A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer erénye a generációk közti szolidaritás, viszont a mindenkori nyugdíjak mértéke a pilla-natnyi gazdasági helyzeten kívül a hatalom kénye-kedvének is ki van szolgáltatva. Választási évben a benne rejlő igazságtalanságok megszüntetése hirtelen mindig fontosabbá válik az államháztartás teherbíró képességénél.
A kormányzati játéktér rögtön a rendszerváltáskor megmutatkozott: a gazdaság átalakítása miatti válság következtében megszűnt a munkahelyek 30 százaléka, s felértékelődött a nyugdíjak (és a különböző szociális juttatások) szerepe. Nem csoda: sokaknak lehetővé tették a ko-rai nyugdíjazást mint a teljes egzisztenciális összeomlás alternatíváját. A rendszer finanszírozhatósága veszélybe került (a nyugdíjkiadások hamar elérték a GDP 10 százalékát), ezért a trend megfordítására fokozatosan szigorításokat vezettek be. Korábban a kezdő nyugdíj kiszámításához az utolsó öt aktív év közül az alany számára legkedvezőbb hármat vették alapul, 1992 óta azonban az 1987-et követő minden év keresete beleszámít, és a korábbi keresetek figyelembevételénél nem számoltak az utolsó évek átlagbér-növekedésével. A folyósított nyugdíjak addigi hektikus emelése helyett bevezették a nettó átlagkeresetek szerinti éves emelést, ami a GDP-vel egyetemben meredeken csökkenő reálbérek miatt szintén kasszakímélő megoldásnak bizonyult. A nyugdíjkorhatár 1996-tól kezdve emelkedik: a férfiaknál 2000-ben, a nőknél 2009-ben eléri a 62 évet a korábbi 60 és 55 helyett, ami a pluszévekben dupla megtakarítás. Az intézkedések hatására a nyugdíj-biztosítási alap 1997-ben már pozitív évet zárt.
Ezáltal persze - a nyugállományba vonulás idejétől függően - komoly egyenlőtlenségek ala-kultak ki,
a reálnyugdíjak értéke
folyamatosan csökkent, és a rendszer hosszú távú fenntarthatósága sem oldódott meg. Az alacsony gyerekvállalási hajlandóság miatt a társadalom fokozatosan elöregszik, ráadásul az ún. Ratkó-nemzedék leszármazottai most vannak keresősorban, s 2020-2050 között mennek nyugdíjba. Az elöregedés amúgy európai jelenség, és nem is állunk az utolsó helyen. Az időskori függőségi rátánk (65 év felettiek/15-64 évesek) jelenleg is kedvezőbb a régi uniós tagországok átlagánál, a demográfiai előrejelzések szerint 2050-re tovább nő a különbség (a mi mu-tatónk 22,4 százalékról 48,3-ra, az EU15 átlaga 25,2-ről 53,2-re). A stressz, a zsíros nemzeti konyha és a katasztrofális egészségügy a nyugdíjalap legnagyobb barátja, s a magyar embert - főleg a férfiakat - jó eséllyel még a korhatár elérése előtt elviszi a rák vagy egy megállapodott vérrög. A siralmas inaktivitási ráta miatt azonban így is lassan minden munkavállalóra jut egy nyugdíjas: a nyugdíjfüggőségi rátánk (járadékosok/járulékfizetők) 2050-re - 62 év nyugdíjkorhatár mellett - elérné a 85 százalékot.
A finanszírozhatóság fenntartásáért 1997-ben a Horn-kormány elindította a nyugdíjreformot. A rendszerből kikanyarította az egynegyed résznyi tőkésített magánpénztárakat; ennek a hatása a kiadási oldalon a 2020-as évektől lesz érzékelhető, teljes beérése 2060-2070 között várható (addig az oda átirányított és ezért az állami társadalombiztosításból hiányzó részt a központi költségvetés pótolja). Ezzel együtt határoztak arról, hogy az addigi évenkénti bérindexálást fokozatosan felváltja a svájci indexálás, azaz a nyugdíjakat a bérek és az árak növekedéséből számolt átlag szerint emelik. A nyugdíjalap szempontjából ez megint csak spórolást jelentett, hiszen a reálbérek 1996 óta újra emelkedtek, a bevezetett szisztémával tehát a nyug-díjak növelése elmaradt a keresetek emelkedésétől, bár az inflációt értelemszerűen meghaladta. Nagyjából ekkor kezdődött el az a máig is tartó korszak, melyben a nyug-díjakkal bíbelődés felvette a parlamenti ciklusok ritmusát.
A törvény szerint 1999-ben még megmaradt volna a bérkövető indexálás, 2000-ben átmenetileg 30-70, 2001-től pedig véglegesen 50-50 súlyozású vegyes ár- és bérindex lett volna a nyugdíjemelés kiszámítási módja. A kormányváltás után azonban az Orbán-kabinet az államháztartás szempontjából soknak ítélte a kifizetendő összeget (a nyugdíjalap hiányát a költségvetésnek kell átvállalnia), és egy speciális szabály szerint - a legalacsonyabb járandóságúaknak többel, a többieknek kevesebbel - összességében az előírt 18,4 helyett 14,2 százalékkal emelt, így megmaradt vagy 50 milliárd forint, s 1999-ben az előző évivel ellentétben a nyugdíj-biztosítási alap bevételei ismét fedezték a kiadásokat. A takarékoskodásnak két évig látták szükségét, majd 2002 januárjában az eredeti törvényi előíráson túl további 3-3 százalékkal fejelték meg az emelést, továbbá bevezették, hogy az általános infláció helyett a nyugdíjas fogyasztói árindexet kell alkalmazni, amennyiben az a magasabb. A járulékkulcsokat (elsősorban a munkáltatóit) öt százalékponttal csökkentették, ami a versenyképességnek jót tett, a nyugdíjkassza szaldójának viszont nem.
A 2002-ben hatalomra került Medgyessy-kormány feltalálta a ciklus eleji osztogatást, és kétségtelenül volt mit adni az idős embereknek is. Első lépésként az 1999-es mérsékelt emelés kompenzálására minden nyugdíjas egyszeri, 19 ezer forintos juttatásban részesült. A következő évtől két részletben 20-ról 30 százalékra emelték a saját nyugdíjak mellett járó özvegyi nyugdíjakat, továbbá visszaállították a korábban megszüntetett méltányossági emelést és egyszeri segélyezést. A kiadások elszaladása felett őrködő svájci indexálást többé-kevésbé zárójelbe tették a tizenharmadik havi nyugdíj bevezetésével: ez 2003-ban még egyheti juttatás volt, s évente nő: jövőre lesz meg a teljes havi összeg, onnantól alkalmanként uszkve 156 milliárdból. Végeredményben a nyugdíjak vásárlóereje a keresetektől egy évvel lemaradva, 2003-ban érte el az 1989-es szintet. Mostanra a nyugellátásokra fordított kiadások ismét a GDP 10 százalékát karcolják (2000 milliárd forint körüli összeg), a nyugdíjalap hiánya 2002-ben 14, majd 39, tavaly pedig 80 milliárd forint volt. Összességében tehát
a különböző ciklusokban
nyugdíjfronton is a nemzetgazdaság egészére jellemző magatartás volt jellemző: az Antall-kabinet az átmenet kezelésével volt elfoglalva, a szocialista-szabaddemokrata kormány az egyensúly megteremtését célozta meg, bár a végén már megremegett a keze. A Fidesz-kabinet eleinte még a költségvetési hiány miatt aggódott, de 2001-től már semmi sem volt drága, a Medgyessy-kormány pedig folytatta elődje bevált módszerét.
Nem meglepő a nyugdíjasok kegyeiért folytatott politikai verseny, hiszen számuk és a választókorúakhoz viszonyított arányuk folyamatosan emelkedik, illetve az állami újraelosztástól való fokozott egzisztenciális függőségük miatt a szavazási hajlandóságuk is meghaladja a hazai átlagot. (E téren egyébként idővel komolyabb politikai átrendeződés sem el-képzelhetetlen: Horvátországban és Szlovéniában a nyugdíjaspárt mostanra parlamenti tényező, utóbbiban a kormányzó koalíció tagjaként ők adják a védelmi minisztert is.) Magyarországon az öregségi és az ahhoz hasonló nyugdíjban részesülők (rokkantsági, bányász és korengedményes) kevés híján kétmillióan vannak, míg az összes ellátásban részesülő (hozzátartozói, baleseti, árva-ellátással stb. együtt) száma meghaladja a hárommillió főt - utóbbi 1980-ban 2, 1990-ben 2 és fél millió volt.
Bár a nyugdíjasokra máig mint tipikus szocialista szavazókra szokás tekinteni, az MSZP és a Fidesz támogatottsága közötti különbség körükben mostanra jelentősen csökkent. Kifejezetten erre irányuló kutatások hiányában viszont nehéz megbecsülni, hogy preferenciáikat mennyiben befolyásolja anyagi helyzetük, az aktuális emelés/elértéktelenítés mértéke. A pártok támogatottsági mutatóinak cikluson belüli ingadozása - a különböző aktív rétegek viselkedéséhez hasonlóan - számos egyéb motiváció jelentős hatását valószínűsíti. Mindenesetre az 1998-ban még meglévő 15-20 százalékos különbség mostanra átlagban 7-8 százalékra apadt. A legnagyobb változás ugyanakkor 2001 eleje és vége között következett be: a Gallup felmérései szerint a korábbi 17 pontos különbség 7 százalékra olvadt. Ebben szerepet játszhatott a kormány bűnbánó nyugdíjemelése és a körülötte csapott cirkusz ugyanúgy, mint az, hogy a semmivé foszló Kisgazdapárt (melynek támogatói közt e csoport nagy számban képviseltette magát) helyett lassan ideje volt más szimpatikus politikai formáció után nézni. A 2002. februári Gallup-adatok tanúsága szerint a 70 évnél idősebbek körében a Fidesz-MDF-listára szavazni szándékozók aránya már elérte az MSZP-re szavazókét. A Szonda Ipsos háromhavi összesítésében legutóbb
a nyugdíjas választók
körében 34 százalékos MSZP- és 25 százalékos Fidesz-támogatottságot mért (a kis pártok támogatottsága minimális), míg a bizonytalanok aránya meghaladja az egyharmadot. A nyugdíjkártya kijátszása a megoszlást még jelentősen módosíthatja. A szocialisták e téren egyébként sincsenek eszköz hiányában: a nyári Gyurcsány-Orbán-vita után például a Magyar Nyugdíjasok Egyesületének Országos Szövetsége félkolumnás újsághirdetésben világított rá arra, hogy a volt miniszterelnök a két kormány nevéhez fűződő emeléseknél rosszul számolt. Igaz, a szervezet elfogulatlanságát némileg beárnyékolta, hogy vezetői közt országos és helyhatósági szocialista politikus is található.
Az újabb korrekció terve már régebben megszületett. Gyurcsány Ferenc az általa elnökölt Idősügyi Tanács idei első ülésén megemlítette: a nyugdíjak vásárlóértékét továbbra is emelni kell, "jelentsen bármekkora terhet is a költségvetésnek". Szeptember végére aztán elkészült az ötéves program, melyet a szánalmas általános járadékszint és a rendszerben lévő igazságtalanságok miatt természetesen nem lehet indokolatlannak nevezni - ilyenkor általában az ellenzék is bólogat, legfeljebb a célokat szavazatvásárló ígéreteknek bélyegzi.
Első lépésként idén októbertől a távfűtéses lakásban élő nyugdíjasok havi fűtésszámlájába száll be 2000 forinttal az állam. Januártól a saját jogú nyugdíjjal nem rendelkező özvegyek a házastársuk korábbi járandóságának nem 50, hanem 55, majd 2007-től 60 százalékára válnak jogosulttá. A következő években azok sérelmeit kívánják orvosolni, akikkel a korhatár elérésekor a száguldó infláció vagy a rendszerben lévő egyéb indokolatlan megkülönböztetés bánt el. Az 1988 előtt nyugállományba vonultaknál az emelés nemek szerint differenciáltan történik, hisz azelőtt a gyesen töltött idő nem számított bele az alapba. Egymást követő két évben 4-4 százalékkal emelik az 1991-1996, majd szerényebb mértékben az 1988-1990 és az 1997-1998 között megállapított nyugdíjakat, végül 2010-től a rokkantsági nyugdíjak számítási módját is átalakítják, csaknem húsz évre visszamenőleg.
A program hozzávetőlegesen 130 milliárd forintba fog kerülni, és természetesen az éves indexálás hatása is erre rakódik. Ezzel párhuzamosan, 2007-ben és 2009-ben 1-1 százalékkal csökken a munkáltatói járulék kulcsa. Ha a tervek valóra válnak, akkor a hiányt csak az aktivitási ráta emelkedése és a gazdaság kifehérítése ellensúlyozhatná, de nem ártana sürgősen rengeteg gyereket is szülni. A választások évében 180-190 ezer özvegyi nyugdíjas járandósága emelkedik, s elképzelhető, hogy az érintettek erről a szavazófülkékben sem feledkeznek meg.
