Szomorú, sivár kis nép vagyunk, még vasár- és ünnepnapjainkon rögtönzött táncestélyeink nyomát is inkább a széttiport plasztikflaskák jelzik, mint a csak asztrálsíkon appercipiálható lélekhamv, négyévente pedig holtbiztos kézzel beszavazzuk magunknak a mélyfrászt. Aki közénk vegyül, bármennyi ellentmondást hordozzon is magában ez, készüljön fel a meglepetésekre. Öltsön jelleget. Másszék tenyérbe. Viszonyuljon, mert ezentúl csupa vasár- és ünnepnap lesz a közélet, lugas borul majd a nagycsaládok fölé, az államilag dotált pulyák zsivaja turulcsivittel vegyül. A Fidesz-központban akkora a tömeg, hogy az embernek a köpönyegét sincs helye megforgatni, az SZDSZ-székház látogatóinak viszont be kell érniük légköbméterrel, abból jut mindenkinek doszt - meg azzal, hogy legalább egymást vigasztalhatják. Úgy jöttek, hogy meglepetés, nagy legalábbis, nem érhette őket, a választók már az első fordulóban tisztázták, hogy jobban bírnák, ha a Szadi ellenzékben várná ki 2002-t. Ahogy mondani szokták, a párt ezt fegyelmezetten vette tudomásul. A hívek arcán sem különösebb bánat, sem különösebb öröm nem tükröződött az MSZP bukása láttán, púp volt ez a második forduló az SZDSZ hátán. "Sokan itt vannak azok közül, akik az első forduló éjszakáján nem jöttek el", mondta kissé meghatódottan egy hivatalból jelen lévő pártmunkás, aki nem is maradt nagyon soká. (A vezető pártemberek közül viszont nem láttunk senkit az udvaron, vagy épp csak villanásnyi ideig.) A szoci jelölt javára vissza nem lépő néhány szadeszes eredményei sem okoztak nagyobb sziszegést, a szocialista és fideszes győztesek neve sem, egyedül Orbán sajtótájékoztatója tette kissé vitálisabbá az összegyűlteket. Kisziszegte ez a párt magát már két hete, akkor nem lehetett hallani tőlük a vízisiklókat. Melankolikusan fogadta Nemcsók János bukását a fundik egyik, e borús hétfői éjszakán leginkább a csúcsformájában lévő Fülesre emlékeztető képviselője, "jó, hogy visszaléptünk, legalább a szégyen a miénk maradt", mondta.
A túlélési stratégiák körvonalai már látszanak: alábukásra, kibekkelésre készülnek néhányan, mások egy Liberális alternatíva az ezredforduló Magyarországán című repülőegyetem első referátumait fogalmazzák, Kuncze pártelnök és az ügyvivői testület pedig kerek perec lemondott. Az elnök állítólag komolyan is gondolja.
Ami azért volna baj, mert innentől kezdve 2002-ig az SZDSZ-nek akkora szüksége lesz a humorára, mint még soha. Illetve amennyire ´90-94 között volt nélkülözhetetlen a geopolitikai rögvalósággal szemben támasztott ön- és közirónia. Abban az időben, amikor a liberálisok, ha a második legnagyobb frakcióval is, ám egy olyan légkörben, amelyben az ellenzékiség körvonalai és lehetőségei még nem bontakoztak ki igazán, ellenzékben voltak. A helyzet, ha lehet, még a mostaninál is rosszabb volt, ehhez képest innen sikerült, ha mandínerből is, de kormányra jutni ´94-ben, többek között a közvélemény formálásának útján. Ez -az SZDSZ képzelt és valódi hatalma a médiában -volt az, ha emlékszik még rá valaki, amitől az akkori kormánypártok oly szívet tépően sikoltoztak, hogy az ember szinte megsajnálta őket, szegény, apátlan-anyátlan kormányocskát.
Hogy hogyan sikerült négy röpke év alatt elvesztegetni ezt a hatalmat - ami a média feletti vélt vagy valóságos uralom mellett, esetleg amögött, annyit jelentett, hogy a liberálisok voltak azok, akik képesek megértetni magukat a közvéleményt lassan, de biztosan formáló réteggel -, azt majd a történelem, ha foglalkozik az ilyesmivel, eldönti: most viszont vissza lehetne szerezni.
Hogy mit keresett az SZDSZ a koalícióban, hogy valóban sikerült-e keresztülvinnie gazdasági programját, hogy tényleg Magyarország megmenekülésének szürke eminenciásai voltak-e, az ebben a pillanatban mindegy: a lényeg az, hogy mint párt, a koalícióba bukott bele. Szavazóbázisának nagy része (ahogy egyébként a többi párté is) érzelmi alapon, pofára szavazott rá, amíg tehette: vasárnap pedig ott állt a fülkében, agya kétségbeesetten próbálta a szocialista jelölt karikája felé vezetni a tollát, de képtelen volt oda, azokhoz biggyeszteni a keresztet, bármennyire visszatérőben van is ez a jelkép innentől fogva. Elkerülhetetlen, mégis hiba volt a pártprogramot meg a koalíciós hétköznapok ezernyi csapdáját csak felületesen ismerő, az emberi jogokra fogékony, a rasszizmusra ingerlékeny, a korrupcióra háklis citoyent, akinek ráadásul a mindenükkel csáléra álló, mozgalmi zsargonban mekegő posztkáderektől herótja van, magára hagyni az MSZP vagy Fidesz dilemmával. A koalíció eredményei ide, a Demokratikus Charta -melynek egykori kedvezményezettje, az üldözött tévéelnök is hátat fordított azóta - oda, az ember, kivált ha felnőttként érte meg a rendszerváltást, nem szavaz a szocialistákra, nem, nem és nem.
Amire lehet mondani, hogy hülyeség és érzelgés, de az emberek túlnyomó többsége érzelgésből szavaz; hogy a hülyeség esetleges százalékarányáról a lakosság körében most ne is essék szó.
Lehet továbbá azt mondani, hogy a liberálisoknak 1994-ben nem volt más választásuk, és ez bizonyára stimmel is, most viszont van: például visszatérni ahhoz a politikai, emberi, szellemi attitűdhöz, ami működőképes politikai erővé tette a néhány szikrázó agyú értelmiségi laza törzsi gyülekezetét. Amely azóta szétszéledt és kihalt -de nem igaz, hogy nincs új generációja. Ott ülnek a Mérleg vendéglőben, jár a szájuk ezerrel, kisasszony, ön oly roppant húsba vágó, legszívesebben rögvest végére járnék önnek, mondják a tekintetek az asztal felett, másutt Szabó Lőrinc kerül szóba, jelentős publicista száll síkra, másodrendű sűrűségű fürtjeit bőszülten meg-megrázva, Szabó Shakespeare-fordítói érdemei mellett, holott igazán tudhatná, hogy Lóci megalkotójának annyi köze se volt Shakespeare-hez, mint Trockijnak a szeplőtelen fogantatáshoz. A közvélemény-formáló értelmiség, amint vigadva sír, mondhatnók, ha nem mélyítenénk tovább ezzel a gyatrácska szóviccel a mondott réteg és a hazai derékhad közt tátongó szakadékot, melybe, ha minden igaz, az elkövetkező négy évben jócskán lesz módunk beleploccsanni. Mindegy. A koalíció füstölgő romjain, amelyeken a rendszerváltás szellemi kezdeményezői most vagy újradefiniálhatják magukat és pártjukat - vagy eltűnnek végképp alattuk -, kezdetét veszi az elvont és látszólag teljesen felesleges eszmefuttatások évadja, míg a politikai elemzések -bár ívük a törköly hullámain egészen a magyar-ugandai háború lehetőségéig csap -zaja mindinkább az asztal alá horgad.
Ahol a helye is lesz, a következő négy évben legalábbis.
- kgy, kk -
