Három sírásó cigizik a kereszteződésben, az új gödör már kiásva. Pedig a föld kőkemény, mínusz öt sincs, szemből lassan közeledik a gyászmenet, én meg épp ellenkezőleg, a hátuk mögül jövök. A ropogó hóra egyikük felfigyel, megfordul. Elsőre nem érti, mit mondok. Ismétlek, ez talál. "Az nem a mi dolgunk. Ha ellopták a sír fedlapját, jelentse be a portán, ott majd felveszik a jegyzőkönyvet. Van az amúgy, hogy a sírfejet viszik el. Az se szép. A nagyapja sírjáról azt nem nyúlták le?"
Megrázom a fejem. Azt nem. Azt otthagyták, csak a fedőlap kellett nekik. A koporsók szerencsére nem látszanak. A rádobott föld takarja őket, és hiába a sötét, valami sárga gaz kinőtt belőle az évek alatt. A sír viszont ott áll nyitva, rettentő látvány. Gyalázat és szégyen. "Mi nem tudjuk, kik voltak, sok itt a lopás évek óta. Visznek mindent, követ, fémet, szobrot, ami mozdítható. Nyár óta új a vezetés, nagyobb a szigor, de nem tudnak kiszűrni mindent."
Pár perc múlva a nyomasztóan szűk bejárati portán mondom a bánatom, mialatt egy alacsony, tömzsi ember türelmesen pislog rám. Aztán kérdez, de a sírhelyszámot nem tudom, nem én intéztem a temetést. "Anélkül nem tudjuk megírni. Tudja meg, a papír ráér." Átmegyek a szemközti irodába, az utolsó temetés dátuma alapján kibogarásszák a számot a hatalmas évkönyvből. Kérdik, én vagyok-e a rendelkező, "nem, nem én", erre a nő elhallgat, s annyit mond: "Próbálja megkeresni az illetőt." Majd igen, de most vissza a portára, mondom a számot, közben mutatom a telefonommal készített fényképet. "Azért kimegyünk, és leellenőrizzük. A szabály az szabály." Addig tollba mondom az adataimat, ez is beletelik tíz percbe, ez a másik fickó nehezen ír. Sietnie mondjuk nem kell: negyedóra alatt ellenőrzik, hogy tényleg úgy van, amit mondtam. Pecsét, aláírás, mehetek a kőbányai rendőrségre, már ha úgy gondolom. Hetekkel később még beírok a temető panaszkönyvébe is, igaz, ennek már tényleg semmi értelme, csak minél több nyomot akarok hagyni, hátha egyszer észreveszi őket valaki. Amikor a pénztáros kitépi a vén indigó alól, és kezembe adja a saját példányomat, hunyorognom kell: írásom alig látszik rajta. "Nem baj, jó lesz az" - és a panaszkönyv máris visszacsúszik kipróbált helyére, valami fontos iratkupac alá. Végeztünk.
A sír, a család és a rendelkező
Miután bejelentettem a lopást, és a jegyzőkönyvvel a zsebemben kiléptem az új köztemető bejáratán, még alig tudtam valamit. A sírról szinte semmit. Az viszont hamar kiderült: tenni semmit nem tehetek, hiszen nem én vagyok a rendelkező, de még azt is rosszul tudtam (azaz nem tudtam), ki viseli ezt a címet, és ki intézhet el bármit a sírral kapcsolatban, ahol dédanyám, dédapám már jó harminc éve, nagyapám pedig lassan tíz éve nyugszik, béke poraira. Problémás család, mélységes mély zűrkúttal. "Jó lenne tudni, ki intézte azt a temetést" - próbál segíteni később egy másik irodista. Erre azonban csak tippjeim lehettek: nagyanyám - nagyapám első felesége -, biztos nem: őt a temetés előtt egy évvel ütötte meg a guta, mindjárt kétszer, különben is jó negyven évvel korábban váltak el egymástól, azt hiszem, '57-ben, nagyapám lépett le, és nem volt éppen gavallér. Most, 2011-ben szinte egy helyen, száz méterre fekszenek egymástól. A temetést apám sem intézhette, ő egy altatói műhiba miatt halt meg apja előtt másfél évtizeddel, ő is a közelben, a szomszédos parcellában fekszik - a három sír életem fontos háromszögének egy-egy csúcsa.
A lopás idején nagyapám második felesége már nem élt. A harmadik, egyben az utolsó házastárs (annak a férfinak a korábbi hitvese, aki elszerette nagyapám második nejét) szintén nem volt életben, ugyanis négy évvel ezelőtt - miután napokig feküdt eszméletlenül mosléktól és szeméttől bűzlő lakásában - a kórházban nem egyezett bele, hogy a tönkreivott máját megműtsék, egy nappal később meg is halt. "Magánál volt, jól döntött" - jegyezte meg anno az asszony (de nem nagyapám) fia. "'szinte leszek: fogalmam sincs. Elmentem rá, de soha nem érdekelt az a temetés" - mondta a férfi, amikor nemrég felkerestem. "Talán a nővére, ha még él egyáltalán." És a fickó ezzel mondott valamit: nagyapám nővére. Kilencvenen innen vagy túl, halványan én is emlékszem rá és elegáns zuglói lakására, ahol persze már nem lakik, de hogy hol, egyáltalán él-e, egy meddő utánajárás során sem sikerült kiderítenem.
És ezzel bezárult a kör, a családi. Egy centivel sem kerültem beljebb. Ezért - mint közeli hozzátartozó - arra kérem a temető munkatársát, legyen szíves megmondani, ki a rendelkező, ha már én nem fedethetem be a megrongált sírt. "Azt nem lehet" - válaszolja az irodista. Közben ott van nyitva előtte a könyv, benne a név, a cím, a nő látja is. De nem lehet. "Adatvédelmi okok miatt" - biggyeszti hozzá. Telefonon beszélünk, úgyhogy bedobom magam: egy kis rábeszélésre abba belemegy, ha mondok egy nevet, arról megmondja, az szerepel-e a nyilvántartásban, vagy sem. Pedig "ezt sem volna szabad". Mondok gyorsan hármat: egy se talál. "Még csak a vezetéknevek sem stimmelnek" - búgja szomorúan. Én meg bajban vagyok: most már vézna tippem sincs, ki kezeli ezt az eredetileg '78-ban nyitott sírt, esélyes azonban, hogy nem nagyon látogatja. Az irodista arra buzdít, írjak kérvényt azzal, hogy rendbe hoznám a sírt, majd egy arra jogosult bizottság elbírálja, jogos-e az igényem, vagy sem. Ad telefonszámot, e-mail címet, még aznap küldöm a kérelmemet. Választ és engedélyt másfél hónap múlva kapok. Még tart a mínuszos tél, s nincs az az evilági ragasztó vagy fuga, amely megszáradna két műkő lap között. Ám sem a válaszban, sem későbbi érdeklődésemre nem árulják el, sikerült-e felvenni a kapcsolatot a rendelkezővel, megtalálták-e. A hivatalos, levélben történő felkeresés ugyanis - a temetőkre vonatkozó 1999-es általános jogszabály alapján - csak olyan esetben kötelező, ha lejár a megváltott engedély, vagy ha a sír veszélyezteti a közbiztonságot. Ez esetben egyik eshetőség sem állt fenn, a sírra vonatkozó engedély - ezt is közlik - 2028-ig megváltatott, így ha akkor nem jelentkezik a rendelkező, átvehetem én. Ám ha addig bármi történik, ők nevet nem adnak ki, ha újra sírköves beavatkozásra kerülne sor, ugyanezeket a köröket kell lefutnom - adatvédelmi okok miatt. Azaz fedethetek, de tudni nem tudhatok.
"Nyomot kell hagyni"
Hetekkel később egy földszinti szobában ülök a kőbányai rendőrségen, odakinn a felhőktől a betonig minden szürke. Hétfő dél van, idebenn fáradt félhomály. Az ötvenes tiszt lámpát gyújt, bekapcsolja a számítógépet. Annak sincs kedve az egészhez, úgy bőg, mintha lenyelt volna egy helikoptert. A pali kezdésnek egyből leszúr: miért csak most jövök? "Az elején úgy gondoltam, nincs sok értelme feljelentést tenni. A temető elvette a kedvemet az egésztől. Miért, talán meglesznek azok a kövek?" A fej közben átveszi a papírokat, közönyös fenntartással nézegeti őket. Beszél, de nem néz rám. "Nem ez a lényeg. Nyomot kell hagyni. Ha sok gyűlik össze, talán itt is elindul valami." Rápillant a képernyőre, az továbbra is töksötét. Megmarkolja, de még nem bántja a klaviatúrát. "Na, mi a baja? Meséljen!"
Elmondom neki, hogy úgy ki vagyok akadva, mint egy szétbikázott állkapocs: a temető tojik a fejemre, tőlük úgy is maradhatna az egész, nem érdekli őket. A sír meg nyitva áll, nem is tudom, mióta, azt pedig végleg nem értem, kik és miért nyúlták le a másfél négyzetméteres fedlapot. "Érdekes, hogy magát még nem találták meg - kezdi a figura. - Ha az ember kicsit tovább álldogál a sír előtt, előbb-utóbb odamennek hozzá, először sírgondozást és takarítást ajánlanak." Nem értem, miről beszél. A lopás meg a takarítás nem ugyanaz. "Maga nemcsak a feljelentésben, hanem itt is lassú" - és a halántékára bök. "A gondozásra ki lehet váltani engedélyt, ez legális. Vannak tisztességesek is, de mások illegálisan dolgoznak, amikor felajánlják, hogy rendbe hoznak egy megrongált sírt, vagy pótolnak hiányzó részeket, akár egész fedlapokat is. Most már érti? Valakinek elvállaltak egy ilyen pótlást, a nagyapjáéról meg leszedték, és átvitték rá, ennyi. Átcsiszolják kicsit, és már teszik is le. Semmibe se kerül, de súlyos tízezreket szednek be érte. Évek óta csinálják, mégsem buknak le."
A férfi nem a levegőbe beszél. Évekig nyomozó volt a kerületben, helyismerete alapos. Esetem inspirálja, nem kell kérdeznem, nyomja magától. "Kis létszámú, de jól körülhatárolható csoportról van szó, akiket az őrök arcról is felismerhetnek, hiszen csak egy helyen lehet bemenni, ők pedig a szerszámok miatt feltehetően furgonnal közlekednek. Egy ilyen csapatnak soha, senkinek se kell elszámolnia, mit csinál benn egész nap, reggeltől estig nem ellenőrzi őket senki. Az egész temető lefedéséhez legalább ötven emberre lenne szükség, akik váltásban, éjjel-nappal dolgoznának. Ennél jóval kevesebben vannak, az elhagyatottabb részek teljesen ellenőrizetlenek."
Csak a tények kedvéért: a Kozma utcai új köztemetőt - Kelet-Közép-Európa legnagyobb sírkertjét - 1886-ban a népességszaporulat, valamint a Kerepesi - mai Fiumei úti - temető dísztemetővé válása hívta életre, azóta mintegy hárommillió elhunytat helyeztek el itt. Teljes területe 207 hektár, azaz mintegy két négyzetkilométer, akkora, mintha összetolnánk a Margitszigetet és a Hajógyári-szigetet, és csak valamivel kisebb, mint a teljes V. kerület. Ehhez képest mindössze egy kocsival és néhány biztonságival őrzik, köztük olyannal is, aki a belépőt szedi az autósoktól. Hogy hivatalosan hány ember felel a temető biztonságáért: titok. Érdeklődésemkor a "látogatók biztonságának garantálása érdekében" nem közlik az őrök létszámát. Későbbi látogatásaim során összeszámolom őket: rendszerint öten vannak.
Az őrszobán lassan egy órája beszélgetünk. Szóba kerül, hogy a kisebb lopások ebben a kerületben is elképesztően elszaporodtak. "Az a normális, ha az értéket az egyik ember meg akarja szerezni, és nem az, hogy békén hagyja. Ezért kell védeni a vagyont, a temetőben pedig sok van belőle. Fém, szobor, kő. Amúgy fel lehetne ezt az ügyet göngyölíteni, ha valaki rászánna egy fél évet. A bűncselekmények behatárolható helyen történnek, egy bizonyos kör követi el őket. Ki kellene kérdezni a biztonsági őröket, melyek a visszajáró gépkocsik, fel kellene írni a rendszámukat. Meg lehetne nézni, korábban kiket kaptak el vagy gyanúsítottak meg ilyen bűncselekménnyel, őket is meg lehetne szondáztatni. Aztán ki lehet oda ülni a bejárathoz nézelődni, odabenn kiadós sétákat tenni, vagy az engedélyek felől közelíteni. Alapos munkával előbb-utóbb meg lehetne őket fogni." Csakhogy a realitás szigorúbb: négy héttel a feljelentés után levelet kapok a kapitányságtól, melyben közlik: a "nyomozás során olyan személyi és tárgyi bizonyítékot felkutatni, melyek alapján az elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges". Ügyemet - tiszta sor - felfüggesztették.
Szigorúan hivatalosan
A kerületi rendőrség adatai szerint míg 2006-ban nyolc, 2007-ben pedig hat sírkőlopást regisztráltak, addig ez a szám 2008-ban és 2009-ben 19-19-re nőtt, tavaly pedig 32-re - legalábbis amit bejelentettek, de ennél jóval többről is szó lehet, ugyanis - amint korábbi beszélgetőpartnerünk hangsúlyozta - az emberek nehezen mennek el a rendőrségre, s akkor még inkább, ha rokonukat lopják meg; szégyellik az esetet. "A temetőben előforduló bűncselekmények esetében nehézkes a felderítés, hiszen a sírrongálások, lopások észlelése nagyon gyakran a hozzátartozók látogatásaikor történik meg, ami időben messze esik az elkövetési időtől. Így ilyen esetekben szinte lehetetlen a nyomozás. A személyes értékek eltulajdonításánál pedig a temető jellege - fák, bokrok, zegzugos helyek - nagyban megkönnyíti az elkövetők elrejtőzködését, az elkövető és a sértett nem találkoznak. Így a sértettektől szinte soha nem tudunk személyleírást beszerezni róluk" - tájékoztat Gyetvai Tibor alezredes, aki kőbányai kollégájának némileg ellentmondva kijelenti: jelenleg "nincs látókörben olyan szervezett bűnözői csoport, amely sírlopásokra, sírrombolásokra specializálódott volna".
Ezek után az sem meglepő, hogy a Budapesti Temetkezési Intézet (BTI) vezetősége elégedett a biztonsággal, és a vagyonvédelem mellett a recepciós, gépjárműforgalom-felügyeleti feladatokat 2006. december 28-a óta ellátó Tom Controllal, hiszen - mondja Horváth József ősszel kinevezett igazgató - "a temetői bűncselekmények 2008-tól tendenciaszerűen csökkennek". És valóban: a rendőrség összesítésében a hivatkozott 2008-as évben 81, 2009-ben 65, míg 2010-ben már 61 bűncselekményt jelentettek be (rongálás, sírkő-, táskalopás, illetve gépkocsiból történő értékeltulajdonítás). Ugyanakkor ezzel épp ellentétes a kárérték tendenciája, hiszen a sírrongálásoknál nagyobb a kár (akár milliós is); ezek növekedése a látogatók magasabb veszteségéről tanúskodik. (Pár éve egyébként a vezetőség megpróbált kamerákat felszereltetni a temetőbe, amit végül az ombudsmani tiltás hiúsított meg.) Hivatalosan a BTI sem tud olyanokról, akik a Kozma utcai köztemetőben sírköveket lopkodnának; sőt a "Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. anyagi helyzetének megfelelő mértékben áldoz a biztonságvédelmi feltételek megteremtésére, mivel az elégedett látogató, az elégedett ügyfél záloga társaságunk eredményes működésének".
A sírkertet a Tom Controll nevű biztonsági cég őrzi, ahogy a BTI többi temetőjét is, a közbeszerzési honlap szerint összesen évi mintegy 1,5 milliárd forintért. Többször kiültem, és figyeltem, mit csinál az öt őr. Nos, az óra első felében rendre ott álldogálnak a bejáratnál, cseverésznek, cigiznek, ekkor nincs felügyelet a kétezer négyzetméteren sehol. Közben a kifelé tartó járművek csomagterét ellenőrzik, ha valaki ki akarna vinni bármit is, könnyen rájöhet, nem oda kell tenni, hanem mondjuk előre, oda nem néznek be. Az óra második felében ketten bepattannak a kocsiba, és tesznek egy nagy, jó harmincperces kört, majd visszatérnek, és kezdődik minden elölről. Januárban egyszer engem is kérdőre vontak, ugyan mit bóklászok az egyik megsemmisítés előtt álló parcella szélén. Ekkor épp az északi kőfal melletti 70-esben néztem kicsit körbe, nem messze tőlem egy letépett sírfej, odébb két egymás melletti, fedél nélküli sír. A közeli krematóriumban épp dolgoztak, füst szállt a kéményből. "Sose lehet tudni, a bóklászók közül ki mit akar. Itt könnyű beugrani a kerítésen, arról a sírról például a betűket lopták le" - mutatta a fiatalabbik őr. Rákérdeztem a sírkőtolvajokra, tudnak-e róluk. Olyanokat mondtak, hogy "lehet", "ők is hallottak már ilyenről", de konkrétabb nem bukott ki belőlük. Vissza is szálltak a Fordba, és elhajtottak. Fél perc múlva folytattam felderítő utamat a pöfékelő krematórium felé. Nem szólt rám senki.
Szomorú sírkövesek
Rendelem az új fedlapot egy Kozma utcai irodában, papírozzuk le a boltot, közben a sírköves folytatja a rendőrőrsön kezdett felvilágosításomat: "Nem éjjel csinálják, hanem fényes nappal. Ki szól rájuk? Az a négy-öt, minimálbéren tartott kapuőr? Nem fognak soha. "ránként körbemennek egyszer, közben ezek öt sírt is szétszednek. Mondjak trükköket? Szétverik a sírt, aztán várják, hogy odajöjjön a gazdája. Magát nem találták meg? Nem jár ki túl gyakran, ugye? Különben odamentek volna azzal, hogy ők megcsinálják. Aztán rátesznek egy másik sírról lekapott fedlapot, ezzel máris lett egy újabb munkájuk, csak figyelniük kell, mikor jönnek a rokonok. Körbe-körbe mennek ezek a lapok a temetőben, tud róla mindenki. A rendőrség be se teszi a lábát a temetőbe. Az is baj, hogy ezeket az alakokat nehéz lerázni. Kiszedik az emberből a telefonszámát, úgy már megtalálják a címét. Rájárnak a nyakára, amíg ki nem fizeti a követelésüket. Főleg idősekre utaznak persze." (Az egyik csúnya esetet lásd keretes írásunkban.)
Egy másik mester azt mondja: nem egy ügyfelét verte át ez a csoport. "Kilesték, ahogy felállítottuk a sírkövet, és amikor a kuncsaft kiment megnézni a végeredményt, odamentek hozzá azzal, hogy én küldtem őket, mert lebetegedtem. A néni oda is adott nekik hetvenezer forintot, de ne higgye, hogy csak egy ilyen esetről tudok!" - és hirtelen újabb történet jut az eszébe. "Megyünk ki az ügyféllel a sírhoz, erre odaugrik egy ilyen vállalkozó, hogy ő itt a gondnok, szívesen segít. Mondom, nem kell, sírköves vagyok, erre egyből azzal jött: ő olcsóbban megcsinálja. Mennyi a tarifám? Képzelje el, ott a helyszínen alám ígért az ügyfél előtt, majd égnek állt a hajam. Ráadásul parcellagondnok már egy évtizede nincs."
A kilencvenes években még működött a parcellagondnoki rendszer, ezt most sokan visszasírják. "Összesen 310 parcella van itt az új köztemetőben, ebből úgy rendesen üzemel, ha 200, de ez így is kábé 300 ezer sír. De arra akkor is vigyázni kellene, ha üzemel az a terület, ha nem. És erre vigyáz négy-öt ember?! Olyanok, akik bizonyos parcellákba be se teszik a lábukat?! Másfél évtizede dolgozott itt 50-60 gondnok, akire ki volt osztva néhány parcella. Takarítottak, ellapátolták a havat, összeszedték a szemetet. Nagy hóban akad olyan sír is, ami nemhogy megközelíthetetlen, de ki se látszik. Akkor volt valaki, akit láttak a rokonok is, oda lehetett menni hozzá, beszélni vele. Ezt tíz éve lehúzták, itt az eredménye. Igénytelenség és lelketlenség" - így egy harmadik. Megkérdeztük, elmondták: a temető spórolási szándékkal szüntette meg az intézményt, ahogy fogalmaztak, nem akarták a gondnokok költségeit áthárítani a lakosságra, ezért átszervezéssel oldották meg a feladatot.
A probléma másik gyökere inkább jogi-üzleti. Két formában lehetett régebben a temetőben dolgozni: vagy a mesterséget több év alatt elsajátító, telephellyel rendelkező sírkövesként, vagy sírgondozóként; utóbbihoz elég volt egy vállalkozói engedély és egy OKJ-s tanfolyam. A sírkövesek közül többen csak pancservállalkozónak hívják a tisztító-gondozókat, akik közül sokan jobb híján adták a fejüket erre a szakmára. "Közben meg tönkretesznek minket. Nem lenne szabad egy tanfolyam után beengedni valakit oda." Igaz, a sírkövesek ipartestülete elérte, hogy 2008. január elsejétől a sírkő felállítását, javítását, tisztítását csak az végezheti, aki sikeres műkőkészítő, szobrász- vagy szobrászművészképzésen vett részt. Más kérdés, hogy ettől nem szűnt meg a probléma, mert sokan továbbra is vállalkozóként járnak be és dolgoznak. Nincs ugyanis ellenőrzés, bárki bemehet a temetőbe, és ha történetesen két ember - egy látogató és egy nyomuló vállalkozó - beszélget, az amúgy sem bizonyít semmit. Különben is: ki ellenőrizné? Ez nem vagyon-, inkább fogyasztóvédelmi ügy. Elintézik annyival, hogy néhány magasan elhelyezett és apró betűvel szedett táblán felhívják a figyelmet a temetőben munkát szerző vállalkozók jelenlétére, és kérik, ne adjanak nekik munkát.
Sokan mégis adnak, amin a sírkövesek felrobbannak. "Akad köztük tisztességes, de belőlük kerülnek ki a gazemberek is" - mondja egyik forrásunk. "Arról nem is beszélve, hogy én nem vállalhatok benn munkát, mert akkor öt évre kitilthatnak. ' viszont szerez, egész nap benn jár, bebeszél a rokonoknak mindent, amivel napi 2-3 munkát csak összeszed. Én eközben idekinn ülök és várok, hiába. Sajnos a magányos emberek csak-csak leállnak velük, és végül úgy adnak nekik munkát, hogy eredetileg nem is gondoltak volna rá. De sírkőpótlást is elvállalnak, amire nincs képesítésük, de ezt csak mi, szakmabeliek tudjuk, a látogatók nem. Ha kell, azt hazudják, hogy ennek és ennek a neves cégnek az alkalmazottai, bármit bevetnek. Volt egy idős ügyfelem, akinek a felállítás után két héttel elvitték a fedlapját. A férjem megsajnálta őket, ajándékba adott nekik egy újat. Eltelt egy hónap, akkor a sírfejet vitték el. Most úgy járnak ki, hogy nincs sírfej. Elfogyott a pénzük."
Tavasszal a terepen
Rég elolvadt a hó, és március első melegebb hétvégéjén a temetőnek tényleg nincs túl barátságos arca: sok padra lehetetlen leülni, vagy az ülőlap, vagy a hátlap hiányzik, szétrohadva állnak itt már évek óta. Nagyapám sírja előtt se lehet, ráadásul a "házilag" telepített padokat egy friss fővárosi rendelet értelmében március 31-ig el kellett távolítani, különben elbontják őket. Na és a szemét: parcellánként jár egy kuka, a gyakorlat azonban túllép ezen, sok helyen tízméterenként rohadnak a kupacok, a növényi maradékoktól kezdve van bennük minden: rakéta, mosószeres flakon, kétdeckós, diszperzitesvödör, vécépapír, zokni, mécses, művirág. És szerteszét a ledöntött sírfejek, a fedlap nélküli, tátongó sírok, a szétvert emlékművek.
"Ezt nem verhették szét, nézze, milyen mohás a talapzat, ez mutatja, milyen öreg. Itt az történt, hogy az alja besüllyedt az esőtől, vagy attól, hogy odalenn összetört a fakoporsó - tíz év után ez bekövetkezik -, és a föld becsúszott az üres lyukba" - kalauzol az egyik sírköves. "Nem kell mindent barbárságnak hinni egyből. Nézze csak, ez sem az." Egy, a nagyapáméhoz hasonló háromrészes családi sír előtt állunk, itt a fedlap széléből tört le hosszában egy vastagabb csík. "A műkő átka. Az anyag 25 évig bírja, aztán az esőktől meg az időtől elporlad benne a cement, és akkor széttörik, beszakad magától." Megyünk beljebb az egyik bejárathoz közeli parcellában, állítólag itt sűrűek a felajánlkozások, "főleg a köröndök környékén, mert idejárnak ki leggyakrabban az idősebbek. Messzebb vagy a távolság, vagy a félelem miatt nem merészkednek. Pár perc alatt kirabolják őket, a támadók eltűnnek egy perc alatt. Senki sem segít nekik."
Az egyik műkő fedlapra mintha kalapáccsal mértek volna életerős ütést. "Ilyen magától nincs. Ezt valaki szándékosan csinálta. Vagy bosszúból, mert visszautasították az ajánlatát, vagy azért, hogy később kijavíthassa." Tíz méterrel odébb az egyik síron már nincsen fedlap. "Két dolog miatt nyilvánvaló, hogy ez lopás. Egyrészt nincs feltöltve földdel a sír. A nyitott sírokban, nézze csak a szomszédját, magasan áll a föld. Másrészt itt ez a fehér csík, végig itt, az alapon. Ez még a fuga nyoma, és hogy ennyire fehér, ez még azt jelenti, hogy ezt halottak napja előtt, de legfeljebb tavaly nyáron vitték el. Ne higgye, hogy olyan nehéz mutatvány." Ezzel már arrébb is lép kettővel, és megfogja a fedlap szélét. "Ha ezt én most elkezdeném mozgatni, előbb-utóbb meglenne az eredménye. Látja, harminc éve volt a temetés, '81-ben, ezt a lapot már aligha köti ide bármi is. A gumikalapács a legjobb. Pár perc alatt leszednénk ezt itt ketten, a kutya se venné észre."
Nyitva még mindig
Ha lelopják, ha szétverik, ha rádől egy fa, vagy bármi történik a sírral, úgy marad, ki tudja, meddig. "Évek óta néz ki ilyen rémesen, és semmi változás" - mutat egy idős hölgy a szemközti, ripityára tört sírra a 7-es parcellában. "Személyesen szóltam az igazgatónak, csináljanak vele valamit, nekem esik rosszul kijárni. Persze nem tesznek semmit, csak ha lejár a 25 év. Akkor majd rátemetnek. Azt is mondták, örüljek, hogy így van, mert ha nem lenne semmi, benőné a gaz. Ezek szerint talán még húsz év múlva is így lesz, amikor már rég itt fekszem a férjem mellett. Remélem, a halottak nem látnak. Nem szeretném évekig ezt a gyalázatot bámulni." Az ügyben megkerestük mi is Görgényi Attila igazgatót, ő azonban elhárította a lehetőséget, neki ugyanis - mint mondta - nincs nyilatkozati joga. A Magyar Nemzet néhány éve beszámolt egy sírlopási ügyről, a károsultat akkor a BTI korábbi igazgatója, Simóka Kálmánné levélben arról tájékoztatta, hogy "nem állíthatnak minden sírhely mellé valakit, a biztonsági őrök csak a temető egészére (kiemelés tőlem - N. G. M.) vigyáznak".
Márciusban már mozog a temető, a kísértetek azonban még az engedélyek után rohangálnak. Nehezebb ezt most megszerezni, állítólag több igazolás és adminisztráció kell hozzá, így a szellemekről egyelőre csak a felszakított sírok és a rokonok beszélnek. Szúrópróbaszerűen szólítok le két asszonyt, őket vajon megkörnyékezték-e már. Az egyik azt mondja: többször is megtalálták őket ezek a "fura alakok". Legutóbb novemberben próbálkoztak, de eddig mindig odébbálltak, nem erőszakoskodtak, igaz, hallottak már csúnya történeteket.
Negyedóra múlva a nagyapám sírja előtt állok, kezdem a látványt megszokni. Nemrég hajtott el a sírkövesem, azt mondja, elfoglalt, csomó munka szakadt a nyakába, várjak türelemmel, egyszer majd ide is eljut, és befedi. Jó lenne: pár hete beszereztem egy nagyobb ponyvát is, ráborítottam a sírra, széleire köveket tettem, ne fújja el a szél. Ocsmányul nézett ki, de legalább lefedte valami a csontokat tartalmazó földet. A ponyva két hétig bírta, majd odébbállt - gondolom, nem a szél vitte magával. A sír még mindig olyan, mint hónapok óta, csonka és nyitott. Közepén tavaszi újdonság: zöld csomó. Felverte a fű.
Egy asszony élete
Remek hely a temető azoknak, akik idős embereket szeretnének kizsákmányolni. Az új köztemetőben tavaly egy özvegyasszonyt hálóztak be, és kötöttek vele eltartási szerződést - meséli egy illetékes az önkormányzatnál. "Nagyon kiszolgáltatottak azok az emberek, akiknek nincs senkijük. A nénivel először barátságosak voltak, kérdezősködtek, kiderítették, hogy egyedül él, közben megtudták a címét, majd kierőszakolták az eltartási szerződést. Papíron törvényes volt minden." Az igazi rossz azonban csak ezután jött: a kőbányai gyámhivatalt a körzeti orvos és az idős hölgy szomszédai egyszerre keresték meg, hogy vegyék hivatalos gondnokság alá az asszonyt. Egybecsengő elmondásuk alapján úgy tűnt: eltartói éheztették a nénit, és rendszeresen bezárták a lakásba, sőt állítólag szexuálisan is zaklatták. A történet azonban itt véget is ért: a hölgy a szerződés megkötése után fél évvel csonttá soványodva a kórházban halt meg. "A lakás pedig az eltartónál maradt, máig az övé."
