"Azt üvöltötte a Jani a telefonba, hogy 'baszd meg, a tavalyelőtti príma minőségű búzánk jutalékáért vett Audidba jólesett beleülni, mi? Most meg kötbérrel meg haszonperrel fenyegetsz?' Pedig pontosan tudja, hogy a kocsit szegény apósom örökségéből vettük, ráadásul a 2008-as év pont az volt, amikor állandóan bértárolót kerestünk a szerződött termelőinknek, annyi volt az áru. Ha nehezen és késve is, de mindenkit tisztességgel kifizettünk. Most meg mindenféle gazembernek lehord, pedig mi csak ahhoz akarunk hozzájutni, amit nekünk is tovább kell adni. A mi eladási kötelezettségeinkről is vannak szerződések, kötbérrel meg minden más fenyegetéssel, ha nem teljesítünk. És ha nincs mit eladnunk, megpróbáljuk bevasalni azoktól, akik nekünk szállítást ígértek. Mint például a Jani cége. Ügyvéd írt nekik levelet, de azt is jeleztük, hogy inkább tárgyalnánk, mert lesz jövő szezon is. De a történtek után már nehéz lesz nyugodtan beszélgetni, mert mi bizonyítani tudjuk, hogy nekünk van igazunk, ők meg be akartak csapni minket."
Az egyik dél-alföldi gabonakereskedő és -feldolgozó cég résztulajdonos-menedzsere meséli a történetet, amely csak egyike a többtucatnyi hasonló esetnek.
Jött egy ember
A Jani résztulajdonában működő, egykori téeszből alakult mezőgazdasági vállalkozás február közepén, az előző évi termés leszállítása és a számla rendezése után az idei évre is megkötötte a fix mennyiséget (6500 tonnát, vagyis a cég szokásos termelésének nagyjából kétharmadát) rögzítő és tonnánként 32 ezer forintos árról szóló megállapodást. (A fennmaradó részt szabadpiaci áron szokták eladni, döntően az amúgy is korrekt fizető partnernek számító "megszokott" feldolgozónak.) A cég Magyarországon az erős középmezőnyhöz tartozik: a tulajdonosok saját földjeivel és a bérelt területekkel együtt csaknem háromezer hektáros, jó minőségű birtokon gazdálkodik, fő terméke a többnyire kiváló minőségű kenyérgabona. Mivel van szárítója és tárolója, ideális partner a felvásárlók számára, szállításai ugyanis jól ütemezhetők, és nem kell komolyabb állagromlással számolni. Jani (akit nem így hívnak, és keresetlen szavakkal küldte rokonaihoz az aktuális helyzetről érdeklődő tudósítót, perrel fenyegetve, ha a cége neve nyomtatásban megjelenik) ugyanakkor mégsem milliomos. Bár ő sem húszéves Zsigulival jár, a tavalyi és tavalyelőtti fizetési-hitelezési válság megrendítette a vállalkozást, június óta pedig készpénzgondokkal küzd. A tavaszi, kora nyári esők miatt pedig a megszokottnál 30-35 százalékkal kisebb terméssel kellett számolniuk (ezt májusban írásban jelezték a felvásárlónak), ráadásul a csapadékos időjárás a minőségnek is betett. Július elején már pontosan tájékoztatták partnerüket, hogy a lekötött 6500 tonna helyett nagyjából 4800 tonnát képesek leszállítani, és kérték "annak mérlegelését, hogy a kialakult árviszonyok (az aratás után a tavaszi duplájára nőtt a gabona ára - T. G.) e mennyiség tekintetében mennyiben érvényesülhetnek". A korábbi években kialakult korrekt viszonyokra tekintettel a felvásárló késznek is mutatkozott az egyezségre, persze jelentősebb áremelés aligha jöhetett volna szóba.
Az egyezkedés azonban elmaradt. Július közepén bekövetkezett ugyanis az, ami a mi szántóföldjeink környékén jelentősebb árváltozások időszakában (például a chicagói tőzsde 1995. július 7-i "felrobbanása" után, vagy a 2000-es országos ár- és belvízhelyzet okozta terméskiesés nyomán) be szokott következni: megjelent Janinál egy dunántúli üzletközvetítő betéti társaság embere, és azonnali készpénzes fizetést ígért 52 ezer forintos tonnánkénti áron. Két legfontosabb feltétele az volt, hogy legalább ezer tonnát kaphasson, és ezt a menynyiséget egy közeli bérelt raktárba szállítsák Janiék öt héten belül. Az immár a közszolgáltatóktól is szorongatott Janiék az ötvenmillió forintos üzletet nem akarták elszalasztani - megkötötték hát a boltot, bízva abban, hogy sikerül valahogy suba alatt tartani a dolgot. Nem sikerült. Per lesz, veszekedés. Egyfelől előkerültek bizonylatok, amelyek a most igazát kereső korábbi felvásárló korábbi néhány hetes-hónapos fizetési késlekedéseit igazolják, másrészt meg ott a "kalózvásárlás" több dokumentuma, illetve - az említett ügyvédi levél megfogalmazása szerint - a "betartásra nem kerülő" februári szerződés.
Sok ezer gazdát megnyomorított a rendkívüli időjárás, de a tényleges károkról szóló viták szaporodása is kétségtelen. A háttérben pedig az a nagyon is logikus gazdatörekvés húzódik meg, hogy ha kevesebb termett, legalább érjen a tonnája többet.
Miniszteri vis maior
A hasonló jellegű esetek várható nagyságáról ijesztő nyilatkozatok láttak napvilágot. Vancsura József, a Gabonatermesztők Országos Szövetségének elnöke szerint a termelők "több mint fele nehezen vagy csak módosítással tudja teljesíteni a felvásárlókkal kötött szerződést". A szakszövetségi információk szerint egyelőre a termelők tizedének van perrel fenyegető megoldatlan problémája, de ez az arány nőni fog a szezon végére. A peresíthető vitatott szállítások (pontosabban a nem szállított tételek) értékének forintösszege akár a negyven-ötven milliárd forintot is elérheti (csak búzából egymillió tonna sorsa kérdéses), de hogy ebből elmaradt haszonként, kötbérként mennyi lesz a felvásárlók tényleges követelése, azt egyelőre senki sem tudja. Az ilyen jellegű ügyekben nagy tapasztalattal rendelkező ügyvéd szerint Magyarországon soha nem látott perhullámot gerjeszthet a rendkívüli időjárás, a nemzetközi árak elszabadulása és a hazai felvásárlási szerződések jogi kuszasága miatti "krónikus hiánypiaci tünetegyüttes".
A termelők szakmai szervezetének értékelése szerint az ilyen rendkívüli helyzetekben bevett szokás a szerződést módosítani, és a felvásárlók általában elfogadják a vis maiort (erről később), ugyanakkor vannak olyanok, akikkel szemben biztosan peres eljárás indul a szerződés nem teljesítése miatt. A gazdák zöme meghatározott mennyiségre szerződött a felvásárlókkal, de a termés kevesebb az előző évekhez képest. A legnagyobb gond ott van, ahol az egész termésmennyiségre leszerződtek: a fenti történet gazdasága formailag helyesen járt el, a jog szerint ugyanis a termelőnek kötelessége azonnal értesíteni a felvásárlót, amint látja, hogy nem terem meg a szerződésben vállalt mennyiség. Vancsura szerint a szerződött partner "ellenőrizheti a jelzett akadályt" és ilyenkor mindketten kötelesek megegyezésre törekedni. A bel- és árvíz okozta problémákról vis maior-igazolást lehetett kérni, ezzel bizonyítható a kár a vitás kérdésekben - állította később egyik rádiónyilatkozatában a szövetség elnöke.
Csakhogy a helyzet távolról sem ilyen egyszerű. Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter júniusban valóban vis maior helyzetet jelentett be az ország bel- és árvízzel borított területeire. Ennek közvetlen célja akkor azonban nem az amúgy is ezerféle változatban létrejövő termelői-felvásárlói szerződések helyzetének "tisztázása" volt, hanem annak biztosítása, hogy az érintett gazdálkodók hozzájuthassanak azokhoz a támogatásokhoz, amelyek egyik legfontosabb feltétele az úgynevezett "helyes agrárgazdálkodási gyakorlat" (GAP: Good Agricultural Practice) betartása - ami a víz alatt álló területeken bajos lett volna. Aki "adásvételi típusú" szerződéseket kötött a felvásárlóval, az csak akkor hivatkozhatna a vis maior helyzetre, ha erről a kontraktusban külön rendelkeznek a felek. Ám Magyarországon a termelők erről rendszerint megfeledkeznek, hiába hívja föl rá a figyelmüket évről évre több ágazati érdekképviselet és a szakma köztestülete, az agrárkamara is. A terményértékesítési szerződés más: annak leggyakoribb formulájában e lehetőség külön pontban vagy záradékként eleve szerepel, igaz, a felvásárlók általában ilyenkor sem fogadnak el "csont nélkül" egy általános miniszteri bejelentést: külön szakértőket kérnek fel a tényleges kiesés lehetséges mértékének megállapítására.
A tárca jogot formál
Mindezek után a szaktárca - gazdasági főhatóságtól szokatlan módon - a leghatározottabban jelezte, hogy a felemás jogi helyzet ellenére a maga részéről a termelők érdekeit védi. "A minisztérium kiáll a gazdák mellett: vis maior-igazolással rendelkező gazdákat polgári perben sem lehet meghurcolni. A Vidékfejlesztési Minisztérium elfogadhatatlannak tartja, hogy egyes terményfelvásárlók figyelmen kívül hagyják a magyar gazdákat sújtó vis maior helyzetet, és kötbért követelnek tőlük. A minisztérium kiáll a gazdák mellett, és a felvásárlókat felszólítja a törvény betartására. (...) A Vidékfejlesztési Minisztérium tudatában van annak, hogy egyedi szerződések megítélése a bíróság, vagy más hatóság hatáskörébe tartozik, azonban jogot formál arra, hogy amennyiben agrárpolitikai célkitűzéseivel ellentétes kereskedelmi gyakorlatról szerez tudomást, álláspontját a széles nyilvánossággal is megismertesse" - olvasható a hivatalos közleményben.
A tárca jogi értékelése szerint a megkötött kontraktusok végső soron akár semmisnek is tekinthetők. Érveik szerint "tavasszal a felvásárlók a 2010. évi termésre úgy kötöttek adásvételi szerződést, hogy az áru valójában még meg sem termett. A Ptk. rendelkezései értelmében a szerződéseket nem elnevezésük, hanem tartalmuk alapján kell megítélni. Ebben az időpontban az érintettek a kereskedelmi gyakorlat szerint 2010. évi termésű gabonafélékre legfeljebb szállítási vagy mezőgazdasági termékértékesítési szerződést köthettek volna. (...) Több felvásárló a nem teljesítő gazdákat, gazdálkodókat kötbér megfizetésére kívánja kötelezni. A Ptk. 246. paragrafus (1) bekezdése értelmében kötbér csak a kötelezettnek felróható magatartás esetén követelhető. Az igazolt vis maior eset mentesíti a kötelezettet a kötbér megfizetése alól."
De hogy ez a bizonyos "indokolt vis maior" melyik konkrét esetben és milyen tényleges mértékben igaz, annak bonyolultságáról már szót ejtettünk - bármennyire is elkerülné a tárca a gazdák "polgári perben való meghurcolását", ez sok esetben elkerülhetetlen lesz. Ugyanis a bevezetőnkben említett kereskedőcéghez hasonló továbbértékesítési kényszerben van számos más magyarországi felvásárló - köztük a legnagyobb, a maga két és fél millió tonnás forgalmával meghatározó szerepű Cargill Hungária Zrt. is -, és ezek aligha fogják szó nélkül lenyelni a nem szállító gazdák miatt keletkező kötbérfizetési kötelezettségüket.
Exportindukáció
Miközben a nyolcvanas évek végéhez képest a termelés alig csökkent, a nagyjából állandónak tekinthető humán fogyasztás (a lisztszükséglet) mellől elsorvadt a legnagyobb belső felvevőszektor, az abraketető állattartás. A gabonával így nagy tömegű exportcikként kell számolni, vagyis az ágazat exportindukált piaccá vált.
A felvásárlást a kalászosoknál és a kukoricánál két külföldi és egy hazai cég határozza meg: a már említett, amerikai többségi tulajdonú, 67 országban jelen levő, húsz hazai nagy telephellyel rendelkező Cargill Hungária (lényegében a korábban általa birtokolt Agrograin, csak immár a világszerte jól bevezetett nevén), az angol Agrimpex-Agrimill és az erőteljes magyar tőkehátterű Gabona Zrt. Hozzájuk vehetjük a növényolajiparban megkerülhetetlen, a martfűi gyárat birtokló multinacionális Bungét - és ezzel el is jutottunk a teljes magyar gabonaexport kétharmadának domináns szereplőihez. Ez a négy cég összesen legalább három-három és fél millió tonna alapanyag és feldolgozott áru kivitelét oldja meg jól bejáratott nemzetközi kapcsolatai révén. A tárca harcias közleménye szerint ők lennének a "termelőket polgári peres meghurcolással fenyegető" ellenségek. Egyelőre kérdés, mit lépnek e cégek a minisztériumi állásfoglalásra. A Cargill akár úgy is dönthet, hogy kivonul a hivatalosan is barátságtalanná váló, ráadásul a szerződéseket olykor lazán kezelő magyar közegből - és viszi magával külpiaci kapcsolatait is. Márpedig az "exportindukált" magyar árunak - néhány rendkívüli évet kivéve - van alternatívája a nemzetközi piacokon, vagyis könnyen magunkra maradhatunk a kurucos nyilatkozatainkkal meg a ránk rohadó eladatlan búzánkkal.
