Így kell temetni a köz társaságát, az egyenlők közösségét: az elegáns, jobb körökből való hölgyek és urak kultúrműsort állítanak össze önmaguk tiszteletére, közpénzen finanszírozott, „nem sajtónyilvános” magánpartijukat rendőrsorfal védi, körülöttük hullámzik a magyar nép tízezres tömegeinek undorral elegy, mélységes megvetése.
Az egyre gyűlő, impozáns méretű tömegben Illés-számok szólnak (Szemétdomb, Ne gondold), alighanem a nemsokára a színpadon is feltűnő Bródy János Lesz még magyar köztársaság című, percek alatt szinte himnusszá váló, kedves, de talán kissé túlértékelt polbeatszámát előkészítendő. Székely Tamás Szolidaritás-társelnök a színpadról megkéri a tömeget, hogy engedjék be a hátulról érkezőket is, ami nem könnyű, mert egy idő után lépni is alig lehet, a maroknyi nácit (a definíciós problémát gyorsan megoldja pár karlengető kretén) rejtélyes okokból, az előzetes ígéretekkel szemben, nem választják el a többi tüntetőtől, úgyhogy némi lökdösődés támad, amikor be akarnak nyomulni a tömegbe. Percekkel később érkeznek a rendőrök, és elállják az útjukat. A több tízezres (egyes becslések szerint közel százezres) tömeg 75-80 százaléka feltehetően nem is veszi észre a dolgot, de a jobboldali média tudósításai mással jóformán nem is foglalkoznak, csak azzal, hogy az alighanem garázda hajlamú tüntetők egymásnak mentek. További zeneszámok és a Magyar Fokhagyma Front bizonyára jószándékú, de fárasztóan szellemtelen idétlenkedése után végre elkezdődik a program. A résztvevők felsorolása önmagában is lelkesítő, a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéki pártok mellett itt voltak a nyugdíjas-szervezetek, a hajléktalanság kriminalizálása ellen szerveződött civil mozgalmak, az életforma-kisebbségek egyesületei, és még az olyan, eddig csak szakpolitikai kérdésekkel foglalkozó csoportok is, mint a Hoffmann Rózsa ostoba törvénye ellen fellépő, a pedagógusszakma krémjét, szülői és szakszervezeteket egyesítő Hálózat a Tanszabadságért. Az egymás jelenlététől is egyre lelkesebb, bizakodóbb tüntetőknek nem kell más, csak a jól ismert, sorra elhangzó hívószavak: demokrácia, jogállam, Alkotmány, köztársaság, valamint mindenekelőtt a „nem félünk”.
Fotó: Németh Dániel
A beszédek voltaképpen nem is tettek mást a botrányok újbóli elősorolásán kívül: visszamenőleges törvényhozás, a szociális jogok megnyirbálása, az Új Színház ügye párban a kultúra kivéreztetésével, a sajtószabadság korlátozása, a vallásszabadság elleni támadás mind-mind talált, ahogy a konklúzió is: el akarják venni a szabadságunkat, de kenyeret és „rendet” nem tudnak adni cserébe. Ellenkezőleg, egyre mélyül és terjed a kilátástalan szegénység, rohamléptekkel közelít a csőd és a káosz. Kónya Pétert ebben a vonatkozásban megihlette a miniszterelnök által kitartóan nyűtt hajómetafora: Orbán szerinte olyan „erős kormányos”, aki vaskézzel, se jobbra, se balra ki nem térve vezeti Titanicját a jéghegy felé. Kónya rövid, ütős beszédében került elő először Schmitt Pál „köztársaság nélküli elnök” neve, és a pfujolás mértéke újból nyilvánvalóvá tette a jól ismert igazságot, hogy a gerinctelen lakájokat még uraiknál is kevésbé szokás szívlelni.
Fotó: Németh Dániel
Kónya a „remény éve” formulát idézte – szerinte Schmitt immár szokásos újévi verbális szerencsétlenkedéséből, valójában Orbánnak lehetünk hálásak érte –, és úgy vélte, ebben véletlenül van némi igazság: a remény itt van a téren, és alighanem egyre nő majd. A jogfosztások minden újabb felsorolása egyre jobban feldühítette a tömeget, amely egyszerre volt bizakodó és kétségbeesett. A részvétlen, a valóságtól elzárkózó, ízléstelen rongyrázás nagymetaforája, a fideszes „Operabál” minden említése arculcsapásként hatott, aminthogy az is volt.
Ripp Zoltán megjegyezte, hogy Antall József, a mértéktartást, a politikai kultúra etikettjét még ismerő konzervatív úriember, aki éppen nem gondolta, hogy a rendszerváltás befejezése egy új tekintélyuralom kiépítése lenne, aki mindentől függetlenül mégiscsak volt valaki, bizonyára undorodna attól, amit honi jobboldalként vehetne ma szemügyre. Jogos volt tehát Szűts Miklós kérdése: ki fog ezekre a kétely és önkritika nélküli, önhitt és válogatott senkikre emlékezni húsz év múlva (példája megvilágító volt, bizonyos Semjén Zsolt, mondott egy másik nevet is, de azt már elfelejtettem). Annak ellenére is jogos volt, hogy csak remélhetjük, nem lesz okunk élesen emlékezni, aránylag fájdalommentesen leszünk túl rajtuk. Ahogy Ripp példamutatóan goromba szónoklatában summázta: „Eszelősök és akarnokok kezében van az irányítás.” Galkó Balázs Orbán Ottónak a Fidesz által ihletett régi versét szavalta: „Rendőrállamban nőttek föl / Szabadságnak azt gondolták, hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg.”
Majtényi László volt az este leglángolóbb szavú orátora. Népharagról beszélt, majd szerény javaslatot tett a kormánypártoknak: „Mielőtt befejezik működésüket, melyen, ők is tudják, nincs áldás, tegyenek egy gesztust: vonják vissza az Alaptörvényüket meg az összes sarkalatos törvényüket, még mielőtt távoznának.” Ezt szerinte valami olyasmi miatt kéne megtenniük, amire mindig is fogékonyak voltak: saját, jól felfogott érdekükből kifolyólag. Ezután a már-már fenyegető hangú beszéd után elszavaltuk, majd elénekeltük a Szózatot, az Egy mondat a zsarnokságról már a békés hazatérésre felszólító mondatok után hangzott fel, ami kissé korainak tűnt, hiszen még el sem kezdődött az operaházi esemény, amelyet a nép, bár a kutya sem hívta, jelenlétével meg kívánt tisztelni. Ráadásul azt hallottuk Ripp Zoltántól is, hogy „illegitimnek tartjuk az orbáni rendszert, mert törvényes úton ugyan, de felszámolta magát az alkotmányosságot”, továbbá, hogy „valamennyiünk felelőssége, hogy ne hagyjuk”. A békére való felszólítás helyes volt, de hazamenni még igazán nem volt ok. A felajzott, dühös tüntetők nagy része ennek ellenére engedelmesen távozott, de ezrek döntöttek úgy, hogy megvárják választott képviselőiket egy spontán fogadóóra keretében. A Nemzet Örökös Kormányfője és untermanjai, továbbá az Emberek Embere, akinek ajtaja mindenki előtt nyitva áll, és aki imád az emberek közé menni, a hátsó bejáraton slisszoltak el, igen kevéssé méltóságteljesen. Alaptörvényük olyan fogadtatást kapott, amilyet érdemelt, és talán világossá vált némelyek számára közülük, hogy a méltóságot és tekintélyt nem lehet kilóra megvenni a mások pénzén: figyelem, alázat, tudás és tartás nélkül nem jut. Aki gombnyomó automatává aljasítja le magát, akinél még egy közepesen bonyolult mobiltefon is komplexebb és többfunkciós, azon nem segít sem szmoking, sem estélyi, sem Opera, sem lézerblokkolós szolgálati Audi: utolsó szolga marad a legnagyobb puccparádéban is. „A többség lesütött szemmel vagy telefonálva lépett ki az ajtókon, nem is néztek az Andrássy út felé, ahol a tömeg folyamatosan skandálja: Megbuktatok, megbuktatok!” – tudatta az origo. Operai tanulságot vihettek haza a benti résztvevők: számukra, úgy tűnik, vége a szép időknek. Még most sincsen késő abbahagyni.
Fotók
Fotó: Németh Dániel
