MaNcs: Ha egy kicsit visszatekintünk a megalakulás körülményeire, volt-e benne szerepe bármilyen közönségigény felfedezésének, az évszámnak? Vagy egy társulat létrejöttét egyedül a benne szereplő emberek szándéka határozza meg?
Csányi János: Ezt csak utólag lehet megmondani, mert nem tudjuk, hogy sok embert érdekel-e, és nemcsak egy bizonyos réteget, hanem szélesebb közönségigényt elégítünk ki. Mindenképpen érdemes volt tehát létrehozni, de olyan soha nem volt a történelemben, hogy a Duna jegén közfelkiáltással alapítsanak emberek színházat. Előre csak szándékokról lehetett gondolkodni. Koncepciók, elhatározott művészeti és kulturális szándékok lehettek jelen. A nézői részét akkor ítélhettük csak meg, amikor már működik a színház.
MaNcs: A szándék nemes, de előbb-utóbb gazdaságilag is meg kell alapozni és fel kell építeni egy ilyen intézményt. Ebből a szempontból a Bárka elég speciális helyzetben van.
CSJ: Nem önkormányzati intézményként jött létre, mint az addigi színházak Budapesten, hanem közhasznú társaságként. Ebből következik, hogy más jogi szabályozói vannak, másképpen folyik be az állami és önkormányzati támogatás, az egész költségvetése másképp néz ki. Ez egy nonprofit kulturális cég. Hasonlóan az egyéb állami színházakhoz, körülbelül ötven százalékát az állami költségvetés finanszírozza, közhasznú társaság lévén viszont közvetlenül, tehát nem a fővároson, hanem a józsefvárosi önkormányzaton keresztül. A maradék egy részét, tíz-tizenöt százalékot, maga a józsefvárosi önkormányzat adja mint a színház többségi tulajdonosa.
MaNcs: Ezért a pénzért van beleszólásuk a műsortervbe is?
CSJ: A jogi és a gazdasági működésbe szólnak csak bele, a cég alapelveit határozzák meg. A művészeti dolgainkban elég nagy önállósággal bírunk, viszont nagyon komolyan ellenőrzik a pénzügyeket. Remélem, a továbbiakban is megmarad ez a jó együttműködés. Körülbelül az önkormányzattal hasonló arányban támogat minket még két nagy cég, és az ő támogatásuk többet jelent nekünk, mint amit annak idején mondjuk a Postabank jelenthetett a Vígszínháznak. Elmondhatom, hogy jelen pillanatban az országban ez a legjobban támogatott kőszínház. A maradékot a pályázatok, illetve a saját bevételek teszik ki. A költségvetésünk ebben az évben körülbelül kétszázmillió forintot tesz ki.
MaNcs: Hogyan sikerült kivitelezni ezt a nagyszabású építkezést?
CSJ: A nagyjából háromszázmilliós építkezést a két tulajdonos és a két fő támogató finanszírozta. Egyrészt Józsefváros támogatta, általuk kaptunk kamatmentes kölcsönt is, aztán a másik résztulajdonosunk, a Magyar Fejlesztési Bank. Fő támogatónk, a Buda Cash Brókerház Rt. és a Siltrade Kft. hozzájárulása is jelentős volt.
MaNcs: A hajdani klubszínházból, ahol állandó küzdelmek, sőt érdekes kísérletek folytak a színházi térrel, most tágas, modern épület lett. Változik ezzel a színházcsináló koncepció is?
CSJ: Ez egy hétszáz négyzetméteres épület volt. Előző formájában egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy olyan művészeti programot működtessen, amire tulajdonképpen ez a színház az első pillanattól kezdve alakult. Nem tudtuk felvenni a teljes munkatársi állományt sem, és nem tudtuk megfelelő körülmények között fogadni a nézőket sem. Alternatív, illetve amatőr helynek megfelelt persze, de a nézőnek is vannak olyan alapigényei, hogy mondjuk nem akar a vécé előtt húsz percig sorban állni. Az igen jó nevű budapesti színházakból, a Katonából, a Radnótiból, az Új Színházból, a Vígszínházból ide szerződött társulati tagoknak pedig kemény erőpróba volt azok között a körülmények között dolgozni, meg persze utána össze-vissza mindenhol, végül a Józsefvárosi Színházban, amíg be nem fejeződött az építkezés.
MaNcs: Nem törte meg az elmúlt két év a lelkesedést?
CSJ: De. Ugyanakkor bővült a társulat. Nem tagadom, hogy ez a dolog fékezte a lendületet.
MaNcs: Mi tartja őket együtt a nehéz időszak után is?
CSJ: Egyébként ötven éve nem volt színházalapítás ebben a városban. Színházat alapítani pedig nagy dolog. A Szentivánéji álom sokat számított négy évvel ezelőtt, hiszen nagyjából annak az előadásnak a színészei jelentik a társulat magját. ´k választották egymást és azt az ügyet, amit képviselni tudnak. A hároméves munkámhoz egyelőre nagyjából csak ez az épület, ez a társulat és ez a költségvetés tartozik.
MaNcs: Csak?
CSJ: Ha rendezőként nézem a dolgot, és nekem mégiscsak ez a szakmám, akkor sajnos nem tudtam rendezni ez alatt az idő alatt. Sőt annak a két darabnak sem sikerült a végére jutnom, aminek nekivágtam.
MaNcs: Rendezőként hogyan látod a generációd színházcsináló törekvéseit?
CSJ: Ez a színház arra alkalmas, és óriási lehetőség, hogy minden, amit képzelünk, az megjelenjen a színpadon. Gyakorlatilag nincsenek korlátaink. Nem demokratikus intézmény persze, de úgy van kialakítva, hogy bizonyos szabadságokkal jár művészeti szempontból. Végül is amiről én beszélhetek, azok nem álmok, hanem már konkrétan megjelentek ebben az épületben programként vagy művészeti koncepcióként. Arra való a hely, hogy magunk jöjjünk rá, milyen színházat kell csinálnunk ma, illetve holnap. Ez hatalmas lehetőség egy korosztálynak. Ha arra gondolok, hogy én Székely Gábor és Zsámbéki Gábor osztályába jártam a főiskolán, és Ascher Tamás mesélte, hogy milyen vágyaik voltak fiatalkorukban, és nem volt olyan hely, ahol azokat meg lehetett volna valósítani, ahol együtt tudtak volna gondolkodni a hasonló szellemiségű fiatalok, akkor nagyon szerencsésnek tartom magam, mert nekem megadatott a lehetőség. Megcsinálhatunk bármit, de nem mutogathatunk másra aztán, ha hibázunk. Ennél több ebben a pillanatban ebben a szakmában nem kell.
MaNcs: Hogyan fog a Bárka Színház ezzel a lehetőséggel élni a továbbiakban?
CSJ: Először nézzük úgy az egészet, mint szellemi és kulturális központot, ami az egyik legfontosabb gondolatunk a közösségünknek. Az ezredfordulón érdemes töprengeni azon, hogy ha létrehoztunk egy színházat, az nyit-e majd kapukat az emberek felé, vagy csak héttől tízig tart, az előadás idejére. Úgy döntöttünk, hogy nyitott helyet csinálunk, és nem tekintjük úgy, mint kizárólag a saját terepünket. Ez azt jelenti, hogy a kávézó - aminek most már egy kerthelyisége is van - és az amfiteátrum is beletartozik, szintén a színház tere lesz. Egy héten három-négy alkalommal filmvetítésnek, önálló estnek vagy zenei rendezvénynek ad helyet, tehát ez egy pici művelődési házként funkcionál majd, önálló szervezővel.
MaNcs: Ezelőtt is ilyen volt a Bárka kávézó, és arról volt híres, hogy a város egyetlen olyan színházi kávézója, ahol a közönség keveredhet a színészekkel. Ezentúl is lesznek közös esték?
CSJ: Igen. Lesz ugyan a társulat részére is egy külön büfé, de a kávézó megmarad, mert része a színháznak, sőt reméljük, sikerül olyan kedvezményeket kialakítani, hogy más színházi emberek számára is vonzó legyen. A hamarosan induló Bárka Napokon már elkezdődik a program, például egy beszélgetés- sorozat Heller Ágnessel, aki Shakespeare-ről ír egy kötetet angolul, aztán a filmklub, ami továbbra is a diák korosztály részére mutat be klasszikus filmeket. Az estek kifejezetten a színháziaknak adnak majd lehetőséget pódiumfellépésekre, és különböző zenei rendezvényeket is szervezünk. Tehát ez egy speciális, hajnalig nyitva tartó színházi kávézónak készül. Bízom benne, hogy kedvelni fogják a budapesti fiatalok. Azt is szeretnénk, ha hétvégeken a teljes alsó szintet birtokba vehetnék a gyerekek.
MaNcs: A színészek foglalkoznának velük?
CSJ: Inkább drámapedagógusok, de természetesen lesznek majd gyermekelőadások is. Aztán lehet nálunk tanulmányokat folytatni, már vannak színész ösztöndíjasaink, akik színészeink vezetésével tanulnak, és egyúttal részt is vesznek a színház munkájában. Tudtommal egyedül itt működik az országban stúdium jellegű színházi szakíróképzés Bérczes László és Nánay István vezetésével. Szintén egyedülálló a Hajónaplónk. Nincsen programfüzetünk, inkább úgy döntöttünk, hogy lapot adunk ki, kétezres példányszámban, a pártoló tagságnak, a törzsközönségnek, illetve a színházi kulturális elit részére. Ez szakmai önreflexióként is jelentős.
MaNcs: Kialakulhat a Bárka körül egy színházi elit, mint annak idején a Katona József Színház háza táján?
CSJ: Nem volna jó, ha csupán az értelmiségi elit színtere lenne, de az sem, ha túl populáris, mindent kiszolgáló színház. Inkább plebejus, afféle shakespeare-i színházat szeretnénk, amely bárkit meg tud szólítani, de ugyanakkor színvonalas is. Jó volna, ha semmilyen értelemben nem lennénk rétegszínház. Erre kötelez minket a környezetünk is. Az, hogy a lapot eljuttatjuk a színházi elitnek, az inkább egyfajta PR-gondolkodást jelent.
Büszkélkedhetünk egy nemzetközi programtervvel is a közép-kelet-európai országok hasonló fiatal, hivatásos színházaival való együttműködés tárgyában, de erről még korai volna beszélni. Mindenesetre szeretnénk ebben központi szerepet játszani. Nem protokolláris céllal, hanem szakmai kapcsolatrendszerek kiépítésének szándékával. COMET a terv neve, ami üstököst jelent, de egyébként a szervezet nevének a rövidítése.
Létrehoztunk már egy írói műhelyt, ilyen nemcsak Magyarországon, de az egész térségben nincs másik, viszont nem egy új keletű dolog. Az Erzsébet-kori színházakban, Shakespeare idejében tehetséges írók írták kalákában a színház egész repertoárját. A jövő évben a hat tervezett darabból négy ősbemutatót tervezünk ilyen módon. Annyira különleges dolog ez a friss drámaírás, hogy tulajdonképpen akár nemzeti színházi programnak is lehet nevezni. Az a lényege, hogy nem a rendezői szemlélet kerül előtérbe, hanem egy közösség azon gondolkodik, hogy mi érdekli, és ebben mindenki jelen van: az író, a rendező, a színészek. Az első gondolattól a nézővel való találkozásig minden egy körön belül zajlik. Ez a módszer erősen épít a színészi improvizációra, ami pedig visszahat az íróra, sőt előbb-utóbb az adott színészre lesz kitalálva egy darab. Fontos szakmai kísérletnek tartom ezt, és el fog dőlni, hogyan működik. A Díszelőadás és a Titanic vízirevü voltak azok a darabjaink, melyek így készültek.
MaNcs: Ez a munkamódszer viszont sokkal több konfliktust teremthet.
CSJ: Tapasztalataim szerint sokkal nehezebb. Ismeretlenebb. Olyan kérdéseket vet fel a munkaszervezéssel kapcsolatban is, amire magunktól kell rájönni. Kiderül közben az is, hogy ki az, aki egyáltalán alkalmas erre a munkára. Ezt én sem tanultam a főiskolán. Biztos, hogy beletelik két-három évbe, mire mindent kitapasztalok.
MaNcs: Ebbe a munkába a technikai személyzetet is belevonjátok?
CSJ: Megvolt a lehetőségem, hogy a nulláról építsek fel egy színházat, és el lehetett dönteni azt is akár, hogy milyen fény- és hangtechnikusokkal tudok együttműködni. Emberi képességekben olyan potenciák gyűltek itt össze, amit szinte el kell rontanunk, hogy ne törjön ki belőle senki, hiszen mindenki külön-külön jó a maga helyén. Ennek ellenére semmi garancia nincs arra, hogy később is működik majd minden. De mindent megteszünk. Az egyéb feltételek is, az épület, a pénz, minden a rendelkezésünkre áll.
MaNcs: Emlékszem, egyszer elmaradt egy előadás a lázadó világosítók miatt. Megható volt a csalódott közönség és a kiborult színészek közös estéje a kávézóban.
CSJ: A hőskorszak tipikus helyzetei voltak ezek. Nincs is már nálunk az a világosító gárda. Akármilyen furcsa, nem az az elsődleges cél egy ilyen intézmény működésében, hogy táltosok legyenek a munkatársak, hanem hogy olyan szakmai felkészültséggel és stabilitással bírjanak, ami megfelelő színvonalon biztosítja a szolgáltatást az idelátogatónak. Nem könnyű, de bizonyos lépéseket meg kell tenni, hogy ne egy átlagos színházasdi süljön ki belőle.
Bármelyik pillanatban kibillenthető az egyensúly, és nagyon nehéz kezelni a helyzeteket.
MaNcs: A budapesti társasági életben igen népszerű Tóth Jocó felfüggesztése is egy ilyen helyzetből adódott?
CSJ: Nem szívesen beszélek róla, túlságosan bonyolult dolog volt. Ráadásul az új évadban már ismét társulati tag lesz. Azok a körülmények, amelyek itt két éven keresztül voltak, rendesen próbára tették az embereket. Volt olyan, aki azt mondta, hogy az a minimum, hogy mindent megteszek a Bárkáért, ha kell a hátamon átviszem a túlsó partra, csak eljussunk oda, ahova szeretnénk, és volt, aki nem viselte jól a terheket. A Jocó nagyon szerethető ember, a társulat imádja, én is, és pont ezért volt iszonyú nehéz, hogy egy konfliktus után időlegesen felfüggesszem. Mindenkinek volt ideje, hogy átgondolja a dolgot, és ez talán az ő szakmai életében is jelentős fordulópont lesz.
MaNcs: Hogyan vészelte át a társulat a nyarat?
CSJ: Nem is reméltem, hogy ebben a nehéz helyzetben létrehozott előadásainkkal eredményeket fogunk elérni, de a Cseresznyéskert az Országos Színházi Találkozón három díjat is kapott. Néhány kritikus azt is leírta, hogy a színház második évadja - amit a Lila ákác, a Mulatság és a Cseresznyéskert darabok jelentenek - az átlagnál jobbra sikerült.
MaNcs: Mit remélhetnek még a nézők szeptembertől?
CSJ: Az első évadunkból csak két darabot viszünk tovább: a Díszelőadást, ami mára elnyert egy végleges formát, és az átrendezésre kerülő Titanic vízirevüt. A Szentivánéji álom is megy tovább természetesen, mert töretlen a nézői érdeklődés iránta. Szerződtettük egy életműsorozatra Cseh Tamást, aki bizonyos idő alatt végig fogja énekelni az összes dalát, a töredékekkel együtt. A nyár eleji főpróba már kirobbanó siker volt. Ennyivel nyitunk, és tulajdonképpen ez a Bárka Napok programja is. Befogadjuk még a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház két darabját, Máthé Gábor és Mohácsi János rendezését. Együttműködési szerződést kötünk velük a továbbiakban, mert nagyszerű darabokat hoztak létre mostanában. Részben befogadjuk majd az Arvisura Színházat, amiből kiderül, hogy továbbra is megpróbálunk a határmezsgyéken maradni. Megjelennek persze majd a trendeknek megfelelően a mozgásra építő színházak, de itt van a szomszédban a Trafó, ami ilyesmire szakosodott, úgyhogy nekünk ezt nem kell túlhangsúlyozni.
A jövő évaddal kapcsolatban annyit, hogy öt-hat előadást tervezünk. Az első Novák Eszter rendezésében két egyfelvonásos, cigány témájú darab, Kárpáti Péter: Világvevő és a Tótferi. Aztán Matúz János drámája, a Húsevők, egy görög drámai feldogozás, amit Galgóczi Judit fog rendezni, és amelyben régi szokásunkhoz híven kitűnő vendégszínészek is megjelennek majd. Tim Caroll kortárs angol darabot rendez, Peter Oswald művét, amely egy régi japán darab mai feldolgozása. Simon Balázs rendezi az Ablak-Zsiráfot, a gyermeklexikonból improvizációkra épített etűdsorozatot, Babossy László az Amphitriont, és ha minden jól megy, még én is rendezhetek.
Szilágyi Szilvia
