A gazdasági tárca éléről a napokban leköszönt liberális politikust pártja kilátásairól, a liberális program kormányzati képviseletéről, a házáról, a szociálpolitikáról és persze minisztersége tapasztalatairól kérdeztük.
Magyar Narancs: Tavasszal azt mondta, hogy 10 százalékra kell növelni az SZDSZ támogatottságát. Miben látja az okát, hogy ez most inkább egy százalékon áll?
Kóka János: Az SZDSZ támogatottsága nem változott, ott vagyunk 4-5 százalékon, ahol az elmúlt években voltunk. A növekedésről pedig nem mondtunk le.
MN: Aki nem ennyit mér, az téved? Vagy politikailag motiváltnak tartja az eltérő kutatásokat?
KJ: Ön egyetlen októberi adatról beszél, a novemberi már megint négy százalék. Amúgy a felmérések módszertanához nem értek, csak azt tudom, hogy a mértékadó közvélemény-kutatók szerint az SZDSZ támogatottsága gyakorlatilag nem változott. Az viszont tény, hogy nem tudtunk kitörni a 3-5 százalékos körből.
MN: Mitől lehet népszerűbb párt az SZDSZ?
KJ: Két dologtól: a programtól és az országos jelenléttől. Ha megnézzük, hogy mit tesznek Európában a sikeres liberális pártok, akkor tanulságos dolgot látunk. Vezetőik elsősorban a saját pártjukkal foglalkoznak. Vagyis elsőként a párt érdekeit nézik, és csak utána a koalícióét vagy a kormányét. Ezt nekünk is érdemes végiggondolnunk. Másrészt logisztikai értelemben nagyon jól szervezik a pártot, a szavazatokat településről településre szedik össze. Ránk ez nem jellemző, nagyon sok olyan kistelepülés van, ahol az önkormányzati választáson nulla százalékot értünk el, aminek az az egyszerű oka, hogy nem indítottunk liberális jelöltet.
MN: Ha indult is a sok éve sikeres liberális polgármester, többnyire kikapott.
KJ: A tavalyi választás rendhagyó volt. Az őszödi beszéd és az utcai harcok után sokan nem programokra, nem polgármesterekre szavaztak, hanem a kormányra vagy a kormány ellen. Ezért az a plusz, amit az ismert liberális polgármesterek személye jelenthetett volna, alaposan leolvadt.
MN: Akkor ön szerint nincs is baj?
KJ: A helyzet egyáltalán nem jó. Az SZDSZ nehéz helyzetben van, mint a rendszerváltás óta gyakorlatilag mindig. Az utóbbi két választáson 300-350 ezer választó szavazott ránk, de nem miattuk kell aggódnunk. 'k értik, hogy mit teszünk, értik a reformok lényegét. Nekünk az általános közhangulattal van gondunk, azzal, hogy a reformok iránti bizalom minimálisra fogyott.
MN: Amikor az országjárás során megérkezik egy kisvárosba, mivel fog előállni a "sokaságnak"?
KJ: Arról fogok beszélni, hogy a legfontosabb döntéseket közösen hozzuk meg. Mondhatjuk, hogy jó úgy, ahogy eddig volt, és akkor megyünk lefelé a semmibe. És dönthetünk úgy is, hogy változtatni kell, reformok kellenek, és akkor talán kijövünk a gödörből. Nem fogok sokat udvariaskodni, elmondom, hogy a népszavazáson szavazz nemmel. Ez jelenti a reformok folytatását, ez jelenti a reményt, hogy Magyarországon az egészségügy elkezd hasonlítani majd arra, amit a nyugati típusú orvoslástól elvárunk. Utána elmondjuk, hogy milyen reform kell ahhoz, hogy a térségi egyetem, főiskola valóban egyetemnek legyen hívható. Hogy esetleg bekerüljön a világ háromszáz-ötszáz legjobb oktatási intézménye közé. Elmondjuk, hogy vagy feltűrjük az ingujjunkat, dolgozunk, végigvisszük a reformokat, vagy a magyar kórház és iskola sohasem lesz olyan színvonalú, mint amit elvárunk. A mostani "Nyitott szemmel" kampányunk erről szól: csukott szemmel gondolhatjuk, hogy az egészségügy ingyenes, jó minőségű szolgáltatást nyújt, a kórházak megfelelnek az európai minőségnek. Ha kinyitjuk a szemünket, látjuk, hogy mindjárt ránk dől az egész, és csak a hálapénz, a korrupció tartja egyben. Aki Magyarországon azt gondolja, hogy az egészségügy ingyenes, sosem fog ránk szavazni. De vannak, akik nyitott szemmel járnak, közülük sokan támogathatják a reformokat.
MN: És ha ellenvetik, hogy a gazdasági növekedés egyszázalékos, az életszínvonal stagnál, és januárban a kormányzás harmadik éve kezdődik?
KJ: Tíz évig meneteltünk az élbolyban. Az utóbbi két évben azonban a versenyelőnyünk elszállt. Mindig mondtuk, hogy a globalizált világban az évek alatt felhalmozott versenyelőnyt szinte pillanatok alatt elveszíthetjük. A túlterjeszkedő, bürokratikus, drágán működő, csak magas adók mellett működni képes állam maga alá tudja temetni a gazdaságot. Amellett, hogy Magyarországra továbbra is áramlik a működő tőke, a magyar vállalatok exportálnak, és az ipar kibocsátása közel tíz százalékkal nő, a gazdaság mégis stagnálni kezdett. Azért, mert az állam túl nagy, túl lassú és túl pazarló. A környező országok 5-10 százalékkal kisebb újraelosztási szinten működnek, a nemzeti összterméküknek ennyivel kisebb részét veszik el az emberektől és költik el. Ezt nem lehet vállalati hatékonysággal ellensúlyozni, ehhez az erőltetett autópálya-építés is kevés. A közteherviselés, az adórendszer újragondolása lehet csak a megoldás.
MN: Most, hogy az egészségügyi reformról - úgy tűnik - sikerült megállapodni, milyen mozgásterük, eszközük maradt, hogy rávegyék a szocialistákat az újraelosztás átgondolására?
KJ: Adóreformot is ígértünk, ugyanekkora lelkesedéssel. Ez a probléma túlmutat a koalíciós vitákon. Tízből kilenc parlamenti képviselő nem vett tudomást arról, hogy újra kell gondolni az állam szerepét. Az SZDSZ igyekszik megmutatni, hogy az egészségbiztosítási reformon túl is marad bőven feladat. Olyan lépésekre gondolok, amelyek nélkül nem jönnek létre új munkahelyek. Ha az egyéni képviselő azt látja, hogy kap pénzt a város főterének felújítására, az jól belátható, azonnal megszavazható, vonzó opció. Ehhez képest az, hogy lemaradunk a regionális versenyben, és ez Magyarországon lassítja a növekedést, nagyon absztrakt. Ha viszont be tudjuk mutatni, hogy konkrétan az ő választókerületében milyen lehetőségeket jelentene, ha elkezdene nőni a gazdaság, akkor talán sikerül kilépni a hagyományos keretből. Nagyon más ez a megközelítés, mint ami a parlament eddigi törvényhozási mechanizmusait jellemezte, de nem tartom kizártnak, hogy egy ilyen alacsony gazdasági növekedés felnyitja a szemüket.
MN: Mennyiben nő a mozgástere, hogy a párt érdekeinek képviseletekor nem kell már miniszterként a koalíciós kompromisszumokat is képviselnie, és megszűnt a főnök-beosztotti viszony a kormányfővel?
KJ: Sokan mondták, hogy nem lehet tartósan együtt vinni a pártelnökséget és kormánytagságot. Nem lehet egyszerre megrendelői és végrehajtói pozícióban is ülni. Igazuk volt. A mostani helyzet lényegesen több teret ad az önálló, független politizálásra. Erőforrás-probléma is volt: ha eddig az energiáim nagy részét a minisztérium kötötte le, most az összes energiát a pártra és a frakcióra tudom fordítani. Ez a párt csak akkor erősödhet, ha vidéken erősödni fog, ahhoz pedig sokat kell vidéken lenni.
MN: Az általános sajtóvisszhang szerint a szocialista pártban igencsak örülnek a távozásának. Ez nyilván összefügg az energetikai piacnyitással és a MÁV átalakításával.
KJ: Nehezen születik meg a kompromisszum egy liberális gazdasági miniszter és egy szocialista frakció között. Természetes, hogy sok volt a feszültség. Mégis lett új vasúti törvény, energiatörvény, az autópályák kivitelezési költségét is lejjebb vittük. A sikerek és a kudarcok is ezekben a csatákban születtek. De ha sikerül túl lennünk az egészségügy és a közteherviselés reformján, akkor már nem kell annyi új konfliktust nyitni, a meglévőket kell jól menedzselni 2010 tavaszáig. Én is tanultam ezekből a harcokból, például azt, hogy egyszerre csak annyi feladatot, konfliktust szabad vállalnunk, amennyit végig is tudunk vinni. Ebben az esetben kevesebb lesz a bukás, és több lesz a siker.
MN: Mikre gondol?
KJ: Tavasszal megállapodtunk a hallgatói önkormányzatokkal, hogy a kedvezmények megváltoznak, ezt szerződésbe is foglaltuk. Majd valamilyen rejtélyes oknál fogva mégsem sikerült, ezt a szocialisták felülírták, és szeptembertől visszaállították az eredeti kedvezményeket. Szerintem kár volt. Mondok egy másik példát: megvolt a lehetősége, hogy 10-12 üresen imbolygó mellékjáratot megszüntessünk. De elbizonytalanodott a szocialista párt, és így jelentősen csökkent a mozgásterem, nem volt elég erőm, hogy átszakítsam az ellenállást. Újabb hónapokra elhalasztottuk a döntést a mellékvonalakról, miközben tudjuk, hogy ez milliárdos veszteséget jelent, és a konfliktust kezdhetjük majd elölről.
MN: Elég sok kritikát kaptak például a szárnyvonalak bezárása kapcsán, hogy mindenhol a fűnyíróelv érvényesült, és nem vizsgálták, hogy esetleg azért utaznak kevesen a vonaton, mert a menetrend nem felel meg az adott vonal mellett élők igényeinek. Nyáron pedig megjelentek a MÁV-nál a nemrég az utasok megelégedésére bevezetett ütemes menetrend visszafejlesztésére irányuló szándékok.
KJ: Amiknek nem engedtünk. Az ütemes menetrendnek, a fejlesztéseknek, a pályasebesség növelésének van értelme, és erre pénzt is érdemes költeni. Azokra a mellékvonalakra viszont, amiket nem használ senki, nem érdemes. Egy évig tárgyaltunk, kilóra is rengeteg az az anyag, ami keletkezett. Több mint 30 mellékvonalat vizsgáltunk, harmadánál senki nem látta indokoltnak az üzemeltetést. Az összes olyan mellékvonal, ami mostanában nagy vihart kavart, mind kimaradt volna ebből. De a sztrájkfenyegetéstől és a húr túlfeszítésétől való aggodalom miatt a koalíció ebben a kérdésben visszatáncolt. Ha sok ilyet csinálunk, az koptatja a kormány iránti bizalmat. Talán januártól új lapot tudunk nyitni, kevesebb lesz a vihar és több a siker.
MN: Amikor miniszteri utódját, Kákosy Csabát naponta zaklatják majd a kijáróemberek, mondjuk az áramátvételi díj miatt, akkor mit fog neki mondani? Ne engedj a Kapolyinak, Csaba?
KJ: Számíthat minden támogatásomra, csak most már nem szakminiszterként fogok alkudozni, hanem mint pártelnök érvelek és mondom el, hogy mit kíván a gazdasági racionalitás. Csaba abszolút felkészült szakember, és ezeknek a csatáknak a jelentős részét nélkülem is meg fogja vívni.
MN: Miért nem lehettek egyből nyilvánosak a Hankook-szerződés adatai, miközben a gumigyár az adókedvezményekkel együtt 20-25 milliárd forint közpénzt kap?
KJ: Rögzítsük, hogy minden állami kötelezettségvállalást maradéktalanul és határidőre nyilvánosságra hoztunk. A vita azon volt, hogy magát a szerződést nyilvánosságra hozzuk-e, mert az üzleti titkokat tartalmaz, például hogy milyen típusú gumikat gyártanak, milyen országokba adják el, kik az ügyfeleik, mekkora árréssel dolgoznak. Ha ezeket nyilvánosságra hoznánk, soha egyetlen befektető nem jönne még egyszer Magyarországra. A Hankookot az évtized legfontosabb befektetésének tartom, és nem csak azért, mert 130 milliárdot invesztálnak, és a számítások szerint a magyar állam befektetése is busásan megtérül. Hanem azért is, mert Dunaújváros és környéke soha nem látott fejlődésnek indult. A környék ipari parkjaiban egy csomó magyar kisvállalkozó települt meg, több mint 300 magyar vállalkozás a beszállítója a Hankooknak, a semmiből nőttek ki iskolák, óvodák, szolgáltatóközpontok. Pont az történt, amit a kistérségek leginkább várnak a politikától. Viszont az figyelmeztető, hogy a politikai széthúzás még egy olyan egyértelműen hasznos ügyet is, mint Európa egyik legnagyobb beruházását, képes belehúzni a mocsárba. Eddig még nem beszéltem róla, de van Magyarországon egy autóipari beruházó, aki a jelenlegi termelését jelentősen bővíteni akarta, mert további nagy európai megrendelést kapott. Amikor a szükséges tervet benyújtotta, a bankja azt válaszolta, hogy köszönjük, de az alapján, amit Magyarországon a Hankookkal meg lehetett csinálni, inkább nem finanszíroznánk ebben az országban autóipari beruházást. A második, a harmadik és a negyedik banknál is ugyanezt a választ kapták, úgyhogy letettek róla, nem ide hozzák a bővítést. A politikai megosztottság ma már olyan mértékű, hogy valami siker-e vagy kudarc, az kizárólag attól függ, melyik oldal csinálta. Ez tartós károkat okoz Magyarországnak.
MN: Mostanáig albérletben lakott a XII. kerületben. Nem érezte, hogy ha miniszterként elkezd a Normafánál egy hatszintes házat építeni, annak nem lesz túl jó az akusztikája?
KJ: Nekem addig éri meg politikusnak lenni, amíg nem kell teljesen kibújnom a saját bőrömből. Nem fogadom el azt a szabályt, hogy politikusnak tilos építkeznie. A pénzt tisztességesen kerestem a piacon, utána lettem politikus, nem pedig fordítva. Az összes elvárható lépést megtettem, hogy szabályszerűen építkezzek. Nem gondoltam, hogy ebből mégis baj lehet. Mivel három éve bérlakásban lakom, feltettem a kérdést: ha még tíz évig akarok politikus lenni, akkor még tíz évig kell majd albérletben laknom? Végül úgy döntöttem, hogy építkezem, ugyanúgy, ahogy más.
MN: Ez az ön nézőpontja. A főleg a tévéből tájékozódó alsó középosztálybeli, városi-kisvárosi potenciális liberális szavazó viszont nem biztos, hogy ezt így látja. Lehet, hogy gonoszul hangzik, de nem biztos, hogy a többségük vevő erre a városias yuppie-szemléletre, hogy megkerestem rá a pénzt, ezért miért ne tehetném.
KJ: De hát nem én teszem ki a mikrofonállványt, és hívom oda a kamerákat naponta a házamhoz, hanem azok, akik kizárólag legyőzendő politikai ellenfelet látnak bennem.
MN: Én azt gondolom, hogy nem a politikai ellenfelei küldik oda a riportereket, hanem a szerkesztők, akik szerint a gazdag miniszter házépítése érdekli a nézőket. Ezt az érdeklődést pedig végső soron magának is köszönheti.
KJ: Miért?
MN: Mert nem volt kötelező miniszterként a Playboyban megjelenni, az óráját mutogatni, a helikopterén nyilatkozni, pedig azokra is megkereste a pénzt. Amikor hatszintes házat kezdett építeni, oda már nem kellett hívni a riportereket, jöttek maguktól.
KJ: Sok hibát követtem el, ebben igaza van. Ezekből megpróbáltam tanulni, és megpróbálom korrigálni is, amit lehet. Ma már sok mindent máshogy mondanék, és biztosan kevésbé lenne a viselkedésem kihívó vagy bántó. De ne tévedjen, ha nálam szerényebb politikus építkezik, ő is így jár. Nem láttam olyan politikusi építkezést, amelyiknek ne ilyen vége lett volna. Azt gondoltam, hogy ha pontosan be tudom mutatni, hogy mi miből lett, ez majd mentesít engem. Nem mentesített, ennek ellenére szeretném, ha a lányom már olyan országban élne, ahol a politikus, ha akar, akár építkezhet is.
MN: Annak az adóoptimalizáló technikának sem túl kedvező a közmegítélése, hogy a házat a cége építteti, és ön azt majd attól veszi meg. Akármennyire is legális, az emberek többsége nem él ilyen technikákkal, mert nincs cégük, ezért ezt ügyeskedésnek érzik.
KJ: Nagyon egyértelműen szeretnék fogalmazni: nincs adóoptimalizáció, nincs ügyeskedés. Egyetlen fillért sem takarítok meg azzal, hogy a tulajdonomban lévő ingatlanfejlesztő cég építette fel a házamat, hiszen magánszemélyként megvásárolom az elkészült ingatlant, így minden adót megfizetek. Egyetlen oka van annak, hogy egy cég építette a házamat: személyesen képtelen lettem volna irányítani az építkezést. Aki épített már házat, tudja, hogy csak a megrendelés és az elvégzett munka ellenőrzése egész embert kíván.
MN: Ön szerint hogyan kellene a liberális pártnak közelítenie a szegénységhez és általában a szociálpolitikához?
KJ: Amikor a szegényekről, az alul lévőkről vagy a romákról beszélünk, mindig elkezdődik a mellébeszélés. Mintha ezekről nem lehetne őszintén beszélni, mindig csak az álszent, képmutató szöveg jön, miközben alig teszünk valamit. Itt van a romakérdés. Mindig mindenki nagyon szolidáris, de szinte semmi nem történt velük az elmúlt 17 évben. A mozgássérültekkel, vakokkal, siketekkel ugyanez a helyzet. Szóval az én személyes válaszom technikai jellegű: mindenféle szociálpolitikai, ártámogatási eszközt csak a rászorultság alapján nyújtanék. Ma mindenki kap valami keveset, és ez lehetetlenné teszi, hogy azok kapjanak valódi segítséget, akik igazán rászorulnak. Ez az ország a fogyatékosokkal kimondottan kulturálatlan módon viselkedik. 'k tényleg nem tehetnek a sorsukról, a sors véletlenszerűen osztja ki a betegséget. Mi, egészségesek pedig teljes közönnyel fordítjuk el a fejünket. Talán elnézi nekem, de nem akarok erről a kérdésről szépen és magasztosan beszélni.
MN: Ugyanígy érez mindenkivel kapcsolatban, aki önhibáján kívül van hátrányos helyzetben? A cigányokkal, az elmaradott térségekben élőkkel, a mélyszegénységbe születettekkel?
KJ: Szolidáris vagyok azzal, aki önhibáján kívül van nehéz helyzetben. Velük kapcsolatban nem egyszerűen szociális problémát látok, hanem a szolidaritás hiányát. De a mi vitáinkban a szociális elemek mindig túlsúlyban vannak a szolidaritási elemekkel szemben.
MN: Ez mit jelent?
KJ: Gondolkodunk a munkavállalókon és a munkaadókon, gondolkodunk a pályakezdőkön és a nyugdíjasokon, és ez mind legitim cél. De a társadalmi közbeszédet nagyon kis mértékben határozza meg a fogyatékosokkal, romákkal, a bármilyen más okból hátrányt szenvedőkkel kapcsolatos felelősségünk. Márpedig le kellene ülni, és azt mondani, hogy nyissunk tiszta lapot, és tegyünk úgy, mintha semmilyen szolidaritási eszköz nem lenne érvényben. Kezdjük el újra felépíteni a rendszert. Akkor biztos, hogy azokkal kezdenénk, akik nem tehetnek arról, hogy nehéz a helyzetük. És ami utána maradna, azt szét lehetne osztani az alacsony jövedelműektől a nyugdíjasokon át a nagycsaládosokig. A múltkor Kállai Ernővel (a kisebbségi ombudsman - M. G.) egy sajtótájékoztatón elmondtuk, hogy Magyarországon a roma gyerekek közel 60 százaléka hátrányt szenved, szegregált körülmények közt élnek, és közel 40 százalékukat minősítik fogyatékossá. Ez sokkoló, ez döbbenet, sokkal nagyobb botrány, mint hogy adott esetben a közalkalmazottak bérét nem emeljük, csak 4,5 százalékkal.
MN: Magyar Bálint miniszterségének az egyik legfontosabb vívmánya épp az iskolai deszegregáció megkezdése volt. Zavarja önöket, hogy ennek a programnak Hiller István alatt az elmúlt időben nagyjából megszűnt a politikai támogatottsága?
KJ: Ez így talán túlzás, de tényleg zavaró, hogy alábbhagyott a lendület. Az a baj, hogy állandóan szociális érzékenységről beszélünk, és eközben alig történik valami. A magyarok többségének szép a lelke, de a hétköznapokban nagy az érzéketlenség az ilyen igazságtalanságokkal szemben.
