"Eddig csak egy éhes száj volt a családja számára, akit leginkább meg kellett volna ölni. Most pedig egy intézmény rábízott egy összeget." A huszonéves nő nem okozott csalódást: visszafizette a hitelt, aztán a következőt is.
A Muhammed Yunus-féle bangladesi "szegények bankja" világszerte nincstelenek millióinak az életét változtatta meg. A 2006-ban Nobel-békedíjat nyert közgazdász Banker to the Poor című könyvében számol be a modell sikeréről. A hetvenes évek kísérletezései után 1983-ban megalakult Grameen Bank a legszegényebbeknek nyújt hitelt - fedezet és garancia nélkül. Azok juthatnak kisebb összegekhez, akiknek vannak vállalkozói ötleteik, de a hagyományos pénzügyi rendszer keretein belül sose kapnának hitelt. Van, aki varrógépet vásárol, van, aki autóba vagy állatokba fektet. Az összeget egy éven belül kell visszafizetniük, a kamat húszszázalékos, a részleteket hetente szedik be a bank munkatársai. A visszafizetési ráta megdöbbentő: 98 százalék. "Az emberek tisztában vannak vele: ez az egyedüli esélyük, hogy kitörjenek a szegénységből" - indokolja az alapító. Yunus szerint még sosem kellett a rendőrséghez fordulniuk, sosem lett bírósági ügy vissza nem fizetés miatt: "ennek a banknak a bizalomra kell épülnie". A jelenlegi pénzügyi válság apropóján a Human Rights Magazine legfrissebb számában a közgazdász arról számol be, hogy a legszegényebbeknek hitelező Grameent, ahol "bankár és adósa egymás szemébe néz", most semmi sem fenyegeti. A Der Spiegelnek ezt azzal is indokolja, hogy a Grameen nem szakadt el a valós gazdasági viszonyoktól: "Ha egy kétszáz dolláros hitelt helyezünk ki, akkor abból valahol valaki tehenet vesz."
A Grameennél minden fordítva működik: a bankot nem az emberek keresik fel, hanem az megy házhoz. A speciális képzést kapó munkatárs - egy személyben banktisztviselő és szociális munkás - kerékpáron járja be a területét, és felméri, mire van szükségük az embereknek. Nincs hitelbírálat, hitelszerződés és értékbecslés, a bank egyszerűen átutalja a pénzt a gyakran analfabéta igénylőknek.
A Grameen Bank megalakulása óta közel hétmilliárd dollár hitelt nyújtott, Bangladesben 7,5 millió adósa van. Habár a mikrofinanszírozással kezdetben civil szervezetek foglalkoztak, ma már világszerte egyre több kereskedelmi banknak éri meg ez a tevékenység.
Gyakorlati feminizmus
Bár Yunus nem használja a pszichológia nyelvét, kőkeményen él az eszközeivel: a módszer csoportnyomáson, kompetitív és kooperatív technikákon alapszik. Öt ember alakíthat egy csoportot; előbb ketten jutnak hitelhez, ha visszafizették, a többiek is esélyt kapnak. "Morális felelősséggel tartoznak egymásért; ha egy tag bajba kerül, többnyire segítenek neki" - írja Yunus. Sőt, általában már akkor kisegítik egymást, mielőtt a baj bekövetkezne; ha a csoporttagoknak sincs elég pénzük, más csoportoktól kérhetnek átmeneti segítséget. Ha ugyanis egyvalaki bukik, magával rántja a többit, és a tagok évekig nem kaphatnak újabb hitelt. A hitelhez jutók 16 pontos vállalást fogadnak el: eszerint latrinát építenek házuk mellé, tisztaságot tartanak, a gyerekeket iskoláztatják, nem engedik a gyermekházasságot, és segítenek más Grameen-tagokon.
Yunus szerint a siker zálogát a nők jelentik. A Grameen hitelfelvevőinek kezdetben 50, ma már 97 százaléka nő. Az alapító könyvében számos tanulmányt idéz, amelyek egyértelműen alátámasztják, hogy a szegény nőknek adott pénzek gyorsabb és mélyrehatóbb változásokat hoznak, mintha a férfiakra bíznák a kölcsönt. Ők ugyanis az extra bevételt magukra, míg a nők elsősorban a gyermekekre, másodsorban a háztartásra fordítják. Ha csökkenteni akarjuk a szegénységet, és megfelelő munkalehetőségeket akarunk teremteni, ezt Yunus szerint a nőkön keresztül érhetjük el. Kezdetben nem volt egyszerű: egy tisztességes muzulmán nő Bangladesben még az utcán is alig mutatkozhat, pénzhez nemigen nyúl, bankszámlája nincs, a család eltartását férjére hagyja. A Grameennek sikerült feje tetejére állítania a rendszert. A nők helyzetbe hozásával nemcsak önbizalmuk nőtt és pénztárcájuk hízott, de kevesebb gyermeket is vállaltak. A család életszínvonala viszont lényegesen javult, és a gyerekek befejezték iskoláikat.
Yunus szembefordult számos hagyományos, a szegényekkel kapcsolatos sztereotípiával is. Úgy véli például, hogy a szegényeknek nem képzésekre és különféle ismeretek és képességek elsajátítására van szükségük, mert már mindent tudnak. "Ha minden emberi lényt, még a mezítlábas utcai koldust is potenciális vállalkozónak tekintjük, akkor egy olyan gazdasági rendszert tudunk felépíteni, amely mindenkinek lehetővé teszi, hogy kiaknázhassa gazdasági képességeit."
A bangladesi modellt a világ számos országában átvették, és Yunus állítása szerint sikeresen működtetik olyan, a bangladesitől gyökeresen eltérő kultúrájú országokban is, mint az Egyesült Államok vagy Lengyelország. Magyarországon több civil szervezetben, bankárban és magánszemélyben is felmerült: vajon mérsékelni lehetne-e a hazai szegénységet az itthoni "szegények bankjával"?
Járt utat a járatlanért
Magyarországon "mikrohitelezés" alatt a kisvállalatoknak nyújtott, kedvező kamatozású hiteleket szokás érteni; e szolgáltatások elérhetetlenek a szegényeknek. A mikrofinanszírozás a világban épp a legrosszabb jövedelmű rétegeknek nyújtott támogatást jelenti. Kérdés persze, hogy szükségük van-e erre a legszegényebb magyaroknak? Jó-e, ha pénz kerül a rendszerbe, valóban átrendezi-e a viszonyokat, és ha igen, pozitívan-e? Nem arra szolgál-e, hogy elaltassa a szegényeket, akik valamivel jobban élnek majd, és legalább nem lázadnak a rendszer ellen?
Habár a szegénybank nem az uzsora ellenében jönne létre, sokan mégis az egyre több pénzre és hatalomra szert tévő uzsorások kiszorítását remélik tőle (az uzsoráról lásd múlt heti cikkünket: Fizetsz, amíg élsz). És hogy működne a gyakorlatban? Mi van, ha a hitelből az uzsorásokat fizetik ki a szegények (a romák)? Vagy kifizeti-e valaki a hitelfelvétel előtt az uzsorást helyettük? Mi van, ha a szegények a hitelből csak eddigi adósságaikat törlesztik?
A bangladesiekkel ellentétben a hazai szegények többféle hitelhez is juthatnak. A rendszerváltás előtti OTP-hitelek mellett a cigánytelepeken élők többsége manapság a Provident Zrt. felháborítóan magas kamatú pénzeit nyögi; hitelt kaptak házuk felújítására, és személyi kölcsönhöz is juthattak, hogy autót vagy drágább háztartási eszközt vegyenek. Fontos különbség az is, hogy Ázsiában, ahol a Grameen a legsikeresebb, nincs szociális védőháló; nincs nyugdíj, társadalombiztosítás, gyes, családi pótlék. Az ottani szegények kizárólag a Grameenre vannak utalva - érthető, ha a motivációjuk erős.
"Világos, hogy a magyar szociális rendszer ez ellen hat: senki sem mond le a garantált jövedelméről, csak azért, hogy bizonytalan kimenetelű vállalkozásba fogjon. A szegények bankjának semmi esélye, ha nem alakul át az adó-, tb- és szociális juttatási rendszerünk" - mondja Felcsuti Péter. A Magyar Bankszövetség elnöke magánemberként a Polgár Alapítvány kuratóriumának tagja, és a Grameen-modell elkötelezett híve. Polgár Andrással és Újlaky Andrással, két másik üzletemberrel együtt határozták el, hogy megvizsgálják, átültethető-e a gyakorlatba a bangladesi modell. Felcsuti szerint míg a Raiffeisenben egy tisztviselő csak a hitelfelvételkor, majd a törlesztéskor találkozik a klienssel, a csoportos hitelezésnél a kölcsön a közösségépítésnek és a szegénységből való kiemelkedésnek az eszköze, amit erős szociális mentorálással lehet elérni. Az előkészítő projektnek legalább három évig kell futnia, hogy kiderüljön: működik-e a módszer Magyarországon.
A Polgár Alapítványt vezető Szőke Judit bizakodik, de realista. "Ha valaki vállalkozást indít, azaz kifehéríti jövedelmét, hosszú ideig csak bukik rajta. Először is fél év alatt elveszti a segélyre jogosultságot; ha több mint napi 4 órát dolgozik, bukja a gyetet. Iparűzési adót, szja-t, járulékokat kell fizetnie, lehetőleg könyvelőt tartania. És emellett persze hetente a hitelt is fizetnie kell. Felmentések, kedvezmények rendszerét kell kialakítani. Egyébként nem fog menni."
Az alapítványnak egyelőre egy átfogó kutatásra van pénze, hogy megvizsgálják, egyáltalán miből élnek, kinek tartoznak a hazai szegények, milyen megélhetési és túlélési stratégiáik vannak. Vannak-e egyáltalán ötleteik, hogy mihez kezdenének a pénzzel? És milyen ritmusban, mekkora összeget tudnának visszafizetni?
Bukjon bele más is
A csoportos hitelezéssel kapcsolatos eddigi magyar tapasztalatok rosszak. Az Autonómia Alapítvány és a Mikrohitel Rt. 2005-2007 között az Open Society Institute és a UNDP (az ENSZ Fejlesztési Ügynöksége) támogatásával bonyolított le egy mikrohitelprogramot. 'k is kiscsoportoknak adták a hitelt, ám a klienseknek (kizárólag romáknak) kezességet is kellett vállalniuk egymásért. A Békésben, Borsodban, Tolnában és Szabolcsban működő csoportok közül az egyik úgy, ahogy volt, bebukott. Itt a tagok közeli rokonok voltak, akik egy területen termesztettek és árusítottak uborkát, és a csoportvezető csődje a teljes csoportot magával rántotta. A finanszírozók végül az összes kihelyezett hitel - 44 millió forint - ötven százalékát elveszítették. Még rosszabb az arány az ügyfélszámot tekintve: a kliensek több mint hatvan százaléka nem fizette vissza a kölcsönt.
"Az első hónapok még rendben mentek, ám egy jelentősebb akadály felmerülésekor - összetört kocsi, betegség, temetés - megtorpantak a visszafizetések, és a hitelt fogyasztásra költötték. Ha például disznóval akartak foglalkozni, de nem ment az üzlet, inkább bútort vettek, vagy néhányszor bevásároltak a Tescóban" - sorolja Lukács György. Az Autonómia Alapítvány munkatársa szerint hiba volt, hogy túl nagy összeget helyeztek ki, túl hosszú időre. Az emberek általában 5-6 hónapot tudtak előre kalkulálni, és havi 10-15 ezret tudtak volna biztonsággal visszafizetni - a projektben 27 ezret kellett. Nem működött a kezesség sem, hisz ahogy egy ember nem fizetett, a többi a veszteség minimalizálása érdekében maga is kiszállt (pont ellentétesen reagáltak, mint amiről Yunus beszámol). Lukács szerint a közösségeken belüli szolidaritás és a reálisan megvalósítható üzleti ötletek hiánya sem könnyítette meg a dolgukat.
Az Autonómia a korábbi kudarcai ellenére (vagy épp amiatt) elfogadta a Dobrev Klára nevével jelzett Egészséges Településekért Alapítvány felkérését, és hamarosan egy újabb hasonló projektbe kezd, amit várhatóan a Magyar Fejlesztési Bank finanszíroz. A kezdetben Szegények Magyarországi Önsegítő Takarékpénztára, most épp Esélyek Bankja munkacímen futó elképzelés gazdasági képzés mellett ún. "visszterhes" támogatást nyújtana a szegényeknek - a Polgár Alapítvány projektjével szemben ők szociális, azaz megélhetési célokra is adnának.
"Egy éve Indiában néztük meg a Grameen működését. Egy esetleges hazai átültetéskor nagy figyelmet fordítanánk a megtakarítás ösztönzésére és az életvezetési tanácsokra" - mondja Kardos Anna. Az alapítvány vezetője nagy bukásra nem számít, mert kis összegekben, tíz-húszezer forintokban gondolkodnak, s a visszafizetés a háztartások terhelhetőségéhez idomul.
"A mikrohitelhez jutó bangladesi azonnal érzi, hogy anyagi helyzete javul, míg nálunk a jogi és gazdasági környezet miatt előbb egy nagyot zuhan az illető. Túl sok a negatív ösztönző" - mondta a Narancsnak Kállay László. A gazdasági minisztérium főosztályvezetője szerint a mikrohitelezés hazai megvalósíthatóságához lejjebb kell szállítani azokat a küszöböket, amelyeket a feketegazdaságból a fehér felé elinduló embernek kell átlépnie. "Ha elveszíti a segélyt, miközben vállalkozása még csak viszi a pénzt, könnyen belátható, hogy hamar feladja. Ezzel tulajdonképp az uzsoráshoz lökjük vissza."
A kormány középtávú munkaprogramjában szerepel a "kis összegű, fedezet nélküli hitelek nyújtásának rendszere", amelyet november végéig Bajnai Gordon tárcájának kell kidolgoznia. Az MSZP-frakció egy nyári ülésén kinyilvánította, hogy szükség van hazai szegénybankra, de a megvalósítás formáját a kormányra bízta.
Az ötlet még nagyon-nagyon messze van a megvalósulástól.
