Magyar Narancs: Erős az elkötelezettsége az oktatásügy iránt. A Narancsnak tavaly így fogalmazott: "az életem középpontjában áll az oktatás". Mit jelent ez a kulturális terület szempontjából?
Hiller István: Nem változott a véleményem a 2004-es nyilatkozat óta. Most azzal egészítem ki: négy ilyen nagy terület, mint az oktatás, a kultúra, a tudomány és az egyházakkal való kapcsolattartás összevonása kifejezetten előnyös egy politikai kormányzást megvalósítani kívánó kormányon belül. Valós veszély, hogy a legnagyobb terület, az oktatás rátelepszik a többire, például a kultúrára, ezért a kérdésében megbúvó állításnak van igazságalapja. De azzal, hogy mi ezt felmértük, ellenállunk annak, hogy a kultúra háttérbe kerüljön. A kulturális élet ma sokkal színesebb, mint a kulturális politika. A kulturális politikában az a feladatom, hogy keretet és terepet teremtsek, lehetőséget biztosítsak, és nem az, hogy meghatározzak, kijelentsek és minősítsek.
MN: Bozóki András hosszú távú kulturális stratégiájának is az esélyteremtés volt az egyik alapvetése, ami a kormányprogramban is viszszaköszön. Mi az, ami elődje kulturális stratégiájából átemelhető, és mi nem illik az ön kulturális politikájába?
HI: A helyzet sajátos, hiszen az utódom egyben az elődöm is. Következésképp mindaz, amit másfél év alatt Bozóki tett, kapcsolódik ahhoz, amit én korábban végeztem, és ahhoz, amit utána csinálok.
MN: Ugyanazt folytatja?
HI: Van kontinuitás és kapcsolat. Most először fordul elő, hogy egy kormány a választások után folytathatja a munkáját. 180 fokos fordulatokra nincs ok, de minden területen kell hogy legyen a miniszternek karaktere. Nem vagyunk egymás klónjai, mindenkinek megvan a maga sajátossága.
MN: Mi az öné?
HI: A kultúra irányaiban ugyanazt kívánom továbbvinni, mint amit korábban kulturális miniszterként tettem.
MN: Nagy rendezvények köthetők az ön nevéhez, például a Monet-kiállítás...
HI: Ez önmagában még nem kulturális politika. Kulturális politikának nevezem a magyar közművelődés helyzetét, a kultúrafinanszírozás megváltoztatásának szükségességét, a kulturális intézményrendszer működését, a magyar kultúra itthoni és külföldi, az egyetemes kultúra magyarországi bemutatását. Több mint negyedmillió ember nézte meg a Monet-kiállítást, a nemzetközi trend, a múzeumi boom ekkor vált láthatóvá és értelmezhetővé. És ha ennyi ember néz meg egy ilyen kiállítást, akkor nem állítható, hogy csak az elit jár múzeumba, a tömeg nem.
MN: Ezt a sikerhullámot sok nagy intézmény meg tudja lovagolni, míg másoknál kérdés, hogy a kulturális piacon milyen eszközökkel boldogulhatnak. A Műcsarnoknak például feladata-e ilyen nagy kiállításokkal előállni?
HI: Nem. Nem gondolom, hogy kizárólag tömegvonzó kiállításokat kell csinálni. A kortárs kultúra és a kortárs képzőművészet elősegítésére, támogatására az elkövetkezőkben nagyobb figyelmet szeretnék fordítani.
MN: Említette, hogy a KogArtot jó példának tartja, és szólt arról is, hogy a brit Arts & Business egyfajta honosításával is kísérletezne. Hogyan kapcsolná össze a magán- és a vállalati szféra kultúrára fordítható tőkéjét az állami finanszírozással?
HI: Magyarországon is egyre jobban kirajzolódó kontúrjai vannak egy olyan intézménynek, amelynek ez a feladata - akárcsak Nagy-Britanniában, Norvégiában, Spanyolországban, másutt. Nálunk a rendszerváltozás óta ilyen kísérlet nem volt. Nem tudom, sikeres lesz-e, nincs rá garanciám. De a kortárs művészet, elsősorban a képzőművészet hódít már akkora figyelmet, amely a távlatosan gondolkodó magyar üzletemberek vagy egy vagyonosabb réteg együttműködését hozhatja. Ez eredményes vállalkozás lehet. Meg kell próbálni! 'sszel személyre lebontható konkrétumokat is tudok mondani. Háttértanulmányok már készültek.
MN: Az intézményeket és a képzőművészeket az érdekli, hogy az állam pontosan milyen szerepet vállal majd ebben - mecénás lesz, vagy pusztán menedzser?
HI: A következő durván fél évtizedben az állami költségvetésnek nem lesz jelentékenyen több pénze kultúrára (jelenleg a kultusztárca évi 100 milliárd forintból gazdálkodik - a szerk.). És ha az állam ma édeskeveset fordít a kortárs magyar művészet támogatására, a tehetségek megjelenítésére, akkor érdemes új feladatokra vállalkoznia: partnerkeresésre, az egymásra találás elősegítésére, társfinanszírozásra. A magyar tőke jelentős összegeket költ kultúratámogatásra, csak szétszórt formában, úgy, hogy ez legfeljebb egy-egy rendezvényben jelenik meg. Mindig nehezebb egy vállalkozót a kortárs művészet támogatására rábírni, mint arra, hogy egy neves művész munkájából csináljunk kiállítást. Nem lenne érdemes leülnünk együtt gondolkodni? Az államnak olyan mentalitásváltást kell pártfogolnia, hogy a kultúrában ne mindent az államtól vagy az állami költségvetéstől várjunk. Megjegyzem, a magyar kulturális élet szereplőinek döntő többsége túl van ezen. És ez a felismerés sem új, csak eddig nem csinálta senki.
MN: A kulturális közéletet is alaposan felrázta "az államháztartás hatékony működését elősegítő szervezeti átalakításokról" szóló kormányhatározat. A kulturális intézményrendszert átalakító részeket maga a tárca dolgozta ki?
HI: A kormányhatározat előkészítésében a korábbi kulturális minisztérium néhány vezetője, szakértője is részt vett. Belülről ismerték a dolog rendszerét, nem egyszerűen egy irodából néztek rá.
MN: Bozóki stratégiája megfogalmaz az intézményrendszer átalakításáról bizonyos gondolatokat, amelyek talán visszaköszönnek itt is - ennyi volt a dologban a kultusztárca része?
HI: A Bozóki-féle stratégia intézményi átalakításról is beszél. Szőrmentén és felületesen - pont annyira, amennyire egy távlati stratégiában ezt meg kell említeni. Ezzel egyetértek. Ez nem egy fél év alatt lecsengő, hanem több hullámban lezajló intézményátalakítás kell legyen. Megjegyzem, az egyik legnagyobb intézményrendszer-átalakító tényező éppen egy új intézménynek, a Művészetek Palotájának a megjelenése. Ha megnézi a kulturális élet költségvetését, ez egy igen jelentős tétel.
MN: Évi hétmilliárdos törlesztéssel terheli meg.
HI: És ha nemcsak a törlesztést, hanem a működtetést is nézzük, akkor ez még komolyabb pénz. Miközben nem várható, hogy a kultúra egészére fordítható összeg nőni fog. Magyarország egy ilyen költségvetéssel működő kulturális intézményt nem tud úgy beemelni, hogy minden megmaradjon a régiben. De ha nem lenne a Művészetek Palotája, akkor is szükség lenne az intézményrendszer átalakítására, mert sok párhuzamosság volt benne, és a racionalitást sok ponton nélkülözte.
MN: Egy pillanatra térjünk viszsza az átalakítások előkészítésére, mert azt mintha nem tisztáztuk volna.
HI: Szívesen tisztázom. A kulturális minisztérium közigazgatási államtitkára 2003 júniusától majdnem másfél éven keresztül a jelenlegi kancelláriaminiszter (Szilvásy György, a szerk.) volt. A kormányhatározat előkészítése a kulturális területen kimondottan a kulturális intézményrendszert belülről is ismerő ember kezében volt. A napi munkája éveken keresztül ez volt.
MN: Ehhez képest az intézményvezetők, akiktől nem vitathatjuk el a terepismeretet, nem látják ebben a racionálisabb működés esélyét. A megértésben a csekély tájékoztatás sem segítette őket. Említette, hogy ez egy első hullám. Milyen hullámok lesznek még?
HI: Különböző hullámokban történik a végrehajtás az év végéig. Nem lesz több ilyen nagy hullám, ha jól csináljuk. A kulturális intézmények vezetőivel napi egyeztetés volt és vanÉ
MN: Éa határozat meghozatala óta.
HI: Éannak végrehajtására. Nemhogy egyeztetünk, de egy miniszteri biztost is kineveztünk, aki a Professzorok Háza korábbi vezetőjeként belülről látja az egészet. Mi a cél? Az intézmények szakmai autonómiájának megtartása mellett a racionálisabb, költségtakarékosabb, a szakmai értékeket nem sértő működés. A kultúra világában ma egyszerre van pénzhiány és pazarlás. Az előbbiről sokat beszélünk, az utóbbi eddig tabu volt. A kettő egyébként elég mereven elválik egymástól. Próbáljunk meg mindent megtenni azért, hogy pénzpazarlás helyett a felhasználás értékeket hozzon létre!
MN: Kevesen hiszik, hogy a kormányhatározattal jelentős összegeket lehet megtakarítani. Az eszközök is meglehetősen homályosak. Például a gesztorintézmény szerepe.
HI: Nekem nem homályos. Számos múzeum háttér- és logisztikai tevékenysége egymástól teljesen külön, valóban pocsékoló módon folyt. Az egyik intézményben zajlik egy rendezvény, de utána a háttérszervezet és az infrastruktúra, ami ezt biztosítja, heteken át nem csinál semmit. Szeretnénk ezeket úgy összevonni, hogy ne sértse a szakmai tevékenységet. Senki nem gondolja, hogy az Iparművészeti Múzeum a saját területén nem csinál több kiállítást. De azt a hátteret, ami az összeállításhoz szükséges, a Szépművészetivel fogja megosztani. Erre való a gesztorintézmény, nem valami mesterséges kohót akarunk.
MN: Mennyit lehet mindezzel megtakarítani?
HI: Nézze, a kultúrában minden forint számít. És a megtakarítás a kultúrában marad. Az oktatásügyben és a kultúrában tett lépéseink az adott terület jobb anyagi ellátását szorgalmazzák, nem pénzt szívunk ki. Ha pontosan látom az egyeztetések eredményét, szívesen közlök összeget, de tippelni nem fogok. Az irány a lényeg.
MN: A Szépművészetinek mindebben van valamifajta kiemelt szerepe?
HI: Igen. A Szépművészeti elmúlt másfél-két éves tevékenységét, ezen belül Baán László főigazgató úr tevékenységét nagyon jónak gondolom. A művészet iránt jó érzékkel rendelkező, közgazdasági végzettségű ember, tudja vezetni az ország egyik legjelentősebb kulturális intézményét. Együtt dolgoztunk a kulturális minisztériumban, akkor helyettes államtitkárom volt. Közismert, hogy politikai ízlésirányokban vannak köztünk különbségek, de ez kimondottan inspirálta az együttműködésünket.
MN: Sokan úgy értelmezik mindezt, mint egyenlők és egyenlőbbek közötti különbségtételt. A kormányprogram azt is megfogalmazza, hogy a nemzeti kulturális intézmények státusát át kell gondolni. Ez most következik?
HI: A "nemzeti kulturális intézmények" kifejezés tartalmának kibontását az egyik legcélravezetőbb vitának javaslom és inspirálom is.
MN: A kormányhatározat ennek elébe ment.
HI: A tartalmi vitát a kormányhatározat nem befolyásolja. Meghatározunk egy kört és egy kritériumrendszert: miért vállal az állam felelősséget, és milyen elvárásokat támaszt. A vitának ez a pontja biztosan vihart kavar. Bizonyos intézmények, szám szerint biztosan többen kívül maradnak ezen a körön. Ez nem azt jelenti, hogy az állam értük nem vállal felelősséget, de nem ugyanabban a mértékben és minőségben. Én ezt a vitát szívesen vállalom. Vajon megmaradunk-e a 60-70-80-as évek világánál, az örökölt intézményeknél, és annál az elvnél, ami azt mondja, ha a kultúrában nyújtasz valamit, akkor az államnak kötelessége a finanszírozás? Én azt gondolom, hogy ennek a világnak vége van. Több mint másfél évtizede e tekintetben a kultúra sokkal nagyobb rugalmasságot mutat, mint a kulturális politika. A kulturális politika vagy nem akart, vagy nem mert ehhez hozzányúlni, nem javasolt igazi változásokat. Most azon leszek, hogy ne csak elhatározzuk, de meg is valósítsuk ezeket a változásokat.
