Az alapítvány hivatalos célja az "együttműködés kultúrájának a terjesztése". Tíz éve hozták létre, eredetileg a várható kisebbségi konfliktusok megelőzésére, kezelésére - mára egyik fő profiljukká a mediáció, a közvetítés lett. Tevékenységük mindenfajta szembenállásra kiterjed.
Magyar Narancs: Mi a mediáció?
Wagner János: A konfliktuskezelés egyik technikája. Nagyon eredményorientált: van egy konfliktus, és arra keresünk megoldást. Számos területen használják, a lényege azonban minden esetben ugyanaz. A feleket, bármilyen jellegű is a probléma, végigtereljük egy szabályozott folyamaton, abból a célból, hogy ők maguk találjanak megoldást. Alapítványunk mediációs programja 1996-ban kezdődött - a USAID támogatásával - avval a céllal, hogy az üzleti mediációt meghonosítsuk. Jó ötletnek tűnt: kapcsolatot teremtünk az üzleti szférával, ami nemcsak megfelel a küldetésünknek, de előbb-utóbb annyi pénzt is fog hozni, hogy a nonprofit tevékenységet is lehetővé teszi. Ám az üzleti szféra nemigen harapott a dologra. Mindenütt jó ötletnek tartották, de végül, ha konfliktus adódott, inkább szaladtak a jogászukhoz. A konfliktusok ilyen elintézési módja idegen a mi kultúránktól, nemigen bíznak meg benne az emberek, és nem is ismerik. Sokan nem is értették, hogy mi a feladatunk. Ha nem azt csináljuk, hogy megmondjuk, kinek van igaza, és feljelentjük, börtönbe záratjuk, akkor mit csinálunk?
MN: Milyen jellegű konfliktusokkal foglalkoznak? Családi? Személyes? Vállalatok közötti vagy vállalaton belüli, politikai?
WJ: Minden területen próbálkozunk: kisvállalkozások közti vitákkal, vállalaton belüli konfliktusokkal, munkaadók és munkavállalók vitáival, önkormányzati konfliktusokkal. A legnagyobb áttörést a családi ügyekben sikerült elérni. Ezen a területen ugyanis működik két hálózat, a családsegítő központ és a gyermekjóléti szolgálat, ami az ország minden településén megtalálható. Amikor velük felvettük a kapcsolatot, nagyon fogadókésznek mutatkoztak: az ő praxisukban kis túlzással más sincs, csak konfliktus.
MN: Milyen szerepük lehet az üzleti életben?
WJ: Minden esetben érdemes megkísérelni a megegyezést azelőtt, hogy valamelyik fél a bírósághoz fordulna. Külföldön a mediátorok általában azzal érvelnek, hogy a bírósági ítéletre éveket kell várni, míg a mi módszerünkkel esetleg néhány hónap alatt le lehet zárni az ügyet. Az összes olyan üzleti konfliktus mediálható, amely szerződéssel kapcsolatos: valaki nem csinált meg valamit, rosszul csinálta meg, egy cég tartozik egy másiknak, a cégek körbetartoznak, elszámolási viták ésatöbbi. A bírósági eljárás igazságot oszt. Megmondja, hogy ki a felelős, és kinek kell fizetnie. A mediáció nem erről szól. Mi azt vizsgáljuk, a felek hogyan tudnak kimászni a slamasztikából úgy, hogy az mind a kettőnek a legjobb legyen. A bírósági döntés után kiderülhet, hogy az elmarasztalt cég nem tud fizetni, és elölről kezdődik az egész. A bírósági tárgyalásnak nem tárgya a további együttműködéssel kapcsolatos megállapodás sem. Pedig ha a felek ebben dűlőre jutnak, az eredeti konfliktus egyszerűen elfelejtődhet. Persze ha valaki nem akar megegyezni, vagy az az érdeke, hogy időt húzzon, tehetetlenek vagyunk. Akkor tudunk valamit tenni, ha mind a két fél a kárát látja a megállapodás hiányának, ennélfogva mindkettejük érdeke a megállapodás.
MN: Ugyanez a helyzet a cégen belüli konfliktusok esetében is?
WJ: A munkahelyi konfliktusoknál is az szokott lenni a probléma, hogy nem megy az együttműködés. Mindkét fél szeretne valamit, de nem tudják rendesen kommunikálni. Ebből adódik a feszültség, amin nem tudnak túllépni. A mediátor ezt a kommunikációs gátat segít eltakarítani az útból. Mondok példát. Egy cég felvett egy alkalmazottat, ráadásul egy külföldit. Bérfeszültség alakult ki, ami még hagyján lett volna, de egy idő után kiderült, hogy a vezetők nemigen tudnak az illetővel kijönni, mert kicsit nehéz a személyisége. A vége felé már azt mondták neki, hogy dolgozzon otthon, megkapja a gépet, az anyagokat. Aztán egy telefonbeszélgetés után az egyik fél úgy érezte, hogy őt méltatlan, ordenáré módon kirúgták, a másik fél meg úgy, hogy meg nem engedhető modorban felmondtak neki. Egy telefonbeszélgetés és két egészen más sztori. És mind a kettő követelt valamit a másiktól: a munkavállaló szerint a cég tartozott neki, a cég meg úgy vélte, hogy az illető ennyi és ennyi kárt okozott. De szerettek volna valami megoldást. Végül kiderült, mind a kettőnek az volt a legfontosabb, hogy az ügyet békében zárják le. A kapcsolat már nem működik, de ne lehetet-lenítsék el egymást a szakmában. És ebben sikerült is megállapodni. Mindegyik fél nyert, az is, amelyik elment. Kiderült számára, hogy hiába kepeszt, jobban jár, ha keres magának egy másik munkát.
MN: Bérharcot vállalnak?
WJ: Arra van egy külön szervezet, a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat. Született egy törvény 1992-ben, amely lehetővé tette a közvetítést munkaügyi viták esetén, csak épp nem volt senki, aki csinálta volna. Ekkor hozták létre a munkaügyi minisztérium mellett ezt a szervezetet. A kollektív munkaügyi vitákban őket szokták hívni. De ugyanazt csinálják, mint minden mediátor. Nagyon jól működik ez a szolgáltatás, de náluk is az a probléma, hogy sokkal több esetben tudnának segíteni. Nem mintha nem folyna bérharc Magyarországon, csak nem mindig keresik meg őket.
MN: A közvetítés tehát akkor lehet hatékony, ha a konfliktus oka egy kommunikációs félreértés, de a feleknek van közös érdekük?
WJ: Családi konfliktusoknál, például elvált szülőknél is sokszor előfordul, hogy a felek ugyan leülnek beszélni, de öt perc múlva mindenki ordít. Ezt fogom csinálni. Márpedig nem fogod ezt csinálni. Mondják a magukét, felállnak, elmennek. És közben nem beszélnek arról, hogy igazán mit szeretnének. Pedig ez lenne a lényeg: hogy lássák, ki mit akar, és kinek mi az igazi érdeke. Ha ezt sikerül előhozni, lehet megoldást is találni. De a kommunikációs gát minden konfliktus sajátja. Egy idő után a felek már nem beszélnek egymással, nem tudják, mit akar, mit gondol a másik, mi a fontos neki. És sokszor rosszabbat feltételeznek a másikról, mint a valóság.
Nem közös érdekről beszélek, hanem arról, hogy kiderüljön, kinek mi az érdeke. Nem biztos, hogy ez közös. De tudnia kell az egyik félnek, hogy mit akar ő, és mit akar a másik. Ebből lehet aztán megoldást keresni. Sokszor az a megoldás, hogy rájönnek: ezt az együttműködést nem akarják, nem tudják folytatni, nem fűződik hozzá érdekük, jobb felhagyni vele. Nem érdemes tovább nyúzni egymást.
MN: Az érzelmek milyen szerepet játszanak minndebben? Lehet, hogy a felek amúgy tudnának tisztességesen együttműködni, és lenne is a kooperációban összeegyeztethető érdekük, de annyira gyűlölik egymást, és annyira nem tudnak ezekkel az érzelmekkel mit kezdeni, hogy nem racionális módon hoznak döntéseket.
WJ: Az eseteink túlnyomó részében, főleg a családi ügyekben, mindenkiben tombolnak az érzelmek. Épp azt próbáljuk meg elérni, hogy ne az érzelmeikkel kelljen foglalkozni. Beszéljünk az érdekekről! Az érzelmeket a mediáció mindig megérti, elfogadja, és azt sugallja a feleknek, normális, hogy nekik ezzel kapcsolatban ilyen érzéseik vannak.
MN: A gyűlöletre is ezt mondják?
WJ: Azt szoktuk: teljesen normális, hogy ez a viszály mélyen érinti őket, és nagyon sokan így viselkednek hasonló helyzetben. De tudniuk kell ezt az adott helyzetben félretenni, és az érdekeiket artikulálni. Ha ezt nem sikerül megtenni, nagyon nehéz helyzetben van a mediátor. Például az olyan felekkel, akik különféle régi játszmákban vannak egymással, és bizonyos számlák rendezésére használják fel mondjuk a gyereket. Az az igazán fontos a számukra, hogy a másiknak keresztbe tegyenek. Az érzelmek háttérbe szorítását úgy tudjuk elérni, hogy megértetjük a felekkel: ha ezt nem teszik meg, ugyanabban a slamasztikában maradnak. A folyamat fontos része, hogy a felek belássák: mi történik akkor, ha nem állapodnak meg. Ez nagyon hatásos érv. 'k azt hajtogatják, hogy ezért meg ezért nem lehet megállapodni. Rendben: de akkor végig kell gondolniuk azt is, mi lesz, ha ebben igazuk van. Azt is fontos megértetni velük, hogy adott esetben egy bírósági ítélet sem segít rajtuk. Tipikusan ez a helyzet az elvált szülők esetében. A bíróság kimondja, hogy az apának joga van kéthetente egy hétvégére vagy a vakáció alatt tíz napra elvinni a gyereket, ezért cserébe neki ennyi és ennyi tartásdíjat kell fizetnie. De ezzel még sehol nem tartunk. Ha nem tudnak megállapodni ennek a működtetésében, ugyanolyan pokol marad az életük, mint az ítélet előtt volt.
MN: Negatív érzelmeket, gyűlöletet tehát nem gyógyít a mediátor?
WJ: Nem. Bár mindig megvan az a remény, hogy ha kitalálnak egy működő rendszert, akkor nem fogják annyira gyűlölni egymást. De nekünk nem ez a célunk. Ha valakinek erre van szüksége, akkor nem mediátorhoz kell fordulnia, hanem más megfelelő szakembert kell keresnie.
MN: A mediátor a kölcsönösen előnyös megoldásra összpontosít, tehát előre tekint. Kell-e a múltbéli sérelmekkel törődnie?
WJ: Muszáj foglalkozni azzal, hogy mi történt korábban. De abba a csapdába soha nem szabad belemenni, hogy a mediátor igazságot tegyen. Soha nem mondhatja azt, hogy "ha megengedi, azt azért megjegyezném, hogy ön itt nagyon csúnyán viselkedett, és ezt nagyon elrontotta". Mondják el ők, hogy mit tettek, ítélkezzenek ők maguk fölött - ez nem a mediátor feladata.
MN: És ha elvárják? Ha a bizalom megszerzésének az a feltétele, hogy belásd az ő igazát?
WJ: A feleknek ezt az igényét mindig el kell hárítani. A mediátor nem vállalhatja el, hogy igazságot tegyen. Nem ez a dolga, és esélye sincs arra, hogy ezt megtegye. És ezt az elején egyértelművé kell tenni a felek előtt. Sok olyan esetet láttam, amikor a mediátort rá akarták venni, hogy fényt derítsen valami vélelmezett disznóságra. "Értse már meg, uram, ellopta azt a mosóport. A saját szememmel láttam a számlát. Mosópor meg nem volt sehol." Ilyenkor azt kell mondani, hogy sajnos ennek a kiderítésében mi nem tudunk segíteni. De ha önnek fontos az, hogy a továbbiakban ne tűnhessenek el a dolgok, arra segíthetek kitalálni valamit. Ki mit írjon alá, ki vételezze be a mosóport, ki adja ki és így tovább. Ha neki az is nagyon fontos, hogy eddig miért tűntek el dolgok, akkor hívja a rendőrséget. E ponton megint döntenie kell: mi a fontosabb neki? Ha nem tud túllendülni ezen, akkor tudatosítani kell vele: az egész marad ott, ahol eddig volt. Lehet persze, hogy ez sem segít, és tényleg minden marad ott, ahol volt.
MN: Az is előfordul tehát, hogy hiába zsarol a jövővel a mediátor?
WJ: Elő. Akkor nem lesz megállapodás. De nekem nem az a dolgom, hogy mindenáron egyességet csikarjak ki. Ez gyakori hibája a mediátornak: azt akarja elérni, hogy ha törik, ha szakad, állapodjanak meg. Pedig azt kell elérni, hogy ők akarják ezt. Fontos attitűd: ne akarjam jobban az egészet, mint ők. Ha egy helyzetre nem talál megoldást, az nem a mediátort minősíti, attól még nem lesz rossz szakember.
MN: Mi van akkor, ha a mediátor belép egy konfliktusba, és azt látja, hogy az egyik félnek igaza van? Nyilván az az egyszerű eset, ha a vétkesség egyenlően oszlik meg a felek között: mindenki darabra annyi pofont osztott, mint amennyit kapott. De ha az egyik felet jóval súlyosabb méltánytalanságok érték, mint a másikat?
WJ: Az esetek legnagyobb részében nemigen lehet kibogozni, hogy kinek van igaza. Minden alkalommal, amikor az ember beszél a felekkel, már ha külön ül le velük, általában az az érzése, hogy ennek van igaza. Jön a másik fél, és arról győződsz meg, hogy valójában őt érték súlyos méltánytalanságok, és úgy bántak el vele, hogy érthető a viselkedése. Ha külön-külön beszélsz velük, nagyon nehéz ezt eldönteni. Ilyenkor megint ugyanaz a technika kínálkozik: nem azt vizsgálni, hogy melyiknek van igaza, hanem hogy mennyire fontos nekik az együttműködés, és hogyan lehet valami új egyensúlyt kitalálni. Arra kell odafigyelni, hogy az is artikulálja az érdekeit, akinek a pozíciója vagy a személyisége miatt kevesebb hatalma van. A családokban gyakran előfordul ez az erőegyensúly-zavar, ilyenkor nagyon észnél kell lenni, hogy a megoldásban legyen valamilyen egyensúly. De az is nagyon fontos, hogy a felek valamennyire tudják képviselni saját érdekeiket. Születhetnek rossz megoldások, ha az egyik fél nem képviseli jól az érdekeit, ha túlságosan alkalmazkodó típus. A mediátor ebben a helyzetben nem sokat tehet. Esetleg annyit, hogy folyamatosan ellenőrzi a megállapodás betartását. Amikor nagyon elbillen a hatalmi mérleg, a mediátor felállhat, hogy ő ebben nem akar részt venni. Ez etikai szempontból megengedett, persze csak a mediátornak megoldás, a feleknek nem.
MN: És abban közre tud-e működni, hogy ne csak a gyengébb felet erősítse, de önkorlátozásra bírja az erősebbet? Mondhatja-e azt, hogy asszonyom, ha nem bánna úgy a beosztottjaival, mint az állatokkal, máris könnyebb lenne mindenkinek az élete?
WJ: Erre is vannak technikák. A mediátornak van arra lehetősége, hogy elmondja a véleményét, vagy a javasolt megoldással kapcsolatban megfogalmazza a kételyeit. Ezt általában külön tárgyaláson érdemes megtenni. Ne én mondjam meg, hogy mi a jó megoldás, de azt igenis mondjam el, hogy szerintem ez miért nem fog működni. Meg kell kérdezni: ő hogy látja, hogyan fog ez menni? Érdemes közölni az erősebb féllel, hogy szerintem ez azért nem fog működni, mert a másik fél ezerszer elmondta: nem bírja elviselni, ha kiabálnak vele; a gyengébbnek meg azt, hogy tegyen rá egy lapáttal, vagy nem muszáj okvetlenül megállapodnia, ha ez nem tartalmazza a számára legfontosabb pontokat.
MN: A mediátor azonosítja, hogy a konfliktusért az erősebb felet terheli a nagyobb felelősség. Ergo vagy a személyiségét, vagy a pozícióját kell megváltoztatnia. Van ilyen?
WJ: Azt el tudom képzelni, hogy kialakul egy olyan rendszer, amelyben ezeket a feszültségeket el lehet viselni. De hogy valakinek a mediáció után megváltozzon a személyisége, azt nem.
MN: Külön-külön vagy együtt érdemes beszélni a felekkel?
WJ: Van, aki a külön tárgyalásos mediációra esküszik, van, aki az együtt tárgyalásosra. A legtöbb modellben a felek találkoznak egymással, de sokan ezt nagyon rövid időre korlátozzák. Én azt részesítem előnyben, amikor a felek egymással tudják megbeszélni a problémájukat, tehát a mediátor nem a kettőjük közötti hírvivő szerepét tölti be. Ilyenkor mindig nagyobb a feszültség, és ennek a kezelésére kell kitalálni jó módszereket. De a külön tárgyalásnak is lehet értelme. Például akkor, amikor annyira kiterjedt a konfliktus, hogy a felek semmi másra nem képesek koncentrálni. Elhatalmasodnak az indulatok, és jobb, ha külön vannak. A másik ok az lehet, ha a felek folyamatosan szidalmazzák egymást. Megállapodunk abban, hogy ezt nem szabad csinálni. De valaki nem tartja be, és a tárgyalás közben szapulja a másikat. Ilyenkor a mediátor rászól. Egyszer. Kétszer. Aztán annyiszor, hogy a folyamat már nem működik. Akkor is célszerűbb külön tárgyalni, ha a mediátor úgy érzi, hogy rossz megoldás van születőben, és az egyik fél nem hajlandó figyelembe venni a másik érdekeit. Vagy ha úgy érzi, hogy az egyik félnek van valami hátsó szándéka. Vagy egy titka, amit nem akar a másik féllel megosztani.
MN: Ha a külön tárgyaláson ezt megosztja a mediátorral, akkor ő ezt a tudást felhasználhatja a másik féllel való megbeszélésen?
WJ: Csak ha engedélyt kér és kap rá. A külön tárgyaláson elhangzottak bizalmasak, így fennáll annak a veszélye, hogy a mediátor megtud valamit, amivel nem bír mit kezdeni. Ott állok egy információval, ami fontos lenne, de soha nem mondhatom el. Igen, ő nagyon goromba magával, de ennek ez és ez az oka - és épp erről kell tartanom a számat. Ilyenkor a mediátor nemigen tud továbblépni. De sokszor előfordul az is, hogy ily módon az egyik végül a másik félnek is elmond valamit, amit eredetileg nem akart. Én is tudom biztatni: ugyan, miért ne mondaná ezt el neki is? Ha egyszer nekem elmondta?
MN: Hazudni szabad? Festhet-e kedvezőbb képet a mediátor a valóságosnál a másik félről? Hogy a másik fél is jószívű, csak valahogy félreértették egymást?
WJ: Bizonyos értelemben igen. A mediátor feladata az, hogy megtalálja, mi a fontos a feleknek, és ezt közölje velük. Ezt abból kell kihámoznia, amit egymásról mondanak, és egymásról általában negatívumokat mondanak. Te ugyanazt mondod el a túloldalon, csak a szidalmakat és a negatívumokat kihagyod belőle. Ha azt hallod, hogy ez a vén disznó nem elég, hogy lopja a mosóport, de még a takarítónőket is fogdossa, akkor azt mondod el odaát, hogy fontos a pénzügyi elszámolást egy kicsit átláthatóbbá tenni, és valahogy gondoskodni kell róla, hogy senki ne zaklathasson senkit. Aztán az első együtt-tárgyalásnál azonnal rögzíteni kell: az első alapszabály, hogy nem szidhatják egymást.
MN: Kerülhet-e jogi értelemben kellemetlen helyzetbe a mediátor? Például bűncselekmény gyanúja merül fel a munkája közben, és ő nem tesz feljelentést? Vagy egy ügyben kudarcot vall, a felek bíróságra mennek, és az egyik peres fél beidézi tanúnak. Nem kell-e ilyenkor elmondania azt is, amit bizalmasan megtudott?
WJ: Egy éve van törvény a mediátorok működésére, és annak az egyik legfontosabb passzusa a titoktartást védi. Nem lehet tanúként beidézni azokban az esetekben, ahol ő közvetített. Ugyanakkor formális státusunk is van: ahhoz, hogy valaki mediátor lehessen, rajta kell lennie az Igazságügyi Minisztérium hivatalos listáján.
Bojtár B. Endre
