Az Országgyűlés kétharmados többsége június 8-án - a Jobbik kérésére - név szerinti szavazással fogadta el az önkormányzati képviselők és a polgármesterek választásáról szóló törvényjavaslatot: a 258 igen kizárólag a kormánypártoktól, a 93 nem a szocialista és a jobbikos ellenzéktől érkezett. Az LMP a maga ellenkezését már az Országgyűlésben médiaeseménnyé igyekezett tenni: a szavazás előtt sárga lapot felmutatva kivonult a teremből. A három ellenzéki párt a döntés előtt és után is támadta a Fidesz javaslatát, ám a nyilvánosságba ebből alig valami jött át, mint ahogyan nem szólalt meg a vészcsengő amiatt sem, hogy a jogállam minőségét alapvetően befolyásoló törvényeket egyik napról a másikra, érdemi tárgyalások nélkül nyom át sorozatban a kétharmados gépezet.
Az elfogadott szabályozás kihirdetésének napján hatályát veszti a helyi önkormányzatok és a polgármesterek választásáról szóló 1990/LXIV. törvény. Utóbbi messze nem volt tökéletes, és éppúgy magán viselte a keletkezésekor fennállt politikai viszonyok lenyomatát, mint az eddigi utolsó, 1994-es változtatás is, de a győztesen kívül vitathatatlanul hagyott levegőt másnak is. (Az egyetlen alkalom, amikor az 1994-1998 közötti kétharmados parlamenti többségű MSZP-SZDSZ-koalíció önkorlátozás nélkül élt túlerejével, épp e módosítás volt: az önkormányzati választások ekkor lettek egyfordulósak az eredeti kétfordulós szisztéma helyett, a polgármestereket és a főpolgármestert azóta választjuk közvetlenül, és ekkor oldották föl az országgyűlési képviselőség és a polgármesterség közötti összeférhetetlenséget is.)
Az új törvény egyik deklarált célja az ésszerűsítés, a takarékosság - bár az a kétmilliárd forint körüli összeg, ami a létszámcsökkentéssel összejöhet, a költségvetés felől nézve alig látható, és ezt tisztább pillanataikban maguk az előterjesztők is elismerték. Az önkormányzati (megyei közgyűlési és települési) képviselők számát az eddigi 25 677-ről 17 240-re, azaz körülbelül egyharmadával viszik le; ha azonban az összlétszámba belevesszük a 3157 polgármestert is - az ő számuk változatlan -, akkor a karcsúsítás 30 százalék alatti. (Az adatokat a Political Capital elemzőjének, László Róbertnek a számításai alapján közlöm. - B. I.) A spórolás azonban nem emiatt elenyésző, hanem azért, mert a kisebb helységekben a testületi tagok jórészt eddig is tiszteletdíj nélkül tevékenykedtek.
Annyiból ennyi
Önkormányzati reformként - azaz lényegi racionalizálásként - a mostani változtatás semmiképpen sem értelmezhető. A valóban költséghatékony átalakítás ugyanis nem a megyei közgyűlési képviselők létszámától függ (az ő soraik ritkulnak a leginkább 2010-től), hanem a települési önkormányzatok nagy számától. Számos, főleg aprófalvas térségben minden szempontból indokolatlan és pazarló a külön helyhatóság működtetése, és ebben az önkormányzati rendszer korszerűsítésével foglalkozó eddigi tervezetek többsége egyetértett. A múlt héten elfogadott törvényben azonban ilyesmiről szó sincs. Noha az indokok között elhangzott, hogy e módosítás illeszkedik a jövőbeni közigazgatási reformhoz, de ez a fölvetés egyelőre a Fidesz gazdasági elképzeléseinél is homályosabb. Az új törvény pusztán a képviselők megválasztását szabja újra, mégpedig úgy, hogy az a mindenkori győztesnek kedvez - az előterjesztők reményei szerint ősszel a Fidesznek.
Nincs változás abban, hogy az önkormányzati választások során továbbra is négy kategóriában kezelik a településtípusokat: a 10 ezer vagy ennél kevesebb lakosú helységek, a 10 ezer főnél nagyobbak, a megyei jogú városok, illetve Budapest és annak kerületei. A legegyszerűbb a helyzet a kistelepüléseknél: ezeken a helyeken a korábbiakhoz hasonlóan két szavazólapot kapnak ezután is a polgárok, az egyiken a megyei közgyűlési helyekért induló szervezetek listáira voksolhatnak, a másikon települési képviselőikre. Ez utóbbi az ún. kislistás választás: a szavazólapon fölsorolják az összes képviselőjelöltet, és a választó maximum annyi név mellé tehet ikszet, ahány képviselői hely van faluja önkormányzati testületében. 2010-től mindenhol kisebb lesz a helyhatóság: a 10 ezer fő alatti településeken az eddigi 21 268 helyett a jövőben 14 542 képviselő munkálkodhat a köz érdekében. (Például 100 fő alatti helységekben a korábbi 3 helyett ketten lesznek, míg egy 4000 lakosú településnek ezután 6 önkormányzati képviselője lesz az eddigi 11 helyett.)
A 10 ezer fősnél nagyobb településeken a jelöltek továbbra is vegyes rendszerben juthatnak mandátumhoz: egyéni indulóként és a kompenzációs listákról. A kompenzációs listákra "csúsznak fel" töredékszavazatként az egyéni körzetek veszteseire adott voksok. A legjelentősebb változtatás éppen itt van: a 10 ezer fősnél nagyobb települések helyhatóságát eddig átlagosan 60-40 százalékos arányban alkották az egyéni győztesek és a kompenzációs listáról bejutottak. A mostani törvény ezt az arányt jelentősen módosítja: a jövőben az adott város (vagy fővárosi kerület) önkormányzata kb. 75 százalékban egyéni, 25 százalékban listás befutókból áll, mivel a listás képviselők számát jobban megnyirbálták, mint az egyéniekét - a győztes így valóban mindent visz majd.
A törvényből végül elhagyták a kormánypártok azt az eredeti javaslatban szereplő - valóban bicskanyitogató - passzust, miszerint az egyéni győztesre leadott voksok 50 százalék plusz egy szavazatot meghaladó része is a kompenzációs listára menne, vagyis az ily módon gyűlő töredékszavazatok akár újabb (ezúttal kompenzációs) mandátumot is hozhatnának. Ez nyilvánvalóan sértette a "minden szavazat egyenértékű" alkotmányos alapelvét. Ezt alighanem fölfogták a beterjesztők is - ámbár valószínűbb, hogy eleve azért került be ez a rész a szövegbe, hogy az ellenkezések hatására, bizonyítandó a kormánypártok rugalmasságát, legyen mit kivenni belőle.
A legbrutálisabban a megyei közgyűlések (és a fővárosi közgyűlés) létszámát faragták le: országosan az eddigi 901-ből 420 képviselő marad, ami 53,4 százalékos csökkentés. E testületekre eddig kétfajta pártlistán szavazhattak a választók: külön listái voltak a 10 ezer fő alatti, külön listái a 10 ezer fő fölötti településeknek. A Fidesz e kettősséget most eltörölte, a továbbiakban valamennyi településtípuson egyazon megyei listás szavazólap él majd: ez a kevés praktikus változtatások egyike. (A megyei jogú városok szavazói továbbra sem voksolhatnak a megyei közgyűlésről határozó pártlistákra.)
Nekik annyi
Az ellenzék tehát az egyéni győztesek és a listás befutók arányainak előbbiek javára történt megváltoztatását kifogásolja, mivel a korábbi rendszerből a Fidesz éppen az arányossági elemet torzította a mindenkori vesztes kárára. A kormánypárt a brit példára hivatkozva hárít, mondván, hogy ott egyáltalán nincsenek kompenzációs listák, mégsem tombol Nagy-Britanniában a diktatúra. (Ami pro forma igaz; csak hát a briteké több évszázados bejáratott demokrácia olyan fékekkel és ellensúlyokkal, amik Magyarországon egyre inkább csak papíron léteznek. Meg olyan politikai illemmel.)
A kis pártokra és a helyben eddig szerephez jutott civil szerveződések önkormányzati jelenlétére ennél is nagyobb veszély az ajánlás és a bejutási küszöb megváltoztatása. A jelöltté válás feltételei a 10 ezresnél kisebb helyeken változatlanok (a választók 1 százalékának az ajánlása szükséges ehhez): de hát ezeken a településeken zömmel eddig is független indulók kerültek be a testületekbe. A 10 ezer lakos feletti helységekben, valamint a 23 fővárosi kerületben egyéni jelölt szintén a régi szabály szerint indítható (itt is minimum 1 százalékos támogatást kell prezentálni), ám míg a kompenzációs listához eddig elég volt az egyéni választókerületek felében jelöltet indítani, addig 2010 őszétől már több mint a felében kell. Hasonlóan szigorodik a megyei pártlista állítása is: korábban ehhez elég volt a megye szavazóinak legkevesebb 0,3 százalékos ajánlása, mostantól 1 százalék az alsó határ. Budapesten a fővárosi listához (amelyre szavazva a fővárosi közgyűlésről határozunk) 2006-ban még csak 6 kerületi kompenzációs listára volt szüksége az indulni óhajtó szervezetnek, ősztől már minimum 12 darabot kell virítani - vagyis a budapesti kerületek több mint felében muszáj összeszednie a megfelelő számú egyéni indulót. A kisebb parlamenti pártok ezt a lécet még úgy-ahogy megugorhatják, de a kizárólag az önkormányzati politizálásra összeállt (és nem valamelyik párt fiókszervezeteként működő) civil csoportosulások karrierjének nagy valószínűséggel lőttek e módosítással.
A polgármester-jelölés szabályai egy kivétellel nem változtak: kistelepüléseken minimum 3, a 10 és 100 ezer fő közötti helyeken a választók 2, a 100 ezresnél nagyobb városokban a szavazók legalább 1 százalékának az ajánlása szükséges az induláshoz. Az egyetlen eltérés a budapesti főpolgármester-jelöltté válásra vonatkozik: 2010-től ehhez a korább fél százalék helyett az összes budapesti választópolgár legalább 2 százalékának az ajánlása kell.
Meg másnak is
Az ellenzéki tiltakozás oka a fentiekből alighanem világos. Pedig az új erők belépését már az 1994-es módosítás is szigorította - a mostani változtatás azonban e tendenciát könyörtelenül erősíti. Az egyfordulósság miatt az önkormányzati választásokon relatív többséggel is lehet nyerni, ezért a pártszövetségeknek különös a jelentősége (erről részletesen lásd: "Megtanultuk a választási rendszer játékszabályait", Magyar Narancs, 2006. május 11.). A kisebb pártoknak tehát mostanáig is kevesebb volt az esélye az önálló megméretésre: megyei közgyűlésbe jószerivel nem is kerültek be ilyen szervezetek. E rendszer tehát 2006-ig a maga "üzemszerű" működése okán is a kétosztatúság kialakulását segítette, amennyiben a két nagy pártot, illetve az általuk életre hívott (akár alkalmi) szövetségeket honorálta. (Két látványos példa ennek alátámasztására: 1998-ban az akkor masszívan baloldali VI. kerületben tarolt a jobboldali szövetség a külön induló MSZP és SZDSZ ellenében. 2002-ben viszont az echte jobbos II. kerület kapott szocialista polgármestert és MSZP-SZDSZ-többségű önkormányzatot a baloldali-liberális összefogás, és a jobboldali pártok szétforgácsolódása miatt.)
2010-re a baloldali-liberális térfél látványosan összeomlott: az MSZP nem nagy párt, az SZDSZ eltűnt, és a nyomában támadt űrt eddig senki nem töltötte ki. A kétpólusú pálya egyelőre bezárt, s az önkormányzati választás megváltoztatott szabályai adminisztratíve is rásegítenek az orbáni "centrális erőtér" minél gyorsabb kialakulására. Mi több, a megyei, illetve a fővárosi közgyűlésbe az eddigi 4 helyett 5 százalékot kell szerezni az adott párt önálló listájának, míg a két pártból álló szövetségnek minimum 10, a kettőnél több párt szövetkezésének pedig legkevesebb 15 százalékot kell teljesíteni.
A Fidesz jelenlegi és jövőbeni potenciális ellenfelei 2010-től tehát igen nehezen juthatnak szóhoz a helyhatóságokban: márpedig éppen az elsüllyedt MDF és SZDSZ példája mutatja, hogy a tartós politikai jelenléthez elsősorban is helyi szinten kell folyamatosan jelen lenni. (A két rendszerváltó párt gyöngülése párhuzamosan zajlott önkormányzati befolyásának visszaszorulásával: egyik-másik népszerű helyi emberük ugyan manapság is talpon van még, de szervezetként, mindenhol jelen lévő erőként évek óta nem lehetett számolni velük.) A Fidesz szabályozása ellen persze tiltakozott valamennyi ellenzéki párt, de az ellenkezés intenzitása alapján nagyon úgy tűnt, hogy a változás valódi értelme, sajnos, a Jobbikon kívül nemigen esett le másnak. Ha valami, hát ez elszomorítóbb a Fidesz-gőzhengernél is.
