Szabadság téri napló – A századik nap szomorúsága

Lendvai Miklós emlékére

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2014. július 18.

Belpol

A századik napon azt kívánom, hogy hulljon szégyen azok fejére, akik gyáván vagy cinikusan megvonták tőlünk együttérzésüket, szolidaritásukat, hisztériának nevezve elszántságunkat.

Az egyik szervezőnk, Zoltai Andrea szerint már köztünk vannak a fiatalok, akiknek átadhatjuk a stafétabotot, de kétségtelen tény, hogy nem látható az alagút vége... Az építkezés elakadását leszámítva semmi nem utal rá, hogy foganatja lenne a magyar és külföldi történészek, filozófusok, politológusok, politikusok, művészek, valamint számos nem közszereplő, azaz civil tiltakozásának a tartalmilag és formailag vállalhatatlan szoborral kapcsolatban.

Optimizmusunk már csak azért sem töretlen, mert a „századik jubileum” előestéjén tudtuk meg, hogy harcostársunk, Lendvai Miklós matematikus és fotográfus – aki beteg szívét a szívjóság gyakorlásával orvosolta köztünk – örökre eltávozott.

false

 

Fotó: Bakki László

 

Velünk volt az elejétől fogva, egyszerre dokumentálva és aktivizálva a történéseket: kivette a részét a polgári engedetlenségből a kordonbontáson túl a hatósági intézkedésnek való ellenszegülésig.

Amikor elkezdődött ellene is a rendőrségi eljárás, nem kért ügyvédet, józan paraszti ésszel érvelt az őt érő vádak ellen. Logikával, ahogy mondta.

Bízott az egyszerűség és átláthatóság hatékonyságában, hitt a Szabadság tériek igazában. S itt a kör be is zárult, mivel nem voltak kétségei az egyetlen járható út felől, melyen a „légy hű önmagadhoz” prioritása navigálta egy újabb Kolhaas Mihály-ügy felé.

Alsógödre, ahol  önjelölt "őrző-védők" támadtak rá, brutálisan bántalmazták, eltörték a szemüvegét. Elvesztette az eszméletét.

Ezután érte a végzetes szívinfarktus. Ágyban, párnák közt halt meg végül, miután, egy kis időre magához térve, még sikerült lementenie összetört fényképezőgépéről az utolsó felvételeket.

Mécs Imre hosszasan vigasztalta gyászoló gyülekezetünket, nem fukarkodva a biztatással: példaadó és sorsfordító, a nemzet becsületéért folytatott állhatatos küzdelemnek s a múlttal való szembenézés első sikeres lépésének értékelte aktivizmusunkat, amely lehetővé tette, hogy eltemessük majd végre halottainkat.

Sokunkat persze nem hagyott nyugodni, hogy Lendvai Miklós itt lehetne köztünk, ha nap mint nap, önkéntelenül is fel nem húzza magát. Hisz' nemhogy beteg, de egészséges szíveink is hányszor túldobogtak az elmúlt 100 napban...! S ezt a nyomást, ezt a testet-lelket nyűvőt, többnyire a társadalom közönye miatti csalódottság dominálta.

Mert hol voltak az eltelt három hónap alatt a szoborállítást ellenzők, akik baráti társaságban nem győzték anyázni a szoborállítót?! Ha többen lettünk volna, tán Lendvai Miklósnak sincs az az érzése, hogy nem hiányozhat soha, mert akkor nem leszünk elegen. Talán csak egy nap kellett volna, csak néhány óra, egy lélegzetvételnyi szünet. Neki, vagy bármelyikünknek.

Jubileumi performanszunkat így hát neki dedikáltuk – sárga papírröpcsiket eregetve a rendőrfejek közt ügyesen, a „szent” műanyag ponyván túlra. Az ügyetlenek persze, ahogy egy anyuka is, richtig bele a rendőr szemébe. Még szerencse, hogy kettő van belőle, kacsintott a gyerekre a készenlétis. Egy kisrendőr, ahogy Magyar Fruzsina némelyiküket szólítja. Talán épp az, akihez reményt fűznek egyesek. Hogy a rendőrbakancshoz igenis érdemes beszélni. Bár mások szkeptikusak ez ügyben, de hát így megy ez.

Tillmann József, az elmúlt 100 nap angyalológusa hívta fel figyelmünket az angyalok időnkénti látványos elszaporodására – mint Berlin fölött a nyolcvanas években. S hogy ez a tendencia napjainkra sem látszik megfordulni, lévén a 21. század az üzenetek minden eddigi képzeletet felülmúló elburjánzásának kora.

Sorolhatnám azokat, akik nem voltak restek és gyávák jelenlétükkel támogatni a szoborállítás ellen tüntetőket, a demokrácia ügyét, híreseket és „névteleneket”, tanárt, mérnököt, melóst, s folytathatnám a holokauszt-túlélőkkel, meg azok leszármazottaival, akiktől elvitatták a schmidtmáriák, a szakályok és az orbánviktorok a méltóságteljes emlékezéshez való jogot. Írhatnék (mondhatnék) gyújtó hangú beszédet a 100 nap során felszólaló Esterházy Pétert idézve, de nem fogok. Utálom azt hallani, hogy Orbán takarodj, mint ahogy az se szeretném mondani, hogy dögölj meg! Viszont e századik napon azt kívánom, hogy hulljon szégyen azok fejére, akik gyáván vagy cinikusan megvonták tőlünk együttérzésüket, szolidaritásukat, hisztériának nevezve elszántságunkat, ellenünk hangolva tudatlan, tájékozatlan honfitársainkat.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.