Az eurózónához való csatlakozás alapvető kritériuma, hogy a tagországok holmi belpolitikai előnyökért ne játszadozzanak a gazdasági folyamatokkal. A középtávú fiskális szigor alátámasztásául az eurót használó régi tagországoknak ezért stabilitási, míg az övezethez kötelezően csatlakozó új belépőknek konvergenciaprogramot kell készíteniük. Utóbbiban hitelt érdemlően kell bemutatni, hogy az 1992-es maastrichti szerződésben rögzített konvergenciakritériumoknak (ezekről lásd keretes anyagunkat) hogyan, mely gazdaságpolitikai intézkedésekkel és ezek milyen ütemezésével kívánunk megfelelni. Az első programot 2004 májusában kellett benyújtanunk, majd minden év decemberében el kell készíteni az aktualizált - a hazai és a világgazdaság fejleményeihez igazított - változatot. A Brüsszelnek benyújtott tervezetről az Európai Bizottság ajánlása alapján, a gyakorlatban ettől minimális mértékben eltérve, az unió pénzügyminisztereiből álló tanács dönti el, hogy az hihető-e.
Nos, eddigi programjaink nem voltak hihetők, így voltaképpen még mindig az elsőt készítjük - fogyatkozó uniós és nemzetközi befektetői türelem közepette. A hazai gazdaságpolitika módszere meglehetősen egyszerű volt: a konvergenciapálya felvázolását csökkenő számsorok közlésével letudni, hivatkozásként nem létező intézkedéseket említeni. Az egymást követő programok sajátja volt még, hogy az időközben a tervezettnél nagyobbnak bizonyuló tényleges államháztartási hiány ellenére mindig 2008-ra hoztuk ki az euró (leghamarabb két évvel később lehetséges) bevezetéséhez szükséges szintet, természetesen egyre nagyobb ütemű lefaragásokat vizionálva - továbbra is minden alap nélkül.
A tavaly decemberi aktualizáláskor a kormány még tovább lépett, a drasztikus hiánycsökkentést ugyanis az ötéves adócsökkentési program bevezetésével is elérhetőnek tartotta. Ami akkor is nevetséges vélelem volt, ha közben a deficitszámítás szabályai is változtak: az új paktum szerint a magánnyugdíjrendszerbe befizetett és így a nyugdíjalapból hiányzó pénzek 2009-ig csökkenő mértékben levonhatók a hiányból. A kiadási oldalon 2008-ig tervezett, a GDP-hez viszonyított 3 százalékos megtakarítás részletes kifejtése pedig így hangzott: "Az átalakítások középpontjában 2006-2008 között továbbra is a közszféra létszám- és bérhelyzetének reformja, valamint a takarékosabban és hatékonyabban működő intézményrendszer kialakítása áll. Folytatódik az állami feladatellátás felülvizsgálata, a párhuzamosságok, illetve a szükségtelennek ítélt tevékenységek megszüntetése." A sorozatos figyelmeztetéseket követően Brüsszel 2006 januárjában már morcosan tette világossá: ennél bizony sokkal pontosabban szeretné látni a megoldást; az új program benyújtási határidejében pedig nagyvonalúan figyelembe vette a közelgő parlamenti választásokat, és a szeptember elsejei időpontot jelölte meg.
Hosszú idő után most mutatkozik először komoly elszánás a reális gazdasági pálya vázolására. Egyrészt az Európai Bizottság egyre komolyabban fenyegetőzik a végső szankció bevetésével, azaz a kohéziós alapból érkező támogatások megnyirbálásával - noha e lépés valószínűsége valójában kicsi (lásd: Lengő frász, Magyar Narancs, 2005. november 24.). Másrészt viszont az újabb megrovás véglegesen hiteltelenítené a gazdaságpolitikát, ami a pénzügyi stabilitás/instabilitás határán egyensúlyozó ország esetében nem előnyös, nem beszélve a hiány finanszírozásának költségeiről (a deficit nagyobbik részét az államadósság kamatai teszik ki). Magyarországnál komoly előrelépés, ha idén kiindulópontként végre az államháztartás valós hiánya szerepel: a nyugdíjkorrekciót figyelembe véve a GDP 8,6 százaléka (az idei célt a korábbi programok 3,5 majd 4,6 százalékra lőtték be). Gyurcsány Ferenc ezen túlmenően is a hiteles menetrend mellett kötelezte el magát. Nyilatkozataiban legalábbis visszafogott előrejelzéseken alapuló, kis kockázatú, nem túlfeszített, a konvergenciacélokat nagyjából egyszerre elérő és konkrét intézkedéseket tartalmazó programról beszél.
A pálya megszerkesztésekor könnyebbséget jelent, hogy a kormány lemondott a beígért adócsökkentésről. További előny lehet az új kormány eddig megvalósított egyetlen intézkedése, az Új Egyensúly néven futó adóemelési program, bár a fentebb emlegetett konzervatív becslések jegyében a romantikus szürke- és feketegazdaságba szállingózó vállalkozásokra tekintettel talán nem árthat a bevételnövekménnyel szembeni kétely. A tapasztalatok amúgy is azt mutatják, hogy a hosszú távú egyensúly eléréséhez előbb-utóbb a kiadásokhoz is hozzá kell nyúlni. Ennek megfelelően a konvergenciaprogram alapját az új, immáron igazi kormányprogram, pontosabban annak tényleges gazdaságpolitikai része fogja képezni, mely egyúttal a ciklusbeli költségvetések sarokpontjait is előre kijelöli. A kiadáscsökkentés menetrendjéből derülnek ki tehát az oly nehezen készülő reformok legfontosabb elemei. A közelgő határidő miatt most kell végiggondolni például a nyugdíjrendszer átalakításának alapelemeit, amely morfondírozásra egyébként jelentéseiben az Európai Bizottság is igen erősen biztat - hiszen a társadalom elöregedéséből adódó finanszírozási többletet valahogyan pótolni kell. Nyilvánvalóan napirenden van a korhatáremelés, a 13. havi nyugdíj - ami önmagában fél százalékkal járul a hiányhoz - eltörlésének és/vagy a nyugdíjindexálás megváltoztatásának kérdése. Mint ahogy most kell számolgatni azt is, kinek járjon járulékfizetés nélkül is egészségbiztosítás, vagy mondjuk mennyiben indokolt a pedagógusok jelenlegi létszáma - mindez (és a többi) természetesen a költségvetési hatásuk tükrében. Éppen ezért nem is meglepő, hogy a program részleteiről egyelőre nem szivárgott ki semmi - talán a kormány levonta a tanulságot a vizitdíj mint az egészségügyi reform egyik marginális eleme körül kialakult hangzavarból.
Egyúttal most debütál valójában az újonnan kialakított döntési mechanizmus is. A verdikt szerint a minisztériumok apparátusától e pillanatban nem várható el a korrekt stratégiakészítés, s az elkülönülő ágazati érdekérvényesítésnek egyébként sincs helye: a reformtervek elkészítésének központja az Államreform Bizottság. Az alapvető információkkal rendelkező tárcák természetesen részt vesznek a tervezetek elkészítésében, de az irányítás a továbbra is anonim gazdaság- és társadalomkutatókat alkalmazó bizottságé. A Pénzügyminisztérium (PM) pedig előállítja az elkészült alternatívákhoz rendelhető számokat.
A valóban megalapozott program elkészítéséhez a kormány még egy sajátos, önkorlátozó testületet is magára erőltetett. A Konvergencia Tanácsba delegált független szakértők - Bogsch Erik, a Richter Gedeon Rt. vezérigazgatója, Simor András, a Deloitte Zrt. elnök-vezérigazgatója és Surányi György volt jegybankelnök, az olasz Intesa Group közép-európai igazgatója, a CIB Bank Rt. elnöke - feladata, hogy szemüket a készülő tervezeten tartsák. A tagok nyilvánvalóan nem adják a nevüket egy közgazdaságilag elhibázott anyaghoz, másrészt, ha csak egyikük kiáll a nyilvánosság elé azzal, hogy megint átverés készül, a pénzügyi összeomlás borítékolható. Éppen ezért érthető, hogy a tagok kifejezett kívánságára az elmúlt időszakban valahogy mindig jobb számokkal előrukkoló Magyar Nemzeti Bank képviselője is részt vesz az üléseken.
A grémium tehát a kormány tanácsadó testülete, "közreműködik a konvergenciaprogram elő- és elkészítésében a célok és a várható eredmények nyilvánossággal történő megismertetésében" (a kormányhatározat értelmében a program érvényesítésében is, de hatáskör híján ennek a kitételnek egyáltalán nincs értelme). Mint Simor András lapunknak elmondta, legfontosabb feladatuk az államháztartási hiány leszorításához szükséges intézkedések költségvetési - és ezáltal a konvergenciapályára gyakorolt - hatásának figyelemmel kísérése, míg az egyes lépések társadalompolitikai, szociális következményeiről értelemszerűen nem foglalnak állást. Mivel a tanácsnak egyáltalán nincsen apparátusa, munkájukban egyrészt a PM, másrészt a jegybank adataira és számításaira hagyatkoznak, és bár erre eddig nem került sor, módjukban áll független szakértők, kutatóintézetek véleményét is kikérni.
A miniszterelnök bejelentése szerint az elkészült, de nem végleges anyagról további szakmai konzultációt is folytat a kormány. A jegybankon és a Konvergencia Tanácson kívül megkapja az Állami Számvevőszék, és folyamatosan egyeztetnek az unió illetékesével - elsősorban Joaquin Almunia pénzügyi biztossal. A miniszterelnöki ígéret szerint az anyagot a véglegesítés előtt nyilvánosságra hozzák, és megvitatják az Országos Érdekegyeztető Tanács társadalmi szervezeteivel is. Más kérdés, hogy e szervezetek nyilván nem felejtették el, ahogyan az Új Egyensúly vitájában átnéztek a fejük felett.
De készüljenek számszakilag mégoly megalapozott programok, a társadalmi hatások miatt végső soron politikai döntésre van szükség. Az augusztus végi balatonöszödi kormányülésen a reformokat, ha nem is a normaszövegek szintjén, de koncepciójukat tekintve végig fogják beszélni. A jelenlegi felállásból az is világos, hogy igazából Gyurcsány Ferenc szava számít, ő pedig világossá tette: a fenntartható egyensúlyi pályára való visszatérés az előttünk álló négyéves ciklusnak nem az egyetlen, hanem csak az egyik fő feladata. Olyan kiigazítási pályát szeretne, melyben a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb a növekedési áldozat - és nyilván a politikai kockázat, tehetjük hozzá.
A legutóbbi fejlemény, hogy a konvergenciaprogramban nem szerepel az euró bevezetésének tervezett dátuma. A végcél elhagyása nem kifejezetten hitelességerősítő lépés, viszont eddig az önszuggesztió miatt megjelölt, majd be nem tartott (pedig még törvénybe is foglalt) ígéretekhez képest mégis előrelépés. Simor András egyébként a tanács következő üléséig nem kívánta kommentálni az euróbevezetés dátumának lebegtetését.
Árstabilitás: az infláció emelkedése a vizsgált évben 1,5 százaléknál jobban nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagindexét (ez jelenleg 2,6 százalék). Kamatfeltétel: a hosszú lejáratú kamatláb a vizsgált évben 2 százaléknál többel nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállam átlagát (ez most cirka 4,3 százalék). Árfolyam-stabilitás: az ERM-en belül a nemzeti valutát az utóbbi két évben nem értékelik le. Költségvetési politika: a költségvetési deficit a GDP 3 százalékát, az államadósság pedig a GDP 60 százalékát nem haladhatja meg (utóbbinál elvileg elfogadják a magasabb szintet, ha az adósságállomány folyamatosan csökkenő tendenciát mutat). A tapasztalatok szerint a legfontosabb feladat az államháztartási hiány és az infláció leszorítása. E kettő teljesülése esetén a kamatszint általában az elvárt szintre esik, fegyelmezett költségvetési politikával az árfolyam-stabilitás sem kerül veszélybe. A magas hiány növeli az államadósságot, miközben utóbbi kamatai adják a hiány jelentős részét. A bevezetett adóemelések ugyanakkor növelik az inflációt, mely hatás részben még évek múlva is fennáll. Az infláció letörésére viszont a jegybank kamatot emel. A kiadáscsökkentéssel meg az a baj, hogy időlegesen visszafogja a növekedést és megemeli a munkanélküliséget, holott a foglalkoztatottság nálunk a legalacsonyabb. A régi tagországokra kitalált kritériumokat gyakran éri kritika, legtöbbször az inflációs elvárást. A három lagalacsonyabb inflációjú tagállamból kettő - Svédország és Lengyelország - nem is tagja az euróövezetnek, ráadásul az alacsony jövedelmű, gyorsan növekvő országokban szigorú árfolyam-politika esetén törvényszerűen gyors az áremelkedés, amit a csatlakozásnál nem vesznek figyelembe. Litvánia azért nem csatlakozhatott az idén, mert az árindex-emelkedése néhány század százalékkal meghaladta a referenciaszintet.
