Miután a múlt héten Szekeres Imre honvédelmi miniszter némi meglepetést keltve bejelentette, hogy szerinte is szükség van az új önkéntes haderőre, és lát esélyt a Honi Gárda megalakítására, a Honvédelmi Minisztérium (HM) sajtóközleményben igyekezett tisztázni a helyzetet. A kommünikéből azonban csak annyi konkrétum olvasható ki, hogy a kormányzat a Magyar Honvédség szervezetébe integrált önkéntes haderőben gondolkodik - ami magyarázat helyett inkább további kérdéseket vet fel. (Szekeres minisztert a jelek szerint kissé megviselte a forró nyár: az Andrássy útról újabban például egy jó kis katonai díszszemle bírt az eszébe jutni.)
Egyrészt a honvédségen belül jelenleg is működik az Önkéntes Tartalékos Rendszer (ÖTR) - igaz, nem valami sikeresen. A mintegy 500 fős "intézmény" népszerűségét főleg az gyengíti, hogy a tagjai csak a szabadságuk terhére önkénteskedhetnek, ami a legtöbb, a katonáskodáshoz amúgy vonzódó civil számára nyilván nem túl csábító. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, komoly munkajogi változásokra lenne szükség, mivel a munkaadók számára értelemszerűen előnyösebb olyan embereket alkalmazni, akik holmi gárdatagságra hivatkozva nem távoznak el olykor a fizetett szabadságukon túl is, az önkéntesek/gárdisták munkajogi védelemre szorulnak majd. Ám ez ügyben még az ÖTR-nél sem sikerült megoldást találni.
Egyelőre semmit nem tudni arról, hogy mi lenne a gárda feladata. A területvédelem a honvédség, illetve a NATO dolga, e célra külön, pláne önkéntes alakulatot felállítani teljesen értelmetlen. A rendkívüli eseményeket a katasztrófavédelem és a tűzoltóság kezeli, a belföldi rendészet, rendvédelem pedig a rendőrség feladata. Az önkéntes állampolgári részvétel terepe utóbbi téren a lokálpatriotizmusra építő polgárőrség, melynek jogosítványait azonban - az önkényesség elkerülése érdekében - a törvény nagyon erősen szabályozza. Ahhoz viszont, hogy a részvétel egy bármiféle önkéntes országos vagy területi hadtestben kellően vonzó, egyben értelmes elfoglaltság legyen, a civil hazafiasságból eredeztethető világos célokra van szükség.
Meg persze kiképzésre, eszközökre és stabil működési feltételekre, azaz rengeteg pénzre. Hogy az erre fordítandó, a becslések szerint sok tíz- vagy akár százmilliárd forintot a kormány honnan szedné, rejtély. Az viszont borítékolható, hogy a szövetségi rendszerben eleve nagyon alacsony honvédelmi költségvetésen belül egy komolyabb, politikai alapú, egyben hadászatilag értékelhetetlen átcsoportosítás a magyar alulteljesítés miatt már amúgy is ideges NATO-nál végképp kiverné a biztosítékot. Magyarországon ráadásul (1848-at és 1956-ot leszámítva) nincs folytatólagos hagyománya az önkéntes (tartalékos) katonáskodásnak, vagyis a társadalmi fundamentumai is hiányoznak egy ilyen intézménynek.
Mindezek alapján igen kevéssé érthető, hogy milyen racionális érvek szólnak a "Honi Gárda" megalapítása mellett. Nyilván lehetne a(z egyelőre el sem döntött) névről is vitatkozni, hiszen egy magyar állampolgárokból álló, hazai közpénzből működő alakulat szükségképpen nem lehet idegen, külhoni stb., ezért szerencsésebb lenne, ha a név a feladatra, az államra, a köztársaságra vagy a nemzetre utalna. A gárda terve - amit az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságát vezető KDNP-s Simicskó István különböző elnevezésekkel ciklusok óta erőltet - egyébként pont azután kapott némi megerősítést az MDF, Demeter Ervin egymondatos kiszólása alapján a Fidesz, valamint Szekeres miniszter szavai alapján az MSZP részéről, hogy szélsőjobbos szervezetek sikeresen az uborkaszezon napirendjére tűzték paramilitáris fantazmagóriájukat, a Magyar Gárdát.
Az ellenzéki pártok persze kevésbé érzékenyek a költségvetési vonzatokra, és fontos lehet számukra a civil részvétel erősítése, s a múlthoz, illetve a "hon"-hoz fűződő romantikus ideák ápolása. Simicskó a Honi Gárda szükségességét egyenesen a "nemzeti önvédelem tudatának" őrzéséhez köti. A gárda azonban a hagymázas képzeteken túl a jobboldal számára valóban kézzelfogható előnyökkel is járhat: általa elkerülhető ugyanis, hogy a hangoskodó militáns szélsőjobb felszippantsa azokat a katonásdihoz vonzódó jobboldali fiatalokat, akik amúgy eredendően nem szélsőséges gondolkodásúak - már ha nagy számban vannak ilyenek. Az SZDSZ a kezdetek óta ellenzi a gárda ötletét, Szekeres számára pedig legfeljebb azért lehet értelme bármiféle gárdában gondolkodni, mert vélhetően nem akar a nemzetieskedés terén frontot nyitni az ellenzékkel, továbbá bízvást számíthat arra, hogy az egész ügy pár hét alatt lekerül a napirendről.
Van ugyanakkor a szakmai helyett politikai indíttatású védelempolitikai reformterveknek egy jelentős veszélye is. A Magyar Honvédséget mindmáig sikerült távol tartani a napi politikai csatározásoktól; elenyésző számú katona pártszimpátiáiról lehet biztosat tudni (még ha a vezérkar többségének szocialista vonzalmaira nagy téttel mernénk is fogadni). Ez a politikai távolságtartás a hadsereg szakmai működésének egyik legfontosabb feltétele. Ha a Honi, vagy bármilyen egyéb, részben a politikai játszmák eszközéül szolgáló önkéntes gárda a honvédelemről szóló társadalmi diskurzus hangsúlyos elemévé válik, ez a helyzet változhat. A hadsereg vezetése ugyanis előbb-utóbb kénytelen lesz véleményezni az ötletet, amely vélemény óhatatlanul politikai állásfoglalásként is értelmezhetővé, és így támadhatóvá válik. Ha valamire, úgy erre a Magyar Honvédségnek az égvilágon semmi szüksége nincs.
