Az Oroszország és Ukrajna közötti látványos gázcsata nem előzmények nélküli, még akkor sem, ha a készülő viharról december utolsó napjaiig nemigen vett tudomást a világ. Arra viszont már mindenki felkapta a fejét, amikor egyes orosz funkcionáriusok a hidegháború kiújulásáról ejtettek el néhány szót. De valóban lesz-e hidegháború? Vagy csak hideg?
Oroszország energiapolitiká-jának egyik sarkpontja a múlt év végéig az volt, hogy Moszkva alacsonyan tartja a Szovjetunió egykori tagállamainak eladott energia árát - cserében politikai lojalitásukért. Az Oroszországból szállított földgáz ára valóban jelentősen elmaradt a Közép- és Nyugat-Európában érvényesített áraktól. Ám nyilvánvaló volt, hogy Moszkva az elmúlt másfél-két évben a térségben zajló politikai változások nyomán aligha fogja sokáig fenntartani ezt a politikát.
Moszkva december elején látta elérkezettnek az időt arra, hogy partnereinek új ajánlatot tegyen. Az árlistát böngészve rögtön feltűnhetett az ukránokkal szembeni barátságtalanság: ellentétben a balti államokkal meg az európai és transzkaukázusi köztársaságokkal, csak a Kijevnek címzett új tarifa növelte meg több mint háromszorosára a földgáz árát. Moszkva - az első körben - az addigi 50 USD/1000 köbméter helyett 160 dollárért kínálta portékáját, miközben az új ár sehol máshol nem haladta meg a régi dupláját. Az emelés még Grúzia esetében sem volt ilyen drasztikus - Moszkva 63 dollár helyett 110-et kért Tbiliszitől. Azt, hogy a grúzoknak ajánlott ár kalkulációját nem politikai célok motiválták, legbiztosabban onnét tudhatjuk, hogy ettől azt évtől az örmények is ugyanennyiért kapnak gázt Oroszországtól (az eddigi 56 helyett) - márpedig ha van megbízható és közeli szövetségese Oroszországnak a Kaukázus déli oldalán, az minden kétséget kizáróan Jereván. Viszonylag olcsón megúszta a három balti állam is, politikai konfliktus ide vagy oda - tőlük az eddigi 80 dollár helyett 120-125 dollárt kér a Gazprom. A gázár persze mindezen üzleti megfontolások mellett politikai kérdés is maradt: beszédes, hogy Moszkva épp Belorussziát és Azerbajdzsánt kímélte meg a pluszterhektől. Az előbbi esete aligha szorul külön magyarázatra; Baku pedig azért kaphatja lényegében változatlan áron, 61 dollárért az orosz gázt, mert a késő őszi parlamenti választások eredményei és az eme eredmények kialakításában játszott orosz szerep - moszkvai megítélés szerint - meghitt politikai közelségbe hozta Ilham Alijev és Vlagyimir Putyin rendszerét.
A piac világa
Az ukránok még föl sem ocsúdtak az első sokkból, a 160 dolláros árajánlat után néhány nappal újabb moszkvai javaslat érkezett. Amennyiben Kijev kész visszatérni az ukrajnai gázvezetékrendszert orosz-ukrán közös felügyelet alá vonó konzorcium gondolatához, akkor nincs áremelés, minden marad a régiben.
Moszkva hosszú évek óta próbálkozik azzal, hogy rátegye a kezét Ukrajna gázszállító rendszerére: legutóbb 2002-ben próbált a konzorcium Moszkvából forszírozott gondolata testet ölteni - mindhiába. Az orosz magatartás részben érthető is, hiszen az Ukrajnán keresztül haladó vezetékekkel régóta gondjai vannak Moszkvának; Európába irányuló szállí-tásait nem érzi biztonságban. A Gazprom Ukrajnát nemegyszer vádolta meg - az esetek jelentős részében vélhetően nem is alaptalanul - e vezetékek illegális megcsapolásával. Ez a Kucsma-korszakban éppúgy megtörtént, mint a "narancsos forradalom" után, az új ukrán elnök, Viktor Juscsenko mandátuma alatt. Az ukránok viszont attól tartanak, hogy a vezetékek feletti ellenőrzés átadá-sával még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnének, s ezért - szintén érthető módon - ódzkodnak is tulajdonuk átengedésétől.
Sok ideje mindenesetre nem maradt Kijevnek a második ajánlat fontolgatására. A Gazprom vezetői december közepén bejelentették, hogy Ukrajna lekésett a 160 dollárról, ez az ajánlat immáron nem él, az ukránok fizessenek annyit, amennyit az európai fogyasztók átlagban fizetnek. Azaz 220-230 dollárt. Eszerint Kijev január 1-jétől csaknem ötször drágábban kapná ugyanazt a gázt, amit 2005-ben. Juscsenko ukrán elnök ekkor jegyezte meg, hogy ezek után már csak azt nem érti, miért nem 500 vagy 700 dollár a gáz ára - ezzel az erővel akár ennyit is kérhetett volna Moszkva.
Az oroszok közben váltig hajtogatják, hogy a történetben nincs semmi politika, van viszont világpiaci ár. De vajon van-e egyálta-lán a gáznak világpiaci ára? Mint láttuk, ugyanazt a gázt ugyanaz a tulajdonos 47 dollárért éppúgy képes forgalmazni (Belorussziának), mint ennek vagy ötszöröséért. Az is elgondolkodtató, hogy Türkmenisztán miért tudja 2006-ban is 60-65 dollárért árusítani a gázt, ha van világpiaci ár, és az valamilyen oknál fogva - Moszkva szerint - most épp 250 dollár körül jár. (A türkmén gázárhoz persze még hozzá kellene adnunk az Európába szállítás díját is - ám a ma érvényes tranzitálási tarifa mellett ez is legfeljebb 20-25 dollárral emelné 1000 köbméter árát.) Felettébb tanulságos Andrej Illarionovnak, Putyin múlt hét elején lemondott gazdasági főtanácsadójának egy nappal távozása előtt a tárgyban adott interjúja. (Mint azóta kiderült, a poszt feladásához az utolsó lökést épp a gázvita moszkvai értelmezése adta.) Illarionov egyrészt megjegyezte, hogy a vállalatoknak nem az a feladatuk, hogy értékesítési áraikat maximalizálják, hanem hogy minél nagyobb profithoz jussanak, és ez többnyire épp nem az ármaximalizálással érhető el. A közgazdász arra is felhívta a figyelmet, hogy a Moszkva által gyakorta hivatkozott 220-230 dollár, amennyiért Németország vásárolta 2005-ben az orosz földgázt, nem a világpiaci ár valami-féle derivátuma, hanem bizonyos speciális számítások eredménye, melyek során a gázár versenyképességét más, alternatív energiaforrások németországi piaci árával vetették össze. Illarionov azt tanácsolta, hogy Ukrajna esetében is ezt a módszert kövessék - hisz ez lenne a korrekt eljárás.
A vezeték neve: Barátság
Moszkva azonban erre egyelőre nem hajlandó. Pozíciói a gázüzlet terén kivételesen erősek. A Gazprom, vagyis az orosz állam tulajdonában van a világ ma ismert földgázkészletének durván harmada. (Az orosz részesedést egyetlen mértékadó forrás sem becsüli 28-29 százaléknál kisebbre és 38 százaléknál nagyobbra. De még a 29 is exkluzív helyzetet biztosít Moszkvának.) Az orosz pozíciót tovább erősíti, hogy a következő legnagyobb gázkincsvagyonnal rendelkező állam, Irán az orosznál két és félszer kisebb készletekkel rendelkezik. A Gazprom tulajdonában van továbbá egy kivételes hosszúságú, több mint 130 ezer km hosszúságú gázvezetékrendszer is. Oroszország magabiztossága tehát nem meglepő - inkább csak az okozhat fejtörést, hogy mindez miért nem mutatkozott már meg korábban is.
Nos, talán azért, mert egy körülmény mégiscsak korlátokat szab az orosz gázpolitikának. Pillanatnyilag Moszkva mind az olaját, mind a földgázát jelentős mennyiségben csak Európába tudja szállítani. (Ez a helyzet az elkövetkező öt-hat évben aligha fog változni, vagyis mindaddig, amíg meg nem épülnek az első jelentős ázsiai vezetékek, amelyek a Szibériában kitermelt energiahordozókat eljuttatják a Csendes-óceánig.) A gáz esetében ezt 75-80 százalékban Ukrajnán keresztül teheti: ez évente mintegy 110 milliárd köbméter gáz tranzitálását jelenti Közép- és Nyugat-Európába. Kijev nyilván abban bízott és bízik talán még ma is, hogy Oroszország nem kockáztatja európai partnerei bizalmát. Ám Moszkva azzal is tisztában van, hogy Európa jelentős része nem tudja rövid időn belül kiváltani az orosz földgázt. Ma az orosz import aránya 14 európai ország gázfogyasztásában haladja meg az 50 százalékot. Idetarto-zik Magyarország is a maga 71-72 százalékával; ráadásul az ilyen mérvű gázimportfüggőség mellett hazánk elsődleges energiafelhasználásának közel fele földgáz alapú. Hasonló arány Európában csak Hollandiában mutatkozik - csakhogy a németalföldi kisállam gázexportőr. De akad e listán olyan ország is, ahol az Oroszországból beszerzett gáz aránya a gázfogyasztáson belül csaknem teljes: ilyen Szerbia és Bulgária. Még az európai gazdaság és politika olyan fajsúlyos szereplői, mint Németország (43,4 százalék), Franciaország (29,8) vagy éppen Olaszország (29,5) is jelentős mértékben függnek az orosz gázimporttól. A függőséget súlyosbítja, hogy az előrejelzések az északi-tengeri lelőhelyek tíz éven belüli kimerülését tételezik. Márpedig ha elfogy a norvég és holland gáz, akkor Európa számára nem marad más, mint az orosz szállítások elfogadása vagy a lehető leggyorsabb áttérés más energiaforrásokra. Ez az utóbbi hatalmas, ma még fel sem becsülhető költségekkel járna. Meglehet, ezeket a költségeket Európának végül mégis állnia kell majd - ám mindez nagymértékben függ attól, hogy milyen gyorsan és milyen eredménnyel zárul Moszkva és Kijev konfliktusa.
Bizonyos, hogy Ukrajna néhány év múlva már nem lett volna abban a helyzetben, hogy ilyen konfliktust vállaljon Oroszországgal. Többek között azért nem, mert Moszkva nagy erőkkel dolgozik azon, hogy függetlenítse magát a mintegy 1300 km hosszúságú ukrán tranzitútvonaltól. A Gazprom még azok után is szeretett volna gázvezetéket fektetni Lengyelországon keresztül, hogy 2000-ben kipattant az emlékezetes botrány a gázvezetékkel párhuzamosan haladó optikai kábeltelepítés miatt. Moszkva az ezt követő konfliktus dacára is jobban bízott ekkoriban Lengyelországban, mint a Kucsma irányította Ukrajnában. Varsó válasza azonban kitartóan elutasító volt; arra hivatkozott, hogy Lengyelország nem hagyja cserben ukrán barátait, és nem járul hozzá az Ukrajnát elkerülő újabb vezetékhez. Akkor aligha gondolhatta bárki, hogy a tengerfenéken történő vezetéktelepítés ára milyen ütemben csökken majd - manapság ennek a költsége alig több mint a szárazföldi vezetéképítés duplája. Ezen az áron pedig - vélekednek Moszkvában - immár megéri kiváltani azokat a politikai, üzleti és technológiai kockázatokat, amelyek az ukrajnai vagy lengyelországi tranzitálással keletkeznek. A német szociáldemokratáknak meg valahogy nem jutott az eszükbe, hogy azt mondják: mi sem hagyjuk cserben lengyel barátainkat. Úgyhogy Schröder és Putyin - pár nappal a németországi parlamenti választások előtt - alá is írta azt a szándéknyilatkozatot, amely megvetette az észak-európai gázvezetéket üzemeltető német-orosz konzorcium alapját. Ha a beruházás elkészül - és Moszkva nagyon siet vele -, az orosz gáz európai exportja nagymértékben e stratégiai jelentőségű csőre irányul majd át.
Gázpisztoly
S vajon mit tehet Ukrajna e perspektívák ismeretében? Egyrészt megpróbál ellenállni az orosz áremelési diktátumnak - ám nem dacolhat a végtelenségig. Valamennyire engednie kell, s forrásokat kell teremtenie a korábban nem kalkulált költségekre. Ezt részben az orosz gáz tranzitálási díjának két-háromszoros emelésével, valamint - nagy valószínűséggel - európai uniós hitelekkel teheti meg. Emellett Kijev hosszabb távon kénytelen lesz energiapazarló termelését is modernizálni - az mégiscsak képtelenség, hogy a mai ukrán gázfogyasztás nagyobb, mint a németországi. Ukrajna helyzetén könnyíthetne az a 40 milliárd köbméterről szóló megállapodás is, amelyet Kijev Nyijazov türkmén elnökkel írt alá, 60 dolláros áron. Csakhogy Alekszej Miller, a Gazprom első embere december 29-én ugyancsak meg-állapodott a türkmén államfővel: Oroszország kész a 2006-os szállításokra (30 milliárd köbméter) vonatkozó korábbi szerződés módosítására, és öt dollárral megemeli a kialkudott árat. Moszkva tehát ráígért Kijevre, és ezer köbméter türkmén gázért 65 dollárt fizetne. Nem világos azonban, hogy miként teljesíti majd Türkmenisztán a két szerződésben vállalt kötelezettségét. Az a vezeték ugyanis, amelyen keresztül Türkménia szállítani képes, évente csak 40 milliárd köbmétert bír el. S élhetünk a gyanúperrel, hogy - már csak geopolitikai okokból is - az orosz szerződés előbb teljesül majd, mint az ukrán.
Egyelőre mindenesetre úgy tűnik, Moszkva hiába vetette be a gázárfegyvert, stratégiai célját - az ukrán gázvezeték feletti ellenőrzést - nem tudta elérni. Taktikai sikereket azonban elkönyvelhet. A válság - kiváltképp, ha elhúzódik - nagy valószínűséggel éreztetni fogja hatását a márciusi ukrajnai parlamenti választásokon. Juscsenko 2004-es ellenfele, Viktor Janukovics most az ukrán parlament meghódításával próbálkozik, s ennek annál is nagyobb a jelentősége, mert az ukrán alkotmányos berendezkedés épp tatarozás alatt áll - az elnöki rendszer helyett erős kormányfői poszttal megfejelt parlamentit terveznek. Narancsos forradalom ide vagy oda, megeshet, hogy Moszkva végül mégis őszinte hívét, Janukovicsot segíti majd Ukrajna első emberének székébe. A keménykedés minden bizonnyal arra is jó lesz, hogy a Kreml éreztesse az otthoni közvéleménnyel: nem biztos, hogy érdemes "narancsos forradalmat" csinálni, lám, az ukránok is mire mentek vele! S végül a konfliktus megterhelheti Kijev és az Európai Unió kapcsolatait is.
De e válságnak egy haszna minden bizonnyal lesz. Európa köz-véleménye és kormányhivatalai most talán megértették, hogy Oroszország a globális erőforrások feletti ellenőrzés tudatában alakítja politikáját. Ezzel a helyzettel pedig jobb idejekorán szembenézni.
Sz. Bíró Zoltán
Németországban
az utóbbi években nőtt a földgázkereslet, miután a földgáz égetésével keletkező áram az alacsony szén-dioxid-kibocsátás miatt környezetbarát energiának számít, továbbá a lakosság egyre nagyobb része is így fűt. Az ország földgázszükségletének több mint egyharmada Oroszországból származik, s ennek 80 százaléka az Ukrajnán, Csehországon és Szlovákián keresztül haladó déli vezetéken érkezik. A földgázcsapok elzárása az óriási tárolókapacitások miatt nem sodorja veszélybe az ellátást: a németek a csökkenő szállításokat több hónapon át fennakadás nélkül képesek lennének átvészelni, végső esetben pedig a Norvégiából és Hollandiából jövő gázmennyiséget is növelhetik.
Egyes vélemények szerint a Gazprom akciója akár fordítva is elsülhet. Az oroszok a szállítási szerződéseket harminc éve mindig betartják. Amikor 2003-2004-ben az északi vezeték rövid időre leállt, a hiányzó kapacitást a délin keresztül pótolták a németek. A most jelentkező kockázatok miatt a gazdaság szereplői könnyen más szállítók után nézhetnek. Michal Glos gazdasági miniszter (CSU) az orosz-ukrán vita kipattanását követően újra napirendre tűzte az atomerőművek leállításáról szóló törvény felfüggesztését, ami a koalíciós tárgyalásokon a szociáldemokraták ellenállásán bukott meg, és forszírozta a szénerőművek támogatását is - de további teret nyerhetnek a szél- és napenergia-hasznosítás hívei is. Európa az orosz földgázfüggőségtől egy Közel-Keletre irányuló alternatív vezetékhálózattal tudna szabadulni: ez Törökországon keresztül menne, és akár a törökök beszállókártyája lehetne az unióba. Az ötlet a történelmi hagyományok okán a németektől sem állna távol: a Berlin-Bizánc-Bagdad vasútvonal tervét egykor szintén az energiaéhség indokolta.
Ezek tervek; a valóságban viszont három héttel ezelőtt a német E.ON energetikai és a BASF vegyipari konszern az orosz Gazprommal közösen új gázvezeték építésébe fogott, amely 2010-re az orosz földgázmezőket közvetlenül - a Balti-tengeren keresztül - a nyugat-európai piaccal köti össze. Bár Németország ezzel jelentős tranzitállomássá, európai földgázelosztóvá válhat, Európát nem nyugtatja meg, hogy a csapot ismét csak Oroszország ellenőrzi. A Gazprom viszont most bizonyítottnak látja az új vezeték szükségességét: ha működne, az ukrán árvita sem okozna fennakadást Nyugat-Európa ellátásában.
Az ügy pikantériája, hogy a beruházó cég felügyelőbizottságába Gerhard Schröder volt kancellárt jelölték elnöknek, akit előbb kérdőre vontak a hazájában amiatt, hogy hányadik jól fizető, kevés strapával járó állását foglalta el, utóbb viszont segítségül hívták, hogy békítse össze két személyes barátját, Putyin orosz és Juscsenko ukrán államfőt. Az új vezeték építését amúgy a balti államok és Lengyelország is zokon vette: védtelenebbé válnak az olyasfajta megszorításokkal szemben, ami jelenleg Ukrajnát - és így közvetve őket is - sújtja.
A két német óriáscég szerepvállalása erőn felüli a kelet-európai földgázüzletben. Az E.ON-csoport 2005 nyarán hétmilliárd euróért még 150 ezer lakásból álló ingatlanportfólióján is túladott, csak azért, hogy befektetéseit Kelet-Európára koncentrálhassa. Leánycége, az E.ON Ruhrgas International (ERI) az orosz földgáz egyik fő felvásárlója, és az orosz állami irányítás alatt működő Gazpromban is van 6,5 százalékos üzletrésze. (Ugyanarról a cégről van szó, amely 2004 novemberében megszerezte a Mol gázüzletágát; a tranzakciót az Európai Bizottság csak karácsony előtt hagyta jóvá.) A BASF sem a régi vegyipari cég már: az első háromnegyed évben az összbevétel közel harmada az olaj- és gáz-üzletből származott, melynek nyereségessége kétszer akkora, mint a konszern többi ágáé. A BASF szerezte meg a Juzsno-Ruszkoje gázmező kitermelési jogát a Gazprommal közösen - épp az E.ON előtt. Ennek ellenére sokak szerint a Gazprom az E.ON-t használja meghosszabbított kézként. Azokban a kelet-európai országokban, ahol politikai okokból nem látnák szívesen az orosz mamutot, a düsseldorfi cég minden további nélkül aktívan tevékenykedhet.
Az észak-európai gázvezetéket építő svájci székhelyű projektcégben az ERI-nek és a BASF-nek is 24,5 százalékos üzletrésze van (ez némileg csökkenhet, ha beszáll a Norsk Hydro nevű norvég energiakonszern). A többségi tulajdonos (51 százalékkal) persze a Gazprom marad. A gázvezeték-beruházás összértéke a tervek szerint elérheti a hétmilliárd eurót: ebből 1,3 milliárdot orosz területen, négymilliárdot a Greifswaldig érő 1200 km-es szakaszra, a többit pedig a németországi elágazásokra költenének el. A 2010 és 2013 között elkészülő két vezeték évi 55 milliárd köbméter földgáz szállítására lesz képes. Mivel a kereslet Európában mindenütt meredeken emelkedik, a BASF például - a Gazprommal közös cégén keresztül - feleannyi földgáz éves értékesítésére szerzett vételi jogot, mint amennyit eddig összesen eladott.
A német olaj- és gázipari cégek kelet-európai beruházásai, valamint Gerhard Schröder szerepvállalása a gázvezetéket építő cégben épp olyan lépések, amilyenek miatt az Egyesült Államok kevéssé lelkesedett a volt kancellár vezette Németországért. A negyven-ötven évre elegendő földgázkészletekért folytatott harc döntően az Egyesült Államok és Oroszország között zajlik, s törekvéseik középpontjában az ázsiai földgáz- és olajkészletek állnak. Az oroszok Csecsenföldön át jutnának le érte délre - a készleteket adott esetben Németországon keresztül lehetne értékesíteni Nyugat-Európában. Így nem csoda, hogy Washington inkább a Törökországon keresztül futó európai gázvezeték lelkes híve.
-bogárzsolt-
