmű működésének prolongálását. Ehhez képest az Országgyűlés mindössze a kis és a közepes radioaktív hulladékok bátapáti tárolójának előkészítéséhez adott elvi hozzájárulást. Az 1996-os atomtörvény szerint parlamenti jóváhagyás szükséges minden új nukleáris létesítményhez, és egy új hulladéktároló kétségtelenül ebbe a körbe tartozik. Az esetleges új blokkokhoz úgyszintén a Ház támogatása kell - ellenben a tervezett üzemidőn túli működtetéshez a vonatkozó törvények szerint elegendő a hatósági engedélyek beszerzése. A politikának tehát elvileg nincs köze az ügyhöz, nem véletlen azonban, hogy a 2003-as, végül szerencsésen túlélt üzemzavar (lásd: Hívjátok Willist!, Magyar Narancs, 2003. május 29. és Papíron megvan, 2003. szeptember 4.) után a nukleáris lobbi a képviselők - ha mégoly irreleváns - támogatását kérte. Az Országgyűlés ugyanakkor mindössze "tudomásul vette" az élettartam ügyében kapott (meglehetősen hevenyészett és egyoldalú) tájékoztatást; nem kétséges azonban, hogy ha szükség lett volna rá, törvényt is módosít a hosszabbításhoz. Ezt alátámasztja, hogy az előző ciklus mindegyik pártja megszavazta a határozatot, mindössze négyen ellenezték az indítványt. A határozat vitája ennek ellenére négy és fél órán át tartott, ám ez inkább csak az akkori Országgyűlés legzöldebb képviselője, a fideszes Illés Zoltán bozótharcának tudható be, aki egyedül szállt szembe a kormánypártok és saját pártjának energiapolitikusaival.

Zöld jelen

Az üzemidő-hosszabbítás és az új blokkok mellett szinte mindig szerepel az az érv, hogy a lakosság túlnyomó többsége támogatja az atomenergiát. Ez azonban viszonylagos. A témában legtöbbször hivatkozott Eurobarométer idén év elején publikált átfogó összeurópai fölmérése szerint a magyar megkérdezettek mindössze harmada foglalt állást a hasadóanyagokból nyert villanyáram fokozott termelése mellett (igaz, ez így is jelentősen meghaladja az unió 20 százalékos átlagát: Magyarország a svédek, litvánok és a szlovákok mögött a negyedik helyen áll). Szembeötlő a különbség viszont a megújuló energiaforrások javára: a nap-, a szél- és a biomasszából nyert energia arányának növelését 60-80 százalék fogadná szívesen, de még a nálunk rossz emlékű vízi erőművek támogatottsága is tíz százalékkal haladja meg a nukleárisakét. A lakosság több mint fele ugyanakkor meghatározó szempontként említette az energia árát, megelőzve a környezetvédelmi aspektusokat.

Mindezt tekintetbe véve különösnek tűnhet, hogy a környezetvédők nem tudják megakadályozni nemhogy a reaktorblokkok létének meghosszabbítását, de talán az új blokkok megépítését sem. Perger András, az ügyben elszánt küzdelmet folytató antinukleáris zöldszervezet, az Energia Klub programvezetője a Narancsnak arról panaszkodott, legfeljebb egy tiltakozó közlemény szignálására lehet rávenni a krónikus pénzhiánnyal küszködő környezetvédőket (mint tette ezt huszonnyolc szervezet legutóbb a hónap elején), de demonstrációkra vagy akciókra már nem hajlandók. Szerinte az elmúlt évek nagy zöldsikereihez az aktivisták önmagukban nem lettek volna elegek; a Védegyletben korábban tagsági viszonnyal is bíró Sólyom László államfővé választásához kellett a Fidesz és az MDF direkt, valamint az SZDSZ burkolt hozzájárulása is, a Zengőre tervezett NATO-lokátor megakadályozása pedig nem ment volna a helyiek nélkül (lásd Zengő-dossziénkat: www.magyarnarancs.hu). A nagymarosi vízlépcsőre is igaz ez: a Duna Kör legendás, 1988-as, Országház előtti több tízezres tüntetése is elválaszthatatlan volt az egész rezsim bukását óhajtó ellenzéki törekvésektől. Ennek fényében akár illúziónak is minősíthetjük Illés Zoltánnak a Naranccsal megosztott azon reményeit, melyek szerint a magyar lakosság növekvő környezettudatossága akár oda is vezethet, hogy akár már a következő ciklusban is parlamenti döntés függeszti föl az élettartam-hosszabbítást, vagy esetleg hiába épül meg az új blokk, üzembe már nem állítják (amint az Ausztriában is történt). Az sem elképzelhetetlen, hogy a szétforgácsolódott zöldmozgalom esetleg párttá kovácsolódik - elvégre a német Zöld Pártot is a nukleáris energia elleni tiltakozás szervezte össze.

A PA ellenben nem nagyon készül a leszerelésre, amit persze megúszni úgysem tud, legfeljebb kitolhatja húsz, netán (egy újabb hoszszabbítás esetén) harminc évvel. A mostani környezetvédelmi hatásvizsgálatokat az atomerőműnek két lépcsőben kellett benyújtania a főfelügyelőséghez, amelytől meg is kapták a hosszabbítási engedélyt. Ehhez csatolni kellett a Pakson és az Ausztriában tartott közmeghallgatások jegyzőkönyvét is (erről lásd: Paksi tapsi, Magyar Narancs, 2006. május 11.). Az engedély még nem jogerős, mivel az Energia Klub - miután fellebbezését a főfelügyelőség elutasította - bíróságra vitte az ügyet; tárgyalás szeptemberben. A szabályozás szerint az első blokk üzemidejének lejárta előtt négy évvel, tehát 2008. december 12-ig kell benyújtani az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) Nukleáris Biztonsági Igazgatóságának az élettartam-hoszszabbítási programot, az ún. öregedéskezelési ütemtervet. Az üzemeltetési engedélyt a Magyar Energia Hivatal (MEH) adja ki 2012-17 között, minden reaktorra külön-külön.

Kibírja, nem bírja

"Mivel egy nukleáris erőműben folyamatos a karbantartás, az élettartam-hosszabbítás sem nagyobb befektetést, sem a tervezetten kívüli javítást nem igényel; azt kell megvizsgálni, hogy nagy terhelésnek kitett, és nem - vagy csak aránytalanul drágán - cserélhető berendezések (mint a reaktortartály vagy a gőzcserélők) milyen állapotban vannak" - magyarázta a Narancsnak az atomipart a nyilvánosság előtt elsősorban képviselő Aszódi Attila, a Műszaki Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének igazgatója. A 2003-as üzemzavar idején miniszteri biztos docens szerint anno a mérnöki számítások harminc évre kalibrálták az erőmű élettartamát, de a vizsgálatok szerint a reaktorok "kibírnak még tizenöt-húsz évet" - állította a műszaki eredmények ismeretében. (Az ezek részleteit is tartalmazó dokumentumokhoz amúgy a környezetvédők nem juthattak hozzá.) A legnagyobb igénybevétel a reaktortartály falát éri, ami a nagy sebességű neuronok folyamatos támadásaitól egyre inkább "öregedik". Ennek tesztelésére ún. próbatesteket használnak, a reaktortartály falával azonos anyagdarabokat tesznek a reaktor közepébe, tehát a hasadóanyag közé, hogy még intenzívebb terhelés alá essen, de Aszódi szerint bírni fogják a kívánt időtartamig. Ami azért éppen húsz év, mert annyi az Egyesült Államokban is - ott ellenben nem harminc, hanem negyven év a koncesszió, ennyi időre engedélyezik az új építésű erőművek minden típusának működését. Az amerikaiak is mostanában hosszabbítgatják meg az erőműveik üzemidejét, az új engedélyek zöme 2010-től él, így viszont tapasztalatok sincsenek nagyon a hosszabb használatról - ráadásként a paksi reaktorok az orosz ipar negyven évvel ezelőtti remekei (lásd Utánuk a nyomottvíz című keretes írásunkat).

Kutakodásunk alapján nagyon úgy tűnik, kétféle embertípus létezik: az egyik (a túlnyomó többség) nem ért az energetikának a magenergiát is magában foglaló részéhez, a másik azonban annál inkább. Utóbbiak szintén két típusba sorolhatók: az első azért ért hozzá, mert támogatja az ügyet, a másik meg azért, mert épp hogy elkerülné az atomerőművek alkalmazását. Ilyenformán a magi energetikáról szóló közbeszéd a kívülálló számára hitvitának tetszik. Az ellenzők szerint azért kellene felhagyni vele, mert nem biztonságos, mert környezetszennyező és drága, emellett kiszolgáltatottá teszi a magyar villamosáram-rendszert. A pártolók ellenben úgy vélik, éppen hogy biztonságos, környezetkímélő, és csökkenti az egyoldalúságot. A zöldek érvei (amiket Illés és Perger osztott meg a Naranccsal) szerint a szovjet tervezés, az egész létesítményt befedő gömbszerű védőburok (konténment) hiánya nem túl meggyőző egy ugyan kis valószínűséggel bekövetkező, hatásában viszont katasztrofális baleset esetén, aminek esélye nyilván az egyre öregedő, a nagy igénybevételnek (nyomásnak és sugárzásnak) kitett berendezések miatt nőhet számottevően; továbbá az évszázezredekig sugárzó használt üzemanyag léte is a nukleáris energia felhasználása ellen szól. Emellett kiszolgáltatottá teszi a rendszert, mivel a magyar áramtermelés 37, a fogyasztás 30 százaléka egyetlen üzemtől függ, ami ráadásul alaperőmű, tehát a teljesítményét nem lehet önkényesen - azaz a fogyasztói igényeknek megfelelően - változtatni. Az atomlobbi viszont úgy véli: mind a működő erőmű, mind az elhasznált hasadóanyag biztonságos, és nem szennyezi a környezetét, ellentétben például a fosszilis erőművekkel. A kiszolgáltatottságot pedig mérsékli, mivel Magyarország nem függ kizárólagosan az orosz gáztól - nota bene: a dúsított urániumot ugyancsak Oroszországból hozatja a paksi erőmű. Elvben az atomenergia használata mellett szól, hogy a magyar erőművek közül a legolcsóbban, 8,52 forintért képes áramot előállítani, ami a zöldek szerint szimpla megtévesztés, mert ebbe nem számolták bele az építési költségeket, azaz nominális áránál lényegesen drágább a paksi áram.

Sok, kevés

"Lévén tőkeintenzív beruházás, a tulajdonos, a magyar állam részéről racionális döntés, hogy minél nagyobb hasznot próbál húzni a befektetésből" - mondta a Narancsnak az élettartam-hosszabbításról Kaderják Péter, a Corvinus Egyetem Regionális Energiagazdasági Kutatóközpontjának vezetője, a MEH egykori elnöke. Szerinte azonban hamis az a gyakran hangoztatott érv, hogy a magyar össz-erőműkapacitás mintegy kétharmadát, 4-4,2 gigawattnyit le kell állítani a következő bő évtizedben. Példaként azt a tiszapalkonyai szénerőművet hozza fel, amelyik az "utóbbi 20 év minden selejtezési tervében szerepelt", de amerikai tulajdonosa valahogyan mindig megtalálta a módját, hogy alkalmassá tegye az üzemet a további működésre. A nukleáris energia magyarországi súlya miatt nincsenek aggályai; szemben a franciák atom-, a lengyelek szén- vagy a némely délkelet-európai ország vízerőmű-dominanciájával szemben a 30 százaléknyi magenergiát, ugyanannyi szén- és úgyszintén egyharmadnyi földgázerőművet magában foglaló diverzifikációt "jó kis portfóliónak" látja.

Az új nukleáris blokk vagy blokkok építésének ügyében Kaderják köztes álláspontot foglal el. Nélkülözhetetlennek éppenséggel nem tartja őket, mivel Kapolyi László Vásárosnaményban a paksit is fölülmúló, 2400 MW-os földgázerőművet építtet (lásd: Áram, vonalak, Magyar Narancs, 2007. július 12.), de új blokkot tervez a visontai Mátra szénerőmű és az E.ON is. Szerinte lehet létjogosultsága egy újabb atomerőműnek is, de kizárólag abban az esetben, ha valamely piaci befektető fantáziát lát az üzletben (a jelenleg Európában épülő nukleáris erőművek közül a finn és a román is magántőkéből épül), amelyből ő kizárná az állami szerepvállalást, okulva a megaberuházásokkal együtt járó korrupcióból.

A parlamenti viszonyok ismeretében nem nehéz megállapítani, hogy a liberális közgazdász Kaderják álláspontja az SZDSZ-éhez áll közel, míg az MSZP és a Fidesz valószínűsíthetően a jelentős állami befolyás mellett foglal majd állást. Aszódi is ezt osztja: szerinte a PA-t is tulajdonló Magyar Villamos Művek részvétele egy új blokkot vagy blokkokat építő konzorciumban már csak azért is valószínű, mivel telephelyén lenne kézenfekvő fölépíteni azokat, ha már. A nagyrészt azért magántőke bevonására építő majdani konzorcium összetételéről tudni ugyan még semmit nem lehet, legfeljebb pletykák vannak arról, hogy német (RWE, E.ON), orosz és francia cégek is beszállnának a buliba. Az árról egyelőre hasonlóan keveset tudni: röpköd a blokkonkénti egymilliárd dollár (összesen mintegy 380 milliárd forint), Aszódi viszont egy épülő finnországi erőművet hoz példaként: egyetlen, habár nagyobb reaktor hárommilliárd eurót kóstálna, azaz 770 milliárd forintot. Az ár nagyban függ a reaktortípustól, és csak a parlamenti felhatalmazás birtokában lehet elkezdeni azt a tervezést, aminek a végén kiderül, hogy a franciáktól 1600, a japánoktól 1400, vagy az oroszoktól 1000 MW-os reaktor(oka)t vásároljon a ma még papíron sem létező befektetői csoport.

Érdeklődésünkre a gazdasági tárca illetékesei tagadták (és laptársainknak hasonlóan nyilatkozott Felsmann Balázs, a minisztérium szakállamtitkára), hogy formálisan tárgyalnának esetleges befektetőkkel, és ekképp informálták a Narancsot a kormánypártok energiapolitikusai is. Általános vélemény, hogy ráérnek erre még. Aszódi szerint egy új erőmű legkorábban a 2020-as évek elején állhatna üzembe. Másfél évtized kell a közvélemény meggyőzésére, a tervezésre, az engedélyeztetésre és a kivitelezésre. Abban a tekintetben viszont a nukleáris szakma sem egységes, hogy mikor kellene belépni az új erőműnek, Aszódi amellett érvel, hogy párhuzamosan a meghosszabbított mostaniakkal, mások viszont elegendőnek látnák, ha csak húsz év múlva kezdene termelni, miután a jelenlegi négy blokkot mindenképpen (de legalábbis várhatóan) le kell állítani.

A politikai osztály még nem döntött az ügyben. A fajsúlyosabb politikusok közül alig egynek-kettőnek a vélekedését ismerjük, igaz, ők a legilletékesebbek közé tartoznak. A miniszterelnök még a 2006-os országgyűlési választások kampányában hárította el az állásfoglalást, és majdan népszavazással döntené el a kérdést. Májusi miniszteri meghallgatásán és a nyáron újra felmerült témában hasonlóan nyilatkozott a szabaddemokrata Fodor Gábor is. Tőle azonban a vonatkozó erőműtervek egyértelmű elutasítását várták volna a civil aktivisták, különösen azért, mert Fodor két éve egyike volt annak a maroknyi lázadónak, akik nem támogatták, mi több, módosító indítvánnyal vették volna el az üzemidő-hosszabbításért felelősséget vállaló parlamenti határozat élét.

Utánuk a nyomottvíz

Paksnak voltaképpen nem is egy, hanem négy erőműve van, mivel mind a négy reaktorblokk - bár kettő-kettő ún. ikerépületben lakik - a többitől teljesen különállóan fejleszt áramot. Az akkor még hat blokkra és összesen 3700 MW teljesítményre tervezett magyarországi nukleáris létesítményről 1966-ban kötött megállapodást a magyar és a szovjet állam. Egy évvel később döntöttek a telephelyről. A telepítés alapfeltételeinek 16 helyszín felelt meg, mindegyik terület a Tisza és a Duna partján feküdt, hiszen az atomerőmű hűtéséhez elengedhetetlen a folyóvíz (ami hidegebb, mint az álló). Részletesen már csak három települést vizsgáltak meg: a Tolna megyében, Pakstól délre fekvő Bogyiszló környékét, a Duna túlpartján, Bács-Kiskun megyében, a Kalocsához közeli Dusnokot, de 1967 áprilisában több szempont miatt is Paks (pontosabban egy Paks és Dunaszentgyörgy közötti terület) mellett döntöttek a tervezők. A kapát először 1969-ben vágták a Tolna megyei kisvárostól öt kilométerre lévő terület földjébe, egy évvel később viszont fölfüggesztették az építkezést, mert az akkor elkészült olaj- és gázfűtéses erőművek bőven fedezték a nehézipar energiaszükségletét. Az 1973-as olajválság után azonban már gazdaságosabbnak tűnt hasadóanyagból nyerni áramot: a munkát 1974-ben kezdték újra, két évvel később megalakult az Atomerőmű Vállalat (1992-től Rt., utóbb PA Zrt.). 1982-ben lépett üzembe az I. blokk, amit kétévente követett újabb, majd 1987-ben termelni kezdett a négyes blokk is. Eredetileg hat blokkot terveztek, ám a nyolcvanas évek végén az ipari struktúraváltás (a nehézipar felszámolása) miatt drasztikusan, több ezer megawattal esett vissza a magyarországi villamosenergia-szükséglet, ami miatt papíron maradt a két 1000 MW kapacitású reaktor.

A paksi blokkok szovjet tervezésű VVR-440-esek; az előtag a nyomottvizes reaktor orosz rövidítése, a szám a tervezési teljesítmény megawattban. A VVR-ek első generációjához tartozó reaktorok leállítását Brüsszel a csatlakozás feltételéül szabta a szlovákoknak és a bolgároknak, Paks viszont ahhoz a második generációhoz tartozik, amelyik éppen hogy átcsusszant a léc fölött (akad ilyen a cseheknél és a bolgároknál is). Az eredeti teljesítményt Pakson kétszer is növelték. A második lépcsőre idén kapták meg az OAH engedélyét: az új, immár 4,5 százalékra dúsított uránnak köszönhetően a blokkok teljesítménye nyolc százalékkal, egyenként 500 megawattra bővül.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában az utóbbi hónapokban, hogy immár komolyan felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os általános választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.