Magyar Narancs: Egy évvel ezelőtt a Korszakváltók pártszövetség nagy ünnepi rendezvényének műsorvezetője lett volna, de ezt végül elfújta a szél.
Kulka János: Megkönnyebbülés volt.
MN: Miért?
KJ: Egy színésznek ilyen terepen mozogni nagy felelősség. Nem vagyok politikus, se különösebben politikus- vagy harcos alkat, ezért egy tüntetés sokkal megterhelőbb nekem, mint egy színházi előadás. Talán csak azt éreztem, amit a rossz gyerek, amikor nincs az iskolában tanítás, vagy otthon hagyja a tornacuccát, és ezért nem kell részt vennie valamiben, amitől tart.
MN: Két héttel a március 15-ei vihar után azonban megtartották a nagygyűlést, Kulka János nélkül.
KJ: Játszottam aznap este.
MN: Tehát nem az tartotta vissza, hogy Mesterházy és a másik négy pártelnök beszédeit kellett volna felkonferálni?
KJ: Nem. A jelenlegi magyar ellenzék legnagyobb problémája az összefogásra való képtelenség. Az ellenzéki politikusok nagy része továbbra sem tudja félretenni ilyen-olyan ellenérzéseit, amit hol megértek, hol nem, de az biztos, hogy így csak a reménytelenség marad. Túlfinomkodják, túlkombinálják ezt az egészet, és közben azok, akik változást akarnak, nem értik a folyamatos küszködést és huzavonát. Furcsa volt az is, amikor Gulyás (mármint Gulyás Balázs – U. P.) felhívott, hogy nem bánom-e, ha lesznek pártzászlók a tömegben. Hát, sajnos vagy nem sajnos, a politikát pártok csinálják. Finnyáskodhatunk még nagyon sokáig, hogy így civilség, meg úgy függetlenség, de a politikának az a természete, hogy csak a pártok tudják hatékonyan és tartósan alakítani és képviselni benne az érdekeinket.
MN: És a Milla?
KJ: Azért nagyon kár. Hozzájuk azért mehettünk Csákányi Eszterrel nagy örömmel, nyitott szívvel, mert mentesek voltak minden pártérdektől, mert azt érezted, hogy Magyarországon, hosszú idő után először, most megszületik az erős civil ellenállás.
MN: Van itt némi ellentmondás. Egyrészt azt mondja, hogy a pártoktól való irtózás nem vezet sehova, másrészt nosztalgiával emlegeti a régi szép pártmentes mozgalmat.
KJ: Mert a fejemmel tudom, hogy nem lehet másképp, de a szívemmel azt éreztem akkor, hogy milyen szép, ahogy több tízezer ember mosolyogva, kedvesen és békésen tudta mondani, hogy nem tetszik a rendszer.
MN: Akkor mi legyen?
KJ: Nézze, nem vagyok politikai elemző, csak egy 56 éves színész, de azt látom, hogy egy új pártra van szükség. Létre kellene hozni egy új formációt, amelynek a gyökerei nem nyúlnak vissza az 1989 előtti mocsárba. Egy pártot, amely egyszerűen kifejezi annak a rengeteg embernek az akaratát, akinek ez a rendszer nem tetszik.
MN: Nem megy az olyan egyszerűen. Hogy messzebb ne menjünk, rögtön adódna a kérdés, hogy bevegyék-e a régi pártokat, amelyek sokakat taszítanak, de van pártszervezetük, infrastruktúrájuk és így tovább.
KJ: Mindig ez a bénító, liberális kétkedés! Csinálni kell. Ha mindig azon gondolkozunk, hogy mi lesz majd, ha – akkor pont azt nem csináljuk meg, ami a jelenben a feladatunk, és ebből lesz ez a totális tétlenség. Azt sem tudom, hogy miért nem hiszünk az összefogásban, miért várunk mindig egy vezérre, egy megváltóra. Nem értem, hogy ennyi elégedetlenség miért nem szül egységet.
MN: A vasárnapi tüntetésről most nem tiltják ki a pártokat, lobogtathatják zászlaikat, de a műsor újra politikusmentes protesttüntetés lesz, jogos és heves felháborodással, politikai alternatíva nélkül.
KJ: Honnan tudja előre? Így nem lehet nekikezdeni. Ha nem hiszünk abban, hogy kimegyünk az utcára, ha már nincs más lehetőségünk, ha nem hiszünk abban, hogy egy tüntetés változást hozhat a politikában, akkor nem érdemes belevágni. Nem tudom a megoldásokat, de kimenni az utcára, tükröt tartani és nemeket mondani a hatalomnak – ez a minimum. Szabadságot üzenni, megmutatni, hogy tisztességes, adófizető állampolgárként beleszólhatsz abba, ami történik. Ha pedig már úgy alakult, hogy az ismert adófizetők közé tartozom, akkor kötelességemnek érzem, hogy kövessem a meggyőződésem, és a véleményemet akár egy tüntetésen is elmondjam. Meglep, milyen kevesen állnak ki a véleményükért, és milyen sokan félnek.
MN: Nyilván vannak, akik okkal tartanak a megtorlástól, de ezek szerint úgy látja, hogy az indokoltnál többen és jobban félnek?
KJ: Minden normális országban időről időre utcára mennek emberek. Ez lenne normális: ha nem tetszik valami, akkor annak gyűlölet és rettegés nélkül hangot adsz. Ha van valami naiv küldetéstudatom, akkor ez az: arra tanítani másokat, hogy nem kell félni. Talán szerencsém is van, de engem eddig semmilyen hátrány vagy atrocitás nem ért. A félelem megbénít. Semmit nem csinálni, meg se próbálni, mert úgyis… Ezek a mert úgyis kezdetű mondatok szépen lezsibbasztják az embert, és akkor tényleg bele lehet tespedni a kádári semmibe. Ha nem mozdulsz, ha nem szólsz, ha meghúzod magad, mert azért valahogy csak meg lehet élni, a rezsi is csökkent… Jól el lehet így élni, csak kérdés, hogy van-e értelme.
