A legfontosabb adatokat már nyilván sokan ismerik, de rögzítsük itt is, már csak azért is, mert a részvételi aránytól (64,38 százalék) eltekintve a maga nemében mindegyik példátlan. A vasárnapi első fordulóban a Fidesz-KDNP listáira 2 706 292 fő szavazott (52,73 százalék) - 1990 óta ennyi voksot soha senki nem tudott gyűjteni. Az MSZP listás eredménye egymillió alatt maradt (990 428 fő, 19,3 százalék), ami utoljára 1990-ben, az első szabad országgyűlési választáson fordult elő vele. Most először került az Országgyűlésbe egyszerre két új párt, ráadásul egyikük sem épphogy csak, mint a MIÉP 1998-ban. A Jobbik indulásból középpárti státust harcolt ki magának (855 436 voks, 16,67 százalék), és a Lehet Más a Politika (LMP) is meggyőző támogatottságot tudhat maga mögött (383 876 szavazat, ami 7,48 százalékos listás eredményt jelent). A 2004-es és 2009-es EP-, valamint a 2006-os országgyűlési választások után az MDF negyedszerre már nem húzott alsót tizenkilencre: 136 895 szavazatot szedett csak össze, amivel jócskán az 5 százalékos bejutási küszöb alatt maradt (2,67 százalék). (Az MDF eddigi legrosszabb listás eredménye az 1998-as 2,8 százalék volt, igaz, az akkori alacsonyabb részvétel miatt azt valamivel kevesebb - 127 118 - szavazattal érte el.)
Arra sem volt még példa, hogy az első körben az országgyűlési mandátumok több mint kétharmada - 265 darab - elkeljen, és hogy valamely erő már az első félidőben biztosítsa magának a kormánytöbbséget (amihez minimum 194 mandátum kell). A Fidesz-KDNP-nek most sikerült: 206 parlamenti helyhez jutott (ebből 119-et egyéni körben szerzett, 86 darab pedig a húsz területi listáról jött össze), míg az MSZP 28, a Jobbik 26, az LMP pedig 5 listás mandátumot gyűjtött.
A második fordulóra két nyitott kérdés maradt: meglesz-e a kétharmada a Fidesznek, illetve lehet-e a Jobbik a második legerősebb parlamenti erő.
Meglesz
A Fidesznek a kétharmados parlamenti többséghez (aminek az alsó határa 258) minimum 52 mandátum kell még. Az országos kompenzációs lista miatt ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy ha a Fidesz a még függő 57 egyéni körzetből legalább hatban alul marad, akkor automatikusan elúszik ennek a lehetősége. Ez esetben ugyanis az elveszített egyéni mandátumokat pótolhatná a kompenzációs listáról, hiszen töredékszavazatainak nagy száma miatt kettő, de akár három-négy helyre is jogosult volna. Mindebből következően a Fidesz-KDNP ellenfeleinek legkevesebb 10-12 egyéni körzetben kellene győzniük ahhoz, hogy Orbán Viktor kormánya ne számíthasson kétharmados parlamenti többségre.
A választási adatok alapján ennek a valószínűsége igen csekély: az állva maradt 57 körzetben egy kivétellel mindenhol a Fidesz- KDNP jelöltjei győztek. Tíz emberük 49 százalék fölött végzett, némelyikük alig-alig maradt le az első körös mandátumszerzésről; vagyis ezeken a helyeken bizonyosan nem éri meglepetés őket. (Három-három fővárosi és Jász-Nagykun-Szolnok megyei, valamint egy-egy baranyai, Bács-Kiskun, Fejér és Pest megyei körzetről van szó.) Húsz kerületben a fideszes nyertes nem pusztán negyven százalék fölötti eredményt produkált, de több voksot gyűjtött, mint a 2. és a 3. helyezett vetélytársai összesen. Nagy valószínűséggel kijelenthető tehát, hogy a Fidesz-KDNP győzelmét e körzetekben még egy-egy összefogás sem veszélyeztetné különösebben. Visszalépésekről azonban egyelőre szó sincs, ráadásul a Jobbik és az MSZP ilyesféle megállapodása eleve elképzelhetetlen. Így hát hiába van 23 olyan egyéni választókerület szerte az országban (főleg Északkelet- és Kelet-Magyarországon), ahol a Jobbik és az MSZP jelöltjei együttesen többet kaptak, mint a nyertes Fideszéi, utóbbiak elsősége április 25-én sem lehet kérdéses.
És máris 53 egyéni mandátumnál járunk - ez pedig eggyel több is, mint amennyi minimálisan kell a kétharmadhoz.
Nem lesz meg
Ahhoz, hogy a Jobbik nagyobb parlamenti erő legyen az MSZP-nél, legalább három-négy egyéni körzetben kellene győznie. Némi realitása ennek legfeljebb két helyen van: "zdon és Kazincbarcikán, ahol egyaránt nyolc százalékkal maradtak el a fideszes első helyezettől. Az eredményekből ugyanakkor az is kitűnik, hogy amennyiben jobbikos és fideszes küzd egymással, az előbbinek nincsenek tartalékai. A szavazatnövelésre tehát egyetlen mód marad: nagyon erős negatív kampánnyal fideszes szavazókat átcsábítani a saját jelöltjükhöz - komoly pénzekkel mindazonáltal nem fogadnánk arra, hogy a szélsőjobb fordíthat e két kerületben.
Az MSZP-nek viszont lehetnek tartalékai: a párt egyéni jelöltjeire országosan majd' 100 ezerrel többen szavaztak, mint a listáira. Az adatokból nagyjából az is lejön, hogy ezek a szavazók elsősorban az LMP és az MSZP, kisebb részben az MDF és az MSZP között osztották meg szavazataikat (előbbiek listáira, utóbbi egyéni indulóira voksolván). Éles helyzetben ezek a választók - függetlenül attól, hogy az LMP (és esetleg később az MDF) mit javasol nekik - nagy valószínűséggel inkább óhajtják megakadályozni a Fidesz túlnyerését, mint tét nélkül szavazni a biztos harmadik LMP-jelöltre. Ennek igazi jelentősége a két angyalföldi választókörzetben van, ahol a szocialista versenyző vagy megverte fideszes vetélytársát (Tóth József), vagy alig maradt el tőle (Szanyi Tibor). A mandátumszerzéshez persze ez is kevés lehet: április 25-én jobbikos jelölt híján bizonnyal akadnak olyan radikális választók, akik az MSZP ellenében bármikor készek szavazni a Fideszre. A Csongrád megyei 3. számú választókörzetben (Szeged) Botka László polgármester úgy maradt el 7 százalékkal a győztes Bohács Zsolt Józseftől (Fidesz-KDNP), hogy az LMP majdnem 9 százalékon végzett, de nem ő, hanem a jobbikos próbálkozó jutott a 2. fordulóba. Nagy reményeik az MSZP-nek ott sem lehetnek, igaz, kisebbek sem, mint az angyalföldi szocialistáknak.
Mindez persze a számokkal való játék, és nem veszi figyelembe a sok-sok egyéni döntésben rejlő bizonytalansági tényezőt. Például a nagy győzelem után elkényelmesednek-e a Fidesz szavazói? És megfordítva: a nagy vereség a szocialisták választóit elkedvetleníti, vagy inkább dacreakciót szül? Mely érvek hatnak erősebben a bizonytalankodókra? Azok, amelyek szerint a kormányzás hatékonysága múlik a kétharmados többség megszerzésén, vagy azok, amelyek a kontrollálhatatlan kétharmados többségben rejlő veszélyeket hangoztatják? A győzteshez húznak majd, vagy úgy érzik, hogy a Fidesz már most túlnyerte magát?
Meglehet
Ezek a kérdések akkor is helytállók, ha az első fordulós adatok szerint a választók tudatosan voksoltak: a szocialista szavazókon kívül jelentős mértékben sem a Jobbik, sem a Fidesz hívei nem osztották meg voksaikat. A Fidesz egyéni jelöltjeire és listáira országosan leadott szavazatok között mindössze 16 ezernyi az eltérés - ez pedig, figyelembe véve a nagyságrendet (mindkét esetben több mint 2,7 millió voks), arra utal, hogy a párt támogatói fegyelmezetten teljesítették Orbán Viktor kérését ("Csak a Fidesz!"). Az elkötelezettség még inkább áll a Jobbik híveire: a párt listákon 855 774 szavazatot gyűjtött, egyéni indulóit 836774 fő választotta. A különbség durván 19 ezer - arányaiban jóval rosszabb, mint a Fideszé, de sokkal jobb a nagyságrendileg azonos MSZP-s voksmennyiségek közötti csaknem 100 ezres különbségnél. Mi több, a számok azt is világosan mutatják, hogy amennyivel kevesebbet kapott listáira a Fidesz, mint az egyéni jelöltjeire (16 ezer), majdnem ugyanannyival szerzett többet a Jobbik listán, mint egyéniben (19 ezer): Orbánék félelme a nagyobb arányú keresztbe voksolástól nem volt tehát alaptalan.
Az LMP területi listáira 124 ezer szavazattal több érkezett, mint egyéni jelöltjeire (383 876 vs. 259 220): ez egyrészt magától értetődő, hiszen 176 helyett csupán 92 egyéni körzetben álltak rajthoz, másrészt a többi adatot figyelembe véve az is világos, hogy (mint már említettük) több tízezres nagyságrendben osztották meg választók a szavazataikat az MSZP és az LMP között. (E tendenciát a budapesti eredmények jelzik a legegyértelműbben.)
Nem tudni, hogy Lendvai Ildikó frakcióvezetőt (MSZP) ez motiválta-e, amikor már hétfőn elkezdte győzködni az LMP-t a tárgyalások fontosságáról, majd kedden a szocialisták "egyoldalú gesztusként" négy jelöltjüket visszahívtak, és az LMP támogatására szólították föl szimpatizánsaikat. Lépésük politikailag (egységfront a kétharmad ellen) épp oly érthető, mint az LMP kategorikus elutasítása (nem lépnek vissza, különben is, az MSZP eddig lebecsülte őket, úgyhogy most ne udvaroljanak). Az új párt számára nyilvános harakirivel érne föl, ha megegyezne a szocialistákkal: éppen amiatt, mert azzal tudta megszólítani április 11-i támogatóinak nagy részét, hogy nyilatkozataiban az MSZP és a Fidesz közötti senkiföldjére pozicionálta magát.
A párt mostani hajthatatlansága tehát logikus és a saját szempontjából inkább hasznos (a kétharmad megakadályozására jószerivel nincs esély, vagyis tét nélkül keménykedhet). Mint ahogyan logikus volt az is, hogy kínosan ügyeltek arra, nehogy rájuk aggatható legyen a poszt-SZDSZ-címke. Előbb-utóbb azonban kezdeniük kell valamit a tényekkel: választási eredményeik, támogatottságuk területi megoszlása nyilvánvalóvá teszi, hogy szavazóik döntő többsége az SZDSZ 2002-es, 2006-os (vagy még régebbi) szavazói közül került ki, s szép számmal akadnak olyanok is, akik nyitottak a baloldal felé. Ha elsőre némileg bizarrnak tűnhet is a párhuzam, az LMP egy szempontból emlékeztet az 1998-as MIÉP-re. Csurkáék a hajdani nagy MDF legéletképesebb részének, a nacionalista harmadikutasságnak az örökösei voltak. Az LMP leginkább látható - mert legkoherensebb - karakterjegye a hajdani SZDSZ-ben is meghatározó alkotmány- és jogvédő attitűd, a legendás "emberi jogi vonal". (Azzal a homályos ökoizével ugyanis, amivel a felszínen az LMP azonosítani kívánja önmagát, aligha szedhető össze Magyarországon 380 ezernyi szavazat országgyűlési választáson, példa rá a megannyi kudarcos zöld próbálkozás.) Ez a jelek szerint a választási piacon kelendőbbnek bizonyult az SZDSZ másik örökségénél, a gazdasági liberalizmusnál. Az LMP szavakban ódzkodott ugyan attól, sőt kikérte magának, hogy őt bárki is liberálisnak nevezze (hiszen az a politikai nyilvánosságban egyenlő az "eszdéeszességgel", márpedig e stigmára érthetően nem vágyik), de kampányában kimondatlanul is a volt SZDSZ-szavazókra utazott: és az sem véletlen, hogy első számú célpontja mindvégig az az MDF volt, amelyik a gazdasági liberalizmus vállalásával (és Bokros Lajos leigazolásával) ugyancsak a szétesett SZDSZ választóira kívánta alapozni a maga túlélését.
A választók döntöttek, és - nyilván ezernyi okból, de alapvetően mégiscsak a tiszta pedigré miatt - az SZDSZ helyén keletkezett űrt az LMP-vel töltötték be. Könnyen meglehet, hogy a nagy menetelésben ez messze nem a végállomás: hiszen amennyiben az MSZP osztályrésze a csöndes (vagy kevésbé csöndes) kimúlás lesz - és erre pillanatnyilag nagyobb a sansz, mint a szocialista párt föltámadására -, úgy az új párt számára valóban nem irreális célkitűzés, hogy a Fidesz baloldali-liberális ellensúlyává nője ki magát.
