„Tudtam, hogy ha nyernek, akkor én megyek innen” – Akik április 8. után eldöntötték, hogy elhagyják Magyarországot

  • Gera Márton
  • 2018. július 1.

Belpol

Van, aki visszatér, van, aki most megy ki először. A közös bennük, hogy a választási eredmények miatt hagyják el az országot.
  • Kevés téma van, ami annyira megosztaná a közvéleményt, mint a kivándorlás. Valószínűleg mindenki ismer valakit, aki az elmúlt években hagyta el az országot, vagy éppen a kiköltözést tervezi. A problémához ugyanakkor sokak szerint semmi köze a politikai helyzetnek.
  • Noha a legutóbbi adatok szerint közel egymillió magyar hagyta el az országot a 2004-es EU-csatlakozás óta, a kivándorlók pontos számát továbbra is nehéz megbecsülni.
  • A magyarnarancs.hu most induló cikksorozata viszont nem a számokról szól. Olyan magyarok története következik, akik az április választások után döntötték el, hogy elhagyják Magyarországot. Van, aki egyébként is ment volna, mások itthon folytatták volna, ha máshogy alakulnak a dolgok.

„Elvi síkon korábban is gondolkodtam a kivándorláson, de mindig csak mi lenne, ha jelleggel. A választások előtt viszont nagyon megcsömörlöttem attól a miliőtől, ami kiéleződött a kormányzati propagandában. Tudtam, hogy ha nyernek, akkor én megyek innen” – meséli Karina. A közgazdász végzettségű nő két gyereket nevel egyedül, miután elvált a férjétől. Azt mondja, jól élnek itthon, anyagi gondjaik nincsenek, az elmúlt hónapokban mégis azt kezdte el érezni, hogy menniük kell: „Nekem itthon is szép életem van, több mint szuper fizetéssel, céges kocsival, évi több külföldi úttal. Folyamatfejlesztőkén dolgozom egy német cégnél. Ennek ellenére itt azt érzem jó ideje, hogy nem haladunk előre. A közéleti légkör egészen döbbenetesen mérgező, a sorosozó, migránsozó plakátok, a stadionok, miközben mi visszük a papírt az iskolába, mi rakjuk össze a bútorra valót, mindez felőrölte az idegeimet. Ez az ország nem halad előre sajnos.”

Karináék Londont választották, mert a volt férje azt mondta, csak angol nyelvterületre engedi ki a gyerekeket. A választások másnapján kezdték el szervezni a kiköltözést, ma pedig már a repülőjegy is megvan: július 29-én indulnak. „Útlevél is megvan, már a kutyának is. Közjegyző előtt alá van írva a gyerekek kiviteli engedélye az édesapától. Van raktár a cuccainknak itthon. Kint elviekben van lakás és meló, de csak Londonban. Igyekszem később London közeli kisvárosban találni másik helyet és munkát, ha nem sikerül, akkor Londonban íratom be a gyerekeket suliba.” Amikor elmondta a gyerekeinek, hogy a költözést tervezi, a nagyobbik nagyon örült: „Ő oxigénhiányosan született, ami miatt kicsit lassabban tud írni. Nyolc évet küzdött végig úgy, hogy semennyire nem tolerálta a magyar iskolarendszer a tollbamondás alóli felmentését. Most boldog. A nagy gyerekem itthon kilóg, mert lassú. A kicsi kilóg, mert túl okos. Egyiknek sincs itt jövője, minden, az átlagtól eltérő gyermeket kivet a rendszer. A pici most annak örül, hogy valami más jön, izgul is, bár nagyon sajnálja a barátait.”

Karina egyelőre nem talált a végzettségének megfelelő munkát Londonban, de szerinte ez természetes, és később talán majd tud váltani. Azt mondja, most az volt a lényeg, hogy ne a semmire menjenek ki, ami sikerült is, mert a pár éve Angliában élő öccse segített nekik intézni az ügyeket: „Ő régebben ment ki, lassan 5 éve. Más világ volt. Azonnal kapott munkát, amikor váltani akart, az se volt gond. Ahányszor hazajön, kiakad, hogy itt milyen ingerültek és bunkók az emberek a mindennapokban, a kinti udvariassághoz képest. Pár nap alatt már mindig kényelmetlenül érzi magát és menne vissza. Napi szinten figyeli az itteni politikát, és rendre felháborodik.”

London. Képünk illusztráció.

London. Képünk illusztráció

Fotó: MTI/EPA/Andy Rain

Karina az ismerősei többségének nem is mondta, hogy külföldre költöznek, mert szerinte sokan nem értenék meg. „Látszólag nekem mindenem megvan, így ez nem olyan evidens, mint a simán csak gazdasági okokból kivándorlóknak. Nekem tényleg a választás volt a trigger, amire azt mondtam, ezt nem bírom tovább itt” – mondja. Még nincs válasza arra, hogy valaha hazajönnek-e majd. A választások óta viszont inkább azt érezte, hogy indulna azonnal: „Olyat egyszer sem éreztem azóta, hogy inkább maradjunk. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeim itt nyitott, értelmes világpolgárrá válhatnak, hogy az lehet belőlük, amit csak akarnak. Nem, ezt itt nem tudom most elképzelni.”

A Duna hiányozni fog

„A választások előtti pár hétben jött az ötlet egy barátunk révén, hogy meg kellene próbálni Angliában. Akkor még nem gondoltuk komolyan. A választások napján viszont pont kint voltunk felmérni a terepet, hogy mennyire élhető a hely, és hát meggyőzött. Az eredmények után meg már nem volt kérdés, hogy itthon elindul egy mélyrepülési folyamat, és mennünk kell” – meséli Nóra, aki itthon fogászati asszisztensként dolgozik. Azt mondja, valószínűleg akkor sem maradtak volna Magyarországon, ha más választási eredmény születik, de akkor biztosan nem sürgette volna ennyire a költözést. „Órákig tudnánk boncolgatni, hogy mi az, ami probléma itthon: korrupció, uniós pénzek elszórakozása, miközben vállalkozásokat lehetetlenítenek el, amit a saját példánkból is tudok. Közben pedig itt vannak az oktatási és egészségügyi rendszerek hiányosságai” – mondja.

Nóráék a választások után rögtön elkezdték a tervezést, most ott tartanak, hogy azt már biztosan tudják, hogy szeptemberben költöznek ki. Két barátjával megy ki, de azt tervezik, hogy egy év múlva csatlakozik hozzájuk az egész család, mert szerinte „senki nem lát itthon hosszú távon reményt rá, hogy jobban fogunk élni valaha is”. Nóra azt már tudja, hogy hol fog dolgozni, mert a kint élő barátaik szereztek munkát: „Egyáltalán nem fontos szerintem, hogy kint mit csinálok, ugyanis az itthoni bérek többszörösét fizetik. Itt fogászati asszisztens vagyok, ott kint ruharaktárban leszek csomagoló. Később, ha belejövök, keresek a szakmában munkát.”

Amikor többeknek elmondták, hogy elhagyják az országot, néhány egészen szélsőséges reakcióval is találkozott. Volt, aki azt mondta, nem hazafiak, de olyan is akadt, aki azt vágta a fejükhöz, hogy pénzéhesek, amiért nem érik be annyival, amennyi itthon van. „Ilyenkor azt válaszoltuk, hogy a saját életével mindenki azt kezd, amit jónak lát” – mondja Nóra.

Itthonról még csak elképzelni tudják, hogy mi fog hiányozni, de egyvalamiben biztosak: „Dunai gyerekek vagyunk, úgyhogy a Duna valószínűleg hiányozni fog.” Azt viszont határozottan mondja, hogy a családalapítást kint tervezik. „Bármit el tudok képzelni. Úgy érzem, hogy ott bármi lehetek. Folytathatom majd azt, amit itt dolgozom, vagy kipróbálhatok bármi más területet, amit itthon nem mernék.”

Szeretem a hazámat, de rossz a hangulat

Krisztina története kicsit más. Ő 2014-ben döntötte el, hogy Angliába költözik, miután úgy érezte, a magyar viszonyok között már nem tud dolgozni. „Állami intézményben voltam, és már nagyon fojtogatott az a korrupt légkör, ami a hivatalon belül uralkodott. Utáltam, hogy csak akkor jutsz előrébb, ha csontig nyalsz, jópofizol a feletteseidnek. Elegem lett abból a népnyúzásból, amit nap mint nap láttam. Minden kollégámat megbetegítette a napi stressz, a nyomás, amit felső szintről kaptak. Nem bírtam már olyan légkörben élni. Közben azonban ott lebegett az ember szeme előtt, hogy ha nem tetszik, el lehet menni. Elmentem, és nem bántam meg” – meséli.

Amikor anno elkezdte mondogatni az ismerőseinek, hogy mit tervez, megoszlottak a vélemények. A barátai többsége negatívan állt a kivándorláshoz, azt mondták neki, hogy itthon is lehet jól élni, boldogulni. „A következő években szinte mind külföldre költöztek családostul” – mondja Krisztina, akinek az volt a legmeglepőbb, amikor a főigazgatója azt tanácsolta, hogy ne gondolkozzon, hanem menjen, mert itthon úgysem lesz jobb.

Közel négy éve ment ki Angliába, ma azt meséli, hogy a számításai bejöttek, még ha az nem is igaz, hogy kint kolbászból van a kerítés: „Angliában sem könnyű az élet, de legalább megbecsülnek, a főnökeim tudnak mosolyogni, ismerik azt, hogy kérem és köszönöm. Igaz, háromszor annyit dolgoztam, mint itthon, de örömmel és nyugodtan tettem, nem pedig gyomorgörccsel. Nem trükköztek a szabikkal, a bejelentéssel, nem volt sumákolás semmivel.” Bár jól érezte magát kint, honvágya mindvégig volt. „Folyamatosan figyeltem az itthoni helyzetet, mert azért az ember mindig idegen marad egy másik országban, meg vágytam is haza” – meséli.

Krisztina idén márciusban úgy döntött, hogy hazajön. Nem volt konkrét oka a hazatérésnek, csupán annyi, hogy változásokat remélt az áprilisi választásoktól: „Nagyon bíztam benne, hogy változás lesz, és az embereket nem tudják tovább megvezetni, hogy elindul egyfajta folyamat, ami miatt hazajöhetnek az emberek külföldről. A barátaim erre konkrétan azt mondták, hogy hülye vagyok.” Amikor április 8-án megjöttek a választási eredmények, már itthon volt: „Csalódott voltam és dühös. Nem értettem, hogy mi nem volt egyértelmű az embereknek az elmúlt nyolc évben.”

Most azt mondja, a hazaköltözést nem kudarcként, csak egyszerű csalódásként élte meg, de azt már tudja, hogy szeptemberben megy vissza Angliába, ugyanoda, ahol eddig dolgozott. Ma úgy érzi, semmi és senki nem motiválja abban, hogy itthon maradjon. „Nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben hazajöjjek. Szeretem a hazámat, de rossz a hangulat itthon.”

Malmö. Képünk illusztráció.

Malmö. Képünk illusztráció

Fotó: MTI/EPA/Andy Rain

Adtam volna lehetőséget még az országnak

Zsuzsanna közgazdászként végzett, ma állami vagyonkezeléssel foglalkozik, és azt mondja, egyáltalán nem élnek rosszul. Most mégis azon dolgoznak, hogy Svédországban találjanak maguknak munkát. Zsuzsanna azt meséli, hogy a választási eredmény miatt kezdték el tervezni a költözést: „Teljes mértékben az eredmény játszott szerepet a döntésben. Ha más lett volna a vége, adtam volna lehetőséget még az országnak, hátha változik valami.” Így viszont még inkább elege lett abból, amit az elmúlt években látott: „Az urambátyámrendszerből, hogy igazából csak az tud érvényesülni, akinek kapcsolatai vannak, hogy az üzleti életbe is beleszól a politika. Az oktatásunk katasztrófa, miközben én rengeteg adót fizetek. Mégsem arra mennek az adóforintok, amire kellenének. Olyan országban akarok fizetni, ahol tudom, hogy az adóm hasznosul.”

„Az ismerőseink, barátaink nagyrészt ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, de valahogy nem tudják elképzelni az újrakezdést külföldön. Viszont minket nem igazán szerettek volna lebeszélni” – meséli. Pedig Zsuzsannáék tudják, hogy kezdetben valószínűleg rosszabbul fognak élni, mint itthon. Azt mondja, itthon nincsenek anyagi gondjaik, kint viszont egészen biztosan a végzettsége alatt vállal majd munkát: „De engem ez annyira nem zavar majd. Fel vagyok rá készülve.”

A férjével és a kilencéves kisfiúkkal akkor szeretnének költözni, amikor találnak kint munkát. Mindenképpen Malmőben vagy a közelében szeretnének maradni, mert ott élnek ismerőseik. „Ha kimegyünk és nem lesz valami vis maior, mi biztos nem jövünk haza” – jelenti ki.

A cikksorozat következő, jövő héten megjelenő részében újabb történeteket ismerhetnek meg.

Figyelmébe ajánljuk