Pedig úgy tűnt, hogy még csak terv sem volt. A Corvin közben dél körül összegyűlt egy-két ezer fős társulat tagjai - keresztény motorosok, harcias öregfiúk, dacos-bús középkorúak és pufogó fiatalok - azon őrlődtek, mit tegyenek. Időnként felharsant, hogy "menjünk a Kossuth térre", de ezt rendre lehurrogták.
Délután négykor viszont a Bajcsy-Zsilinszky útnál az Alkotmány utcából gumibottal, vízágyúval épp most kitessékelt Corvin köziek nyomában járunk, homlokig a könnygázban. Az Arany János utcánál jobbra rendőrfalba épített vízágyúk várakoznak, a hangosbeszélőből a vezényszavak a már iszkoló tüntetőknek szánt tanácsokkal keverednek. Ijedt, elképedt járókelők és turisták a partvonalról bámulnak. "Nem lehet ünnepelni" - kesereg egy ember. Dörrenések rázzák az üres főutat, egy idős férfi egy parkolóórába kapaszkodva várja, hogy vége legyen. Nyakkendőjével arcát törölgetve elénk tántorog az orosz állami televízió tudósítója és operatőre. "Ötvenhat miatt érkeztünk - lihegnek megértést kérő mosollyal. - Nem gondoltuk, hogy ilyen lesz. Itt a rendőrök sokkal brutálisabbak, mint Párizsban. Tizenöten vernek egy tüntetőt." A rohamosztag egy része tényleg mindent elkövet, hogy a renoméját rombolja. Miközben sikerül a tömeg maradékát az Erzsébet térig visszaszorítani, vaktában pufogtatják a gázlövedékeket, a Bazilika tövében ráordítanak egy langaléta fiatalra, az ijedtében megugrik. Gyorsan beérik, földre kerül, nekifutásból rúgnak bele, a hátát gumibottal egyengetik. Pár méterrel arrébb egy kollégájuk elmélyülten válogat a kövek között, aztán hajigálni kezd. Az Andrássy-Bajcsy kereszteződés már a rendőröké, taktikai szünet, feszült várakozás, az ideges sajtómunkások sem érzik magukat biztonságban. Halálra vált, idős asszony tapad a trafik falához, kétméteres egyenruhás taszigálja üvöltve az Oktogon felé, egy hazafelé tartó fiatal nőt "anyádat" felkiáltással löknek arrébb. Nem tudni, miért tolják a Corvin közi (Kossuth téri) kemény magot a Fidesz-gyűlés felé.
Az Erzsébet téren a Gödör körül megannyi turista, idekeveredett ünnepjáró, tévés kavarog, a sövény mögül kikandikálva tanulmányozzuk a Deák tér és a kereszteződés között pöffeszkedő harcias alakulatot. Sálban, maszkban, zászlóval ifjoncok, terepszínű fiatalok, kopaszok és megvadult, de konszolidáltan öltözött arcok együtt ordítják, hogy ÁVH; kő repül, barikád készül, csövek hajlanak, egy közeli installációból kikapott betűkből mi más, mint a Szabadság felirat bontakozik ki. Turisták elhűlve házalnak információért, egy francia fiatal lyukas ötvenhatos zászlót tart a magasba, amíg meg nem tudja, kiknek áll a zászlója. A túloldalról rendszertelenül víz, kék és zöld színű jelölőfolyadék, gumilövedék érkezik, meg könnygáz, ami a csövön. Fulladoznak és szaladnak azok a civilek is, akik eddig nem bírtak szabadulni a látványtól. A Károly körút elejére szorított csoport lankadatlanul hajigál, kőbarikádon dolgozik, a rendőrök fantáziátlanul lődözik a tömegoszlató kellékeket, majd sikerül telibe kapniuk a Deák téri evangélikus templom tetejét. Helikopter kavarog, rendőrparancsnok kiabál, füstködben, gyomorszorító reménytelenségben, tanácstalanul támaszkodunk a metróállomás mellett. Fejünk felett száguldó gumilövedékek, surrogó füstbombák ébresztenek, futunk, amíg a szemünk bírja.
A Liberális sátor hűlt helyén a frontvonaltól száz méterre törölgetjük a szemünket. Elöl már lovas rendőrök, dulakodás, szörcsögő zűrzavar, a Fidesz-tüntetésről hazafelé tartó polgári középpel nagyjából egybeértek a hátráló akcióhősök. Egy ismerős szerint az ellenzéki párt rendezvényéről rossz irányba induló embereket válogatás nélkül ütik. Itt talán ötezer ember lázong és hitetlenkedik, pár fiatal egy óriási lukas zászlót feszít ki. A mostanra nagyjából permanens könnygázzápor íve egyre messzebbre ér, két lakás ablaka is fellángol, majd rögvest kialszik. Pár méterre tőlünk elemi robaj és füst támad, eláll a lélegzet - rövid próbálkozás után valakinek sikerül beindítani a kiállított tankot, s az a tetején zászlólengető bolondokkal elindul a rendőrök felé. Fohászkodni kezdünk. Szerencsére nem ütnek el senkit, lefulladnak és beparkolnak a 47-es villamos megállójába. Fél órán belül négyszer-ötször iszkolunk, majd visszakozunk a tömeggel, míg a gáz és a rendőrattak végleg a Szervita térre sodor. Még ki se fújjuk magunkat, amikor Kerényi Imre viharzik el mellettünk, hogy a Kossuth térre vigyen. Az terjed, hogy meghalt egy tüntető. (Tévesen.)
A zászlós, idősebb protestálók hiába masíroznak az Országház felé, a teret hermetikusan lezárták, a tévé előtt rendőrsorfal bámul maga elé. Az Astoria és a Blaha között forrongókat próbáljuk becserkészni, de az egykori zsidónegyed könnygázban úszó utcáinak végét rendőrök dugaszolják el, a zsinagógánál egy kivörösödött szemű poszt oszt tanácsokat a gyulladt szemű civileknek. A Wesselényi utca és a Rákóczi út közötti mellékutcákban hazafelé tartó lakosok, tüntetők és rendőrök kiabálva vitáznak arról, ki a ludas a történtekért, és vajon eltúlzott volt-e a karhatalmi fellépés. A Nyár utcában egy apró termetű apáca szidalmazza az egyenruhásokat, az egység parancsnoka azt mondja, mindenkit úgy lecsukat, hogy belekékül. A Rákóczi út a várt rossz álom: kordonokból, útjelző táblákból emelt barikád áll ötven méterre a sorfaltól, a Blaháig több ezer tüntető mérgelődik, többen utcaköveket szednek, sarabolnak. Elöl villogó vízágyúk, robbanás, könnygáz, anyázás, vér patakzik egy fejből, nemzeti zászlóval itatják fel. Betörnek egy kirakatot az árkádos részén, valaki felordít: "Ne vandálkodj!" Mindenütt ugyanaz a szúrós bizonytalanság: mi lesz ennek a vége?
Valamivel később az Oktogonnál már a Blaha felől kiszorított tömeggel szállingózunk a Nyugati felé. A rendőrség által a vízágyúzáshoz kölcsönvett Burger King zárva, egy éjjel-nappali alkalmazottja riadtan tekinget az utcára. A Blahánál az első sorból dobáló tizenhat-tizennyolc éves, bomberdzsekis fiatalok ötfős csoportja is itt pihen, egy vidéki fiú a vállát vonogatva mondja, hogy ő a Gyurcsányt meg a rendőröket pont ugyanúgy utálja. "Mellettem lőttek gumival szemen meg nyakon valakit, akkor jöttünk el. Most erőt gyűjtünk, elmegyünk inni a Nyugatihoz."
