Rendkívül egyszerűnek tűnő esetről van szó. Judit 1992-ben elvált, és a válóperben megegyeztek, hogy férje a közös budapesti lakásuk rá eső feléről a két gyerek javára lemond, akik így 25-25 százalék tulajdonrészt kapnak. A lakás 1978-as
megvásárlásakor az adásvételi szerződést egyedül a férj írta alá, ezért teljes egészében az ő nevén volt bejegyezve, ám a bíróság figyelembe vette, hogy az házasság alatti közös szerzemény, ezért a másik 50 százalék Juditot illeti. A keresetlevélben részletezett vagyonmegosztást tehát a bontóperben született jogerős bírói ítélet szentesíti.
A válás után az iratokat benyújtották a földhivatalnak, kérve, hogy a tulajdonjog-változást jegyezze be. Ekkor szóban tájékoztatták őket, hogy ez a lakást terhelő bankhitel miatt a tartozás kifizetéséig
nem lehetséges
Ami nem teljesen így van, a terhet át lehet vállalni vagy meg lehet osztani, de mivel a volt házastársak viszonya normális maradt, a késlekedés nem okozott különösebb gondot. A hitel 1998-ban járt le, ekkor a bank törlési engedélyének birtokában Judit újra felkereste a földhivatalt. Meglepve tapasztalta, hogy a tulajdoni lapra a változtatási igényt jelző széljegy sem került fel, mert a korábban benyújtott okiratot nem írta alá közjegyző. Nem volt világos, hogy miért nem elég a bíró aláírása, mindenesetre nem akadékoskodott: a család valamennyi tagja közjegyző jelenlétében a tulajdoni hányad rendezéséről szerződést készített, melyben hivatkoztak az egész alapjául szolgáló válóperre, a vagyonközösség megszüntetésére, és az exférj ismételten lemondott a tulajdonrészéről.
Két évvel később, 2000-ben az illetékhivataltól megérkezett a fizetési meghagyás a két gyerek visszterhes vagyonszerzése utáni illetékfizetési kötelezettségről. Judit a csekkeket befizette, és elintézettnek vélte a dolgot. Tévesen: Magyarországon nem a bejegyzett tulajdonszerzéskor kell illetéket fizetni - amint az illetékhivatal a jogi képviselőtől értesül a tulajdonjog-változás folyamatáról, már számláz is. (Ha pénzbeszedésről van szó, valahogy gyorsabb az állam, mint egyéb kötelezettségei teljesítésekor.)
Tudni kell még, hogy a ház - melyben Juditék lakása is van - lakóinak a rendszerváltás óta nem sikerült megoldaniuk a társasházzá alakulást, ezért (építőközösség lévén) minden ingatlanrész eladásakor valamennyi tulajdonosnak írásban kell nyilatkozni arról, hogy lemondanak az elővásárlási jogukról. Így történhetett, hogy tavaly az egyik, Judit számára addig ismeretlen szomszéd felháborodva követelte tőle: csináljon valamit az ingatlanon éktelenkedő széljeggyel, mert ő emiatt nem tudja eladni a sajátját. Az adatvédelem dicsőségére kiderült, hogy e szomszéd a földhivatali ügyintézőtől mindent tud az 1992-es válásról, arról, hogy ő és a gyerekek a vagyonmegosztás révén jutottak tulajdonhoz - melyet azóta sem jegyeztek be. Az ügyintézőtől hallottak alapján közölte továbbá, hogy Judit azért nem kapott eddig értesítést, mert a földhivatalban "nincs meg a címe".
Judit ismételten befáradt a hivatalba, újra bejelentette azt a lakcímét, ahol ő és családja megszakítás nélkül csaknem harminc éve él, és amely cím a helyrajzi számból egyértelműen kiderül. Tavaly októberben aztán óriási megtiszteltetés érte: megérkezett az első - egyébként júliusi dátummal ellátott - levél a földhivataltól. A rendszer ugyan még nem tökéletes, mert nem ő kapta, azt csak a fia nevére küldték ki, a lánya pedig nem is szerepel a levél "Kapja" felsorolásában. Komolyabb ünneplésre csak azért nem került sor, mert a magyar nyelv szabályait igen bizonytalanul kezelő levél egy
hiánypótlási felhívás
volt: Juditék a szerződésben nem jelölték meg, hogy milyen jogcímen kérik a tulajdonjog bejegyzését, kapnak rá harminc napot.
Itt megállt a tudomány. Mind a bírói ítélet, mind a felek személyazonosságát kétséget kizáróan igazoló (amúgy fölösleges) szerződés világosan kimondja: a jogcím az, hogy a váláskor a volt férj lemond a tulajdonrészéről. Ennek megértése nem okozott gondot az illetékhivatalnak sem. Judit megkérdezett több ügyvédet is, akik tehetetlenül tárták szét a karjukat, illetve egyikük sejteni vélte, hogy a földhivatal az "ajándékozás" szót hiányolja - de ha egyszer nem az volt a jogalap. Mivel más okiratai nincsenek, és volt férjétől még a gördülékeny földhivatali ügyintézés érdekében sem tud még egyszer elválni, Judit ismételten beküldte a válóperes dokumentumokat, valamint a szerződést. Kisvártatva megérkezett a válasz: mivel a rendelkezésére álló harminc napon belül nem pótolta a hiányt (az ügyfélnek a határidőt komolyan kell venni, nem lehet ám nyolc évig vacakolni), a bejegyzés iránti kérelmet elutasították. A lakás így továbbra is a férjé. Vagyis a papírokkal valami baj van - de hogy mi, az rejtély, nem mondják. A Narancs is megkereste telefonon a Fővárosi Földhivatalt, ahol - amúgy teljesen jogosan, lévén lapunk nem ügyfél (no meg nem is szomszéd) - a konkrét ügyben nem adhattak felvilágosítást, ám készséggel elismerték, hogy a bírói ítélet megfelelő jogcím.
Az idegrongáló ügyintézésnél nagyobb baj is van. A házban ugyanis az elmúlt években eladtak már vagy 8-10 lakást, ahol is az elővásárlásról lemondó nyilatkozatot mindig Judit írta alá mint meggyőződéses tulajdonos. Érdekes módon ezt a bejegyzésekkor eddig nem kifogásolta a földhivatal, csak a legutóbbi esetnél jelezte a problémát. Ám elvileg az összes eddigi adásvételi szerződés semmis. Kérdés, hogy ha kártérítési igények merülnének föl, azt kinek címeznék.
Az elutasító határozat után az egész bejegyzési cirkuszt elölről kell kezdeni, ami nem lesz ingyen. Lehet, hogy újra ki kell fizetni az illetéket is - természetesen a mai lakásárak és kivetési szabályok alapján, s az előző befizetést nem kamattal fogják beszámolni. De a legrémisztőbb, hogy Judit ugyanazokat az okiratokat tudja csak beküldeni, amelyekkel az elmúlt tizennégy évben csődöt mondott, és amelyekről senki nem mondja meg, mi velük a baj.
Be kellene küldeni a szomszédot, hátha megtud valamit.
