Szabadság téri napló – A századik nap szomorúsága

Lendvai Miklós emlékére

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2014.07.18 11:07

Belpol

A századik napon azt kívánom, hogy hulljon szégyen azok fejére, akik gyáván vagy cinikusan megvonták tőlünk együttérzésüket, szolidaritásukat, hisztériának nevezve elszántságunkat.

Az egyik szervezőnk, Zoltai Andrea szerint már köztünk vannak a fiatalok, akiknek átadhatjuk a stafétabotot, de kétségtelen tény, hogy nem látható az alagút vége... Az építkezés elakadását leszámítva semmi nem utal rá, hogy foganatja lenne a magyar és külföldi történészek, filozófusok, politológusok, politikusok, művészek, valamint számos nem közszereplő, azaz civil tiltakozásának a tartalmilag és formailag vállalhatatlan szoborral kapcsolatban.

Optimizmusunk már csak azért sem töretlen, mert a „századik jubileum” előestéjén tudtuk meg, hogy harcostársunk, Lendvai Miklós matematikus és fotográfus – aki beteg szívét a szívjóság gyakorlásával orvosolta köztünk – örökre eltávozott.

false

 

Fotó: Bakki László

 

Velünk volt az elejétől fogva, egyszerre dokumentálva és aktivizálva a történéseket: kivette a részét a polgári engedetlenségből a kordonbontáson túl a hatósági intézkedésnek való ellenszegülésig.

Amikor elkezdődött ellene is a rendőrségi eljárás, nem kért ügyvédet, józan paraszti ésszel érvelt az őt érő vádak ellen. Logikával, ahogy mondta.

Bízott az egyszerűség és átláthatóság hatékonyságában, hitt a Szabadság tériek igazában. S itt a kör be is zárult, mivel nem voltak kétségei az egyetlen járható út felől, melyen a „légy hű önmagadhoz” prioritása navigálta egy újabb Kolhaas Mihály-ügy felé.

Alsógödre, ahol  önjelölt "őrző-védők" támadtak rá, brutálisan bántalmazták, eltörték a szemüvegét. Elvesztette az eszméletét.

Ezután érte a végzetes szívinfarktus. Ágyban, párnák közt halt meg végül, miután, egy kis időre magához térve, még sikerült lementenie összetört fényképezőgépéről az utolsó felvételeket.

Mécs Imre hosszasan vigasztalta gyászoló gyülekezetünket, nem fukarkodva a biztatással: példaadó és sorsfordító, a nemzet becsületéért folytatott állhatatos küzdelemnek s a múlttal való szembenézés első sikeres lépésének értékelte aktivizmusunkat, amely lehetővé tette, hogy eltemessük majd végre halottainkat.

Sokunkat persze nem hagyott nyugodni, hogy Lendvai Miklós itt lehetne köztünk, ha nap mint nap, önkéntelenül is fel nem húzza magát. Hisz' nemhogy beteg, de egészséges szíveink is hányszor túldobogtak az elmúlt 100 napban...! S ezt a nyomást, ezt a testet-lelket nyűvőt, többnyire a társadalom közönye miatti csalódottság dominálta.

Mert hol voltak az eltelt három hónap alatt a szoborállítást ellenzők, akik baráti társaságban nem győzték anyázni a szoborállítót?! Ha többen lettünk volna, tán Lendvai Miklósnak sincs az az érzése, hogy nem hiányozhat soha, mert akkor nem leszünk elegen. Talán csak egy nap kellett volna, csak néhány óra, egy lélegzetvételnyi szünet. Neki, vagy bármelyikünknek.

Jubileumi performanszunkat így hát neki dedikáltuk – sárga papírröpcsiket eregetve a rendőrfejek közt ügyesen, a „szent” műanyag ponyván túlra. Az ügyetlenek persze, ahogy egy anyuka is, richtig bele a rendőr szemébe. Még szerencse, hogy kettő van belőle, kacsintott a gyerekre a készenlétis. Egy kisrendőr, ahogy Magyar Fruzsina némelyiküket szólítja. Talán épp az, akihez reményt fűznek egyesek. Hogy a rendőrbakancshoz igenis érdemes beszélni. Bár mások szkeptikusak ez ügyben, de hát így megy ez.

Tillmann József, az elmúlt 100 nap angyalológusa hívta fel figyelmünket az angyalok időnkénti látványos elszaporodására – mint Berlin fölött a nyolcvanas években. S hogy ez a tendencia napjainkra sem látszik megfordulni, lévén a 21. század az üzenetek minden eddigi képzeletet felülmúló elburjánzásának kora.

Sorolhatnám azokat, akik nem voltak restek és gyávák jelenlétükkel támogatni a szoborállítás ellen tüntetőket, a demokrácia ügyét, híreseket és „névteleneket”, tanárt, mérnököt, melóst, s folytathatnám a holokauszt-túlélőkkel, meg azok leszármazottaival, akiktől elvitatták a schmidtmáriák, a szakályok és az orbánviktorok a méltóságteljes emlékezéshez való jogot. Írhatnék (mondhatnék) gyújtó hangú beszédet a 100 nap során felszólaló Esterházy Pétert idézve, de nem fogok. Utálom azt hallani, hogy Orbán takarodj, mint ahogy az se szeretném mondani, hogy dögölj meg! Viszont e századik napon azt kívánom, hogy hulljon szégyen azok fejére, akik gyáván vagy cinikusan megvonták tőlünk együttérzésüket, szolidaritásukat, hisztériának nevezve elszántságunkat, ellenünk hangolva tudatlan, tájékozatlan honfitársainkat.

Neked ajánljuk