A Narancs úgy tudja, hogy három pályázó közül választva hozott a testület kimagyarázhatatlanul politikai döntést. A grémium tagjai voltak: György Péter esztéta, Bodó Sándor, a Történeti Múzeum igazgatója, Cseri Miklós, a Szentendrei Szabadtéri Múzeum vezetõje és Macskássy István, a szakmai érdekvédelmet megtestesíteni hivatott Pulszky-társaság részérõl. Az egyetértési joggal rendelkezõ közalkalmazotti tanács és a szakszervezet leszögezte: változásra és szakmaiságra van szükség. Az eredményt már jeleztük, a jövõben a Szépmûvészeti de facto gazdasági igazgatója dönt majd a kulturális kérdésekben is. Nem Bán kinevezése azonban az elsõ eset a Szépmûvészeti Múzeum történetében, amikor nem tisztán szakmai szempontoktól vezérelve választanak fõigazgatót. Már ha valósággá válik: e cikk írásakor mindenesetre még nincs rajta a miniszteri szignó a döntésen.
Próbálkozók, befutók
Az intézmény jelenlegi - immáron másfél évtizede regnáló - vezetõjének, Mojzer Miklósnak a mandátumát öt éve, életkorára való tekintettel, csupán két évre hosszabbították meg, 1999-ben ugyanis már a 68-at taposta. (Egy forrásunk szerint már 1994-ben is csak azért nevezte ki õt újra Fodor Gábor, a tárca akkori vezetõje, mert õ is úgy gondolta, két év múlva, azaz 65 évesen mindenképp nyugdíjba megy majd.) Az öt évvel ezelõtti döntést kritizálók szerint Mojzer pályázata nem felelt meg a kiírt feltételeknek, mert nem mellékelte hozzá a kötelezõen elõírt publikációs jegyzéket, és valódi pályázat helyett csak a múzeum aktuális éves jelentését és mûködési tervét adta be. Még ennél is problematikusabb volt azonban megbízatásának idõtartama, hisz a vonatkozó jogszabály ötéves mandátumról beszél, és nem ad lehetõséget nyugdíjazásig tartó hosszabbításra. A Közalkalmazottak és Közgyûjteményi Dolgozók Szakszervezete, élén Vadász Jánossal, hevesen tiltakozott is annak idején a lépés ellen. Az akkori kultuszminiszter, Hámori József, hogy leszerelje a szakszervezetet, az eredeti kinevezés után úgy döntött: mégis öt évre szól Mojzer megbízatása - és egy tollvonással felülírta az amúgy is vitatott döntést. Mojzer most is ringbe szállt - 73 évesen.
Az idei másik pályázó Barkóczi István angol-spanyol szakos mûvészettörténész volt, aki 1977-tõl húsz éven át dolgozott a Szépmûvészetiben, és õ szervezte meg a múzeum elsõ amerikai kiállításait is. Nevéhez fûzõdik a '96-os Velence kincsei tárlat, amellyel elsõként deklarálta, hogy az intézménynek a velencei képgyûjtemény a legnagyobb szerves egysége. Indult '99-ben is, de Hámori József nem tartotta alkalmasnak. Mojzer Miklós bõ fél évtizede azért rúgta ki a Szépmûvészetibõl, mert Magyar Bálint Barkóczit tette meg az Esterházy Projekt igazgatójának. Az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra szervezett Esterházy-kiállítás Barkóczi nevéhez fûzõdik, õ egyébként jelenleg a Mûcsarnok fõigazgató-helyettese.
Nehézségek
A nemzetközileg is elismert szakembernek - információink szerint - semmi esélye nem volt a mostani megmérettetésben, mert már hetekkel ezelõtt eldõlt: a helyettes államtitkár a befutó.
A közismerten jobboldali kötõdésû helyettes gazdasági államtitkárt az elõzõ kormánytól örökölte a kultusztárca (az Orbán-kormány idején ugyanitt közigazgatási államtitkár volt), és azért tartották posztján, hogy befejezhesse egy folyamatban lévõ projektjét, az állami kulturális intézmények online pénzügyi elszámolási rendszerének kiépítését. Merthogy Bán gazdasági szakember - igaz, bölcsészdiplomája is van. A megajánlott új pozíció neki is kapóra jött, hisz Hiller István esetleges pártelnökké válásával könnyen elképzelhetõ, hogy új ember veszi át a kultusztárcát, aki valószínûleg úgyis megválna tõle. A Szépmûvészeti Múzeumnál nagyobb falatot pedig keresve sem találhatna egy gazdasági szakember, hisz nincs még egy olyan intézmény Magyarországon, ahol - forintosítva - ekkora érték összpontosulna. Nem is beszélve arról, hogy a múzeum 15 év alatt ötmilliárdot költött épületfelújításra úgy, hogy csak az intézmény fele készült el. Jelenleg további bõvítések vannak tervbe véve és egy, a múzeum mellett építendõ mélyépület ötlete is körvonalazódik. Ha jóhiszemûek vagyunk, azt kell mondanunk: egy ilyen nagyvonalúan gazdálkodó közintézményre kifejezetten ráférne a menedzser-szemléletû vezetés.
Számos kritika érte az intézmény kiállítási gyakorlatát is, mondván, túl sok pénz ment el rekonstrukcióra - raktárból viszont nincs elég, s ezért túl sok mindent mutat be egyszerre az intézmény; a zsúfolt falakon egy-egy kiemelkedõ remekmû elvész az orrba-szájba kipakolt másodvonalbéli alkotások között. (Nyugat-európai múzeumokban az összgyûjtemény körülbelül 20 százalékkal nagyobb hányada marad raktárban.)
Bán Lászlónak világos mûvészi koncepció mentén kellene irányt szabnia a Szépmûvészeti szakmai jövõjének, és össze kellene békítenie az egymás ellen hergelt múzeumon belüli csoportokat. Kívülállóként ez aligha sikerülhet neki, még akkor sem, ha egy szakkollégiumot rendelnek alá, mint ahogyan azt tervezik. Hisz a végsõ szót akkor is neki kell kimondania - mûvészeti kérdésekben is. Továbbá véget kellene vetnie a beruházásfetisizmusnak - közgazdászként. De ezekig a dilemmákig már nem is kellene eljutnunk, hiszen Bán esztéta, és nem mûvészettörténész vagy régész (azaz szakirányú végzettség híján nem felel meg a pályázati követelményeknek). Érdemes azon is elgondolkodni, hogy vajon miért nem pályáztak többen egy olyan posztra, amely e területen a szakmai karrier egyik csúcsa. Ha netán azért, mert tudják, végül a politika dönt, akkor legközelebb talán már kizárólag csak politikusok indulnak; a pártok pedig beosztják egymás között a kulturális közintézményeket. Ha már eddig meg nem tették.
Bugyinszki György
