Magyar Narancs: Vallásos zsidó családban nőtt fel, majd négy éven keresztül volt tagja a Harmadik Birodalom braunschweigi elit iskolájának, ami a Hitlerjugend egyik kiemelt rangú intézményének számított. Folyamatosan bújtatnia kellett zsidóságának "személyiségi" és testi bizonyítékait. Hogyan lehetett ezzel éveken át nap mint nap megbirkózni?
Solomon Perel: Két személyiség alakult ki bennem. Az őket vezérlő mechanizmusok egymástól látszólag függetlenül funkcionáltak: napközben teljes egészében a Hitlerjugend tagjának, németnek, az egység részének éreztem magam, és eszerint is cselekedtem. Olyan akartam lenni, mint a többiek. Többnyire éjszakánként engedtem át magamat a honvágynak, édesapám és édesanyám emlékének és a gondolatoknak, miként élhetnek a gettóban. Ahogy a filmben is szimbolikusan megjelenik: esténként Dávid-csillagot rajzoltam az ablakra, másnap a tömeg részeként kiáltottam: "Heil Hitler!". Nem pusztán két különböző identitás, hanem két, egymással halálos ellentétben feszülő személyiség harca volt ez egy testben, és az is a mai napig. A birodalmi zászló alatt, az énekekben, egyenruhában masírozva teljes énemben nácinak éreztem magam - akkor és ott szinte nem is érzékeltem, nem tudatosodott bennem, hogy zsidó vagyok.
MN: Ez már-már hihetetlen.
SP: Ne felejtse el, csak tizenhat éves voltam, amikor a Führer braunschweigi elit iskolájába küldtek. Kétséges, hogy ha pár évvel idősebb lettem volna, ugyanígy meg tudom-e élni ezt a kettős életet. Skizofrén helyzetben éltem, és kisebb csoda, hogy mentális és fizikai tekintetben viszonylag "ép" emberként éltem túl ezt a négy évet. De nem egy átgondolt túlélési stratégiát követtem, hanem az egyetlen lehetséges utat az életben maradáshoz, és ez természetszerűleg vezetett majdnem identitásom teljes elveszítéséhez.
MN: Nehéz elképzelni, hogy ez a "halálos ellentét" nem okozott folyamatos lelkiismereti problémát.
SP: Lelkiismereti problémáim nem voltak. Sosem kérdeztem magamtól, helyes-e, amit csinálok. Mindig ahhoz jutottam vissza, amivel édesanyám Lodzból utamra bocsátott: hogy élnem kell. Akkor is, amikor fel kellett esküdnöm a Führerre, mint minden bajtársamnak.
MN: Azt írja, a Hitlerjugendben nem tudtak az Endlösung tervéről, a haláltáborok létezéséről, sőt az ifjoncok között az terjedt, hogy Madagaszkárra deportálják a gettókban összegyűjtött zsidókat. Nem is gyanakodtak?
SP: Nehéz átadni azt az életérzést, amit a birodalom és az eszme adott a német fiatalság számára. Büszke nemzettudat, a kiválasztottság és a hatalom érzése, repülőgépek, motorok, kultúra, zene; megadta a fiataloknak egy boldog ifjúkor lehetőségét, és egy tizenhat éves ifjonc, akinek az állam mindent megad, nem keresi, hogy mindez hová vezet. A gyerekek gyurmából vannak, könnyen alakíthatók, és Hitler tudta ezt: nem akart kritikus, gondolkodó ifjúságot, vak tömeget akart formálni belőlük. Minden más ifjúsági szervezetet betiltott. A fiatalok pedig boldogok voltak a saját kis mikrovilágukban.
MN: A pszichológusokat nem érdekelte a története?
SP: Izraelben nem különösebben, de New Yorkban, a Mount Sinai kórház szervezésében egyszer ötven pszichológus előtt beszéltem arról a képességemről, hogy gyorsan tudtam kritikus szituációkban helyes döntéseket hozni, bár tény, hogy a szerencsének is nagy szerepe volt a túlélésemben. De ösztönszerű intuíció és lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy a megfelelő lépéseket lépjem meg. Amikor a tiszt először igazoltatott, hihetően tudtam mondani, hogy nem vagyok zsidó. Persze hogy minden zsidó megpróbált hazudni, de gyanút keltettek, rögtön letolatták velük a nadrágjukat, és le is buktak. De - nem megkerülve a kérdést - azt kell mondanom, "teljesen normálisan" nem lehetett ebből a négy évből kikerülni. Az ifjú náci még mindig mélyen bennem van.
MN: Máig?
SP: Igen. Négy évig ez a szerep uralt engem, elfojtotta bennem a zsidót, egészen annyira, hogy el is felejtettem. Ma az izraeli a domináns énem, de Jupp még mindig újra és újra felbukkan. Például, ha kinyitom a televíziót, és dokumentumfilmben megpillantom a horogkeresztes zászlót, vagy látom a menetelő seregeket, egyfajta nosztalgikus érzés kerít hatalmába: és Jupp együtt lép bajtársaival. Az a lelkesítő érzés újra feltámad, Jupp felébred, és érzi, hogy ő is ahhoz a hatalomhoz tartozik. Mai szemmel talán felfoghatatlan, micsoda érzés volt lépdelni a sorban, énekelni egy több száz fős egység közepén, hallani a csizmák csattogását, érezni az erőt, a hatalmat és azt, hogy az megvéd téged, hogy te hozzá tartozol. Mert az a hatalom megvédett engem! Abszurd dilemma: most legyek ezért neki hálás? Ismerek Izraelben egy holokauszt-túlélő aszszonyt, aki egy lengyelországi katolikus kolostorban élte túl a háborút. Izraelben minden karácsonykor a nappalijában felállítja a karácsonyfát. Jönnek az unokák, és kérdezik: "Nagyi! Mi, zsidók nem Jézusban hiszünk!" Erre ő azt válaszolja: "Én egy kolostorban éltem a háborúban, naponta háromszor imádkoztam a szentmisén Jézushoz, és Jézus megmentette az életemet, hálával tartozom neki, ezért állítok minden karácsonykor fenyőfát!" Hát ha őt Jézus mentette meg, akkor engem a nácik. Most köszönjem meg nekik én is? Ez probléma. Ezért is van a bajtársaimmal ambivalens kapcsolatom. Vajon ha tudták volna, hogy zsidó vagyok, feldobtak, megöltek volna? Távolságtartó, bajtársi viszonyban vagyunk.
MN: Később találkozott az önt elsőként igazoltató német tiszttel?
SP: Persze, meg is látogatott párszor.
MN: Vannak más újjáéledt német kapcsolatok is?
SP: Rendszeresen járok Németországba, iskolákban, egyetemeken, történeti konferenciákon tartok előadásokat. Gyakran találkozom a korábbi bajtársaimmal is. Ifjúkori szerelmem, Leni is él még, igaz, most Kanadában. A világháború után - mint a legtöbb németországi diáknak - kötelezően meg kellett néznie a Bergen-Belsenben talált állapotokról készült (többek között Alfred Hitchcock által készített, végül be nem fejezett - R. P. D.) dokumentumfilmet. Sokkot kapott. Gyerekeit már demokratikus szellemben nevelte fel.
MN: Bajtársai miként gondolnak vissza azokra az időkre?
SP: Mindannyian 85 év körüliek vagyunk. Amikor köztük ülök, mindig igazolva látom, hogy ha az ember ifjú korában valami nagyon szilárd eszmében hitt - és mi nagyon hittünk a birodalmi eszmében -, később nem tudja, nem akarja tudomásul venni, hogy a fiatalságának oly meghatározó része hazugság és tévedés volt. Kellett lennie benne valami jónak. És nekiáll, hogy találjon ebben a rendszerben valami kapaszkodót. "Ha a zsidókat nem ölte volna meg, akkor a német történelem egyik nagy figurája lehetett volna. Autópályákat épített, felszámolta a munkanélküliséget, megszabadította Németországot a versailles-i szerződéstől, visszaszerezte az elveszett területeket. A német anyákat különleges tisztelet övezte, minden gyermekért kitüntetéseket kaptak." Ehhez hasonlatos eszmefuttatásokkal igyekeznek igazolni fiatalságuk hazugságát. Hasonlóképp vagyok én is azzal, hogy két évig a kommunista gyermekotthonban nevelkedtem, marxizmust-leninizmust tanultam, őszinte híve voltam Sztálinnak. "Világ proletárjai, egyesüljetek!" - lelkesedtem ezért a gondolatért, hittem, hogy egy jobb világért harcolunk. A háború után aztán ellentmondásos dolgokat hallottam Sztálinról: először azt gondoltam, ez csupán az amerikai rádiósok kreálta reakciós propaganda. Hruscsov XX. pártkongresszuson elmondott beszédét hallgatva - ahol bevallotta az elkövetett bűnöket - egy világ dőlt össze bennem. De ösztönösen kerestem, hogy mégiscsak volt valami alapja a hitemnek, és ez az a vitathatatlan történelmi tény volt, hogy ő volt a Vörös Hadsereg főparancsnoka, és ő nyerte meg a háborút - akár tetszik, akár nem. Nekem ez elég volt: sokat tett az emberiség és a zsidók megmentéséért. Egyike vagyok az utolsó mohikánoknak, akik még hisznek a szocializmusban.
MN: Először a nyolcvanas évek végén tárta nyilvánosság elé a történetet a Hitlerjunge Salomon című életrajzi könyv publikálásával. Miért csak negyven évvel a háború vége után állt elő ezzel?
SP: A világháború után Izraelbe költöztem, két évig szolgáltam a seregben. Izraelben a függetlenségi háborút és az állam megalakulását követően a holokausztról alig esett szó. Ben Gurion azon dolgozott, hogy mi "új hébereknek" érezzük magunkat, saját héber nyelvünket, és ne a jiddist gyakoroljuk, ne a többszörösen száműzött diaszpóra mentsváraként, ne a múlt szenvedéseinek egyfajta ellentételezéseként, hanem új hazaként tekintsünk Izraelre. Rengeteg holokauszt-túlélő szenvedett a függetlenségi háború utáni évtizedekben amiatt, hogy - már akik akarták volna - nem tudták kibeszélni traumáikat, nem ápolhatták német zsidó gyökereiket, a jiddis nyelvet. Ha valaki jiddis nyelvű színházat akart nyitni, nem engedték.
MN: És ön?
SP: Nekem kellő távolságra volt szükségem: ki kellett alakítanom az egzisztenciámat, meg kellett tanulnom a héber nyelvet, be kellett illeszkednem, családot akartam alapítani, és az élet akkor Izraelben nagyon nem volt könnyű dolog. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy elfojtottam magamban a traumát. A feleségem nem túlélő, így a holokauszt otthon sem volt téma; anynyit tudott, és ez részben persze igaz is volt, hogy árja papírokkal vészeltem át a világháborút. Rengeteg - például lengyel vagy magyar - túlélő volt, aki hamis iratokkal élte túl a holokausztot, és én ebbe a "kategóriába" soroltattam magam. De az évtizedek múltával egyre erősödött az érzet, hogy a kibeszéletlen trauma elő akar törni. A szívműtétem adta meg az utolsó lökést. Előtte azt mondtam a feleségemnek, ha ezt túlélem, megírom a történetemet, szóról szóra, ahogyan történt, mondjanak rá bármit is azok a túlélők, akik gettókban és haláltáborokban szenvedtek mindaddig, amíg én megbecsült náci ifjúként szalutáltam. Azt gondoltam, ki kell írnom magamból, hogy például őszintén örültem a Wehrmacht győzelmeinek, horogkeresztet hordtam, és a Harmadik Birodalom végső győzelmét kívántam. Zsidóként, izraeliként nehéz volt leírnom ezeket a szavakat. De meg akartam szabadulni ettől az évtizedeken át cipelt tehertől.
MN: Alig egy-két évvel a Historikerstreit (a náci múltról folytatott történészvita) lezárultát követően adták ki a könyvét Németországban, viszonylag friss volt még a hamisított Hitler-naplók ügye is. Gondolom, az ön történetének hitelességét is sokan megkérdőjelezték.
SP: Miután a filmet, az Európa, Európát bemutatták 1991-ben, a németországi filmkészítők - rendezők, színészek - követelték, hogy ezt a filmet jelölje Németország a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára. Valódi kultúrharc alakult ki, miután a német filmzsűri - valószínűleg politikai megfontolásból - nem támogatta az ötletet. Meghúzódott mögötte a Historikerstreit során gyakran hangoztatott gondolat, miszerint elég volt abból, hogy Németország mindig a holokauszttal foglalkozzon: "Nem akarunk a gyermekeinkben többé bűntudatot ébreszteni." A másik ellenérv a filmmel szemben az volt, hogy ez nem is német (a film nyelve ugyan német, de lengyel rendezőnő készítette francia-német koprodukcióban - R. P. D.). És volt egy harmadik érvelés, miszerint mindez kitalált történet, semmi sem bizonyítja, én találtam ki. Pár évvel korábban a Stern magazin publikált hamisított Hitler-naplókat (amikért 4 millió dollárt fizetett a lap - R. P. D.), így elővigyázatosságból az újság egy izraeli újságíróval együtt meghívott engem Németországba, hogy kiderítsék, stimmel-e a történet. Meglátogattuk néhány társamat a braunschweigi szervezetből, és ekkor találtuk meg azt a német katonát is, aki előtt első ízben népi németnek vallottam magam. 'k igazolták a történetemet, még többet is meséltek, mint amennyit én. A jelölési határidőről ugyan lecsúszott a film, de az amerikaiak végül jelölték - nem mint német (legjobb idegen nyelvű) filmet, hanem mint legjobb adaptált forgatókönyvet. Nem nyert, minden díjat A bárányok hallgatnak söpört be. De Németországban valóságos kultúrháború bontakozott ki a médiában. A film producere - szintén zsidó - elkövette azt a hibát, hogy a német zsűrit antiszemitizmussal vádolta meg. Ez hiba volt, elzárta az érdemi vita lehetőségét - nem arról szólt a diskurzus, hogy a film jó vagy nem jó.
MN: A könyvében - a körülmetélésre utalva - úgy fogalmaz: "nem tudok menekülni a testem elől". Operációt is megpróbált végrehajtani magán, hogy ne legyen "testi" bizonyítéka zsidóságának. Akkor is megőrizte volna zsidó identitását, ha sikerül a műtét?
SP: Olyan akartam lenni, mint a többiek, és ez a kényszeres vágy egyre csak erősödött. De véglegesen soha nem tudtam volna megtagadni zsidóságomat. A körülmetélés újra és újra emlékeztetett arra, ki is vagyok, de ezzel egyidejűleg növelte is a leleplezéstől való félelmemet. Folyamatosan figyelnem kellett, elsősorban a zuhanyozóban, nehogy valaki meglásson. Egy gumiszalagot próbáltam használni ennél a kisebb operációnál.
MN: Vallásos neveltetését, szinte csodával határos megmenekülésének történetét ismerve sokan minden bizonnyal hívőnek gondolják, mégsem az.
SP: A németországi jiddis zsidó fiatalok már nem voltak annyira vallásosak, nem kötődtek annyira zsidóságukhoz, mint a szüleik. Én és azok a jiddis fiatalok, akik mellett felnőttem, s akik közé tartozónak éreztem magam, sokkal inkább akartunk németek, mint zsidók lenni. Inkább játszottam volna ahelyett, hogy minden péntek este apám mellett köszöntsem a szabbatot, tanuljam a Talmudot, ápoljam a vallásunkat. Auschwitz és a haláltáborok számomra fordulópontot jelentenek: a gyermekek és ártatlanok millióinak módszeres és megideologizált elgázosítása, az, hogy ez megtörténhetett, számomra bizonyíték Isten mint mindenható létezésének a cáfolatára.
MN: Hogyan fogadták a könyvet Izraelben?
SP: Meglepően megértően. A többségi, szekularizált fiatalság érdeklődően, de a vallásos ortodoxok is többnyire befogadóan, a Mindenható akarataként értelmezték a történetemet. Voltak persze erősen kritikus hangok is. Egy vallásos izraeli iskola tanára egyszer azt mondta nekem: "A te történeted amorális, megtagadtad a vallásodat." Visszakérdeztem: mégis, milyen morálról prédikálsz nekem? Kinek a morális mércéje szerint kellett volna tizenhat évesen egy náci tiszt előtt remegve bevallanom, hogy zsidó vagyok, miközben mellőlem tucatszámra vitték el a sorból a kommunista tiszteket és a zsidókat kivégezni? Élni akartam, és ezért senkinek sem tartozom bocsánatkéréssel.
MN: Milyen a viszonya a többi holokauszt-túlélővel?
SP: Problémás. Például minden évben egyszer-kétszer rendeznek a jeruzsálemi Jad Vasemben holokauszt-túlélők találkozóját, és én mindig el is megyek. Furcsán, kívülállónak, nem odavalónak érzem magam, nem tudok osztozni senkivel az emlékekben. Az én szenvedésem teljesen más volt, mint az övék.
MN: Tesznek szemrehányást?
SP: Nem.
MN: Mit gondolnak a gyerekei a történetéről?
SP: Nagyon büszkék rám. Egyikük azt mondta, az ő szemében hős vagyok.
MN: A szülei német állampolgárok voltak? Mennyire voltak lojálisak Németországhoz?
SP: Nem voltak állampolgárok, apám 1918-ban települt át Oroszországból. Hontalan volt, de mindig törekedett arra, hogy beilleszkedjen: például Lengyelországban még szakálla volt, de Németországban már leborotválta. Anticionista ortodox zsidó maradt, tartotta a vallását. Csak a cipőbolttal és Istennel foglalkozott, nem érdekelte a német belpolitika.
MN: Arra utaltam, hogy Európában a zsidók bízni akartak befogadó országaik hatóságaiban. A német zsidóság is mélyen beágyazódott a német pénzügyi, gazdasági és kulturális életbe, sokan ki is keresztelkedtek közülük. Nem voltak vakok azzal szemben, ami rájuk várt?
SP: Valóban, sok német zsidó még a németeknél is németebb akart lenni. És a nácik nagyon rafináltan csinálták: először csak a Lengyelország felől érkező keleti zsidókat vitték el. "A mi zsidóinkat nem!" - szólt a jelszó. Mert hát a németországi zsidók az első világháborúban hazafiként harcoltak a császár oldalán, sokan közülük elestek. Hitler első lépésként konfliktust keltett a keleti és a német zsidók között: a keleti zsidókat alacsonyabb rendűnek tekintették, de a "saját" zsidóikra úgy tekintettek, mint akik már a rómaiak óta velük éltek. Egyfajta pszichológiai trükk volt a megosztásra. Miután megszabadultak a keleti zsidóktól, jöhettek a nyugatiak.
MN: Azt írja, a harcokban csak tolmácsként vett részt, lőnie sosem kellett.
SP: Sose kaptam rá parancsot. De azt hiszem, akkor se lőttem volna, ha kaptam volna. Ám nem szabad elfelejteni, fiatal voltam, és nagyon súlyos pszichés terhet viseltem. És az ujj nagyon könnyen húzza meg a ravaszt. És nem tudom, mi történt volna, ha mégis. Talán sose meséltem volna el a történetemet.
Életút
Solomon (Shlomo, Sally) Perel 1925. április 21-én született a kelet-németországi Peine városában, Oroszországból bevándorolt ortodox zsidó család legfiatalabb gyermekeként. Miután apja cipőkereskedését náci szimpatizánsok megrongálták, 1935-ben a Perel család a lengyelországi Lodzba költözött. Az 1939. őszi német betöréskor Solomont és egyik bátyját, Isaakot szüleik az északi határ irányába küldték, hogy a szovjet fennhatóság alatti lengyel területeken vészeljék át a háborút.
A 14 éves Solomon a szovjet kommunista párt ifjúsági szervezete, a Komszomol fenntartotta grodnói árvaházba került. Megtanult oroszul, és nem sokkal később maga is a Komszomol tagja lett. 1941-ben a németek elfoglalták Grodnót, a menekülő Solomon német fogságba esett. Papírjait megsemmisítette, mielőtt az őt igazoltató náci tiszt előtt "népi németnek" és orosz hadifogolynak vallotta magát. Új nevet rögtönzött magának: a náci egységben már Josef "Jupp" Perjell néven ismerték meg. Haditolmácsként alkalmazták, a német egység az ő segítségével kommunikált a Vörös Hadsereg fogságba esett tábornokával, aki magának Sztálinnak a fia, Jakov volt.
Solomon többször megpróbált átszökni a szovjet csapatokhoz, mindahányszor sikertelenül, mielőtt tábornoka - fiatal korára és példás munkájára tekintettel - a Hitlerjugend braunschweigi elit iskolájába rendelte. Négy évet töltött a náci ifjúsági szervezet bentlakásos intézetében, ahol folyamatos katonai és ideológiai kiképzésben részesült. Önéletrajzi könyve szerint a közösség teljes értékű, megbecsült tagjává vált, miközben - vallásos zsidó lévén, körülmetélve - folyamatos bujkálásra kényszerült. A birodalmi eszméért fanatikusan rajongó szerelmével folytatott kapcsolatát is ez gátolta, kisebb operációt is megpróbált végrehajtani magán, hogy testileg se különbözzön bajtársaitól.
Szülei és nővére, Bertha nem élték túl a holokausztot, David bátyja viszont a lodzi gettóban, Isaak pedig Észak-Lengyelországban vészelte át a világháborút. Solomon az amerikaiak fogságába esett, de fiatal korára való tekintettel nem vonták felelősségre (ahogy a Hitlerjugend tagjait általában sem, csak egyes elöljáróit, mindenekelőtt a szervezet vezetőjét, Baldur von Schirachot, akit húsz év börtönre ítéltek a nürnbergi perben).
Solomon a háború után kivándorolt Izraelbe, ahol harcolt az 1948-as függetlenségi háborúban és végül ott alapított családot. 1985-ben tért vissza Németországba. Nem sokkal később publikálta a történetét "Hitlerjunge Salomon" című önéletrajzi könyvében, amely alapján 1990-ben a lengyel Agnieszka Holland forgatott filmet Európa, Európa címmel. A film Golden Globe-díjat nyert, és Oscar-díjra is jelölték. Solomon a kilencvenes évek óta rendszeresen tart előadásokat életéről Európa-szerte, elsősorban német iskolákban és egyetemeken. Tel-Aviv egyik külvárosában él, nős, két gyermeke van.
